Mértékadó, 2013. december 23. - 2014. december 22.
2014-03-31
főiskolai könyvtárba, ahol Ön Népsportba csomagolva adta ki Klebelsberg írásait, mivel azok akkoriban tiltott műveknek számítottak. A fiatal könyvtáros szókimondása sokak előtt ismert volt. Egyenesek című versében is nyomatékosba: Szeretem az egyeneseket (...) és az egyenes tekintetet, / (...) s a szép egyenes szavakat, / pontjait minden közösségnek, / ahogy erejük ránk tapad, / s nagy útjaink is összeérnek, / és a merészen egyenesre / csavarodott gerinceket, / ahogy csupaszon égig érve / igent vagy nemet intenek. A konkrét esetre nem emlékszem, de ez a történet az 1960-as, '70-es években bármelyik könyvtárban és bármely könyvtárossal megeshetett. Nem kellett ahhoz börtönviseltnek, sem gyávának lennie, elég volt, ha felelős apaként, anyaként gondolkodott. Az egy olyan világ volt. 1955-ben azért vitt el az ÁVH, s ítéltek nyolchavi börtönre „népi demokratikus államrend ellen folytatólagosan elkövetett izgatás bűntette miatt", mert három társammal, mint a vádiratban olvasható, az „1955. január 30. napján, Nagyatádon alakult Ady Endre illegális irodalmi kör ülésén izgató kijelentéseket tettek és rendszerellenes verseket írtak, folyamatosan letartóztatásuk napjáig". A letartóztatásomkor töröltek a főiskolai hallgatók sorából Pécsett, ahol akkor lettem volna elsős, s miután a börtönből szabadultam, voltam Vésén téesztag, aztán 1956-ban, a forradalom előtt öt hónapig munkaszolgálatos katona a pécsi uránbányánál. Utána meg paraszt, napszámos, könyvelő a szülőfalumban. A börtön után édesanyám azt mondta, „ha a versekért becsuknak, akkor ne írjál verset". Két-három évig szót is fogadtam neki, de aztán miután 1959-től könyvtáros lehettem Nagyatádon, megint csak írni kezdtem. Verseim ekkoriban úgy születtek, ahogy a járdalapok réseiből kinő a fű. Versek az utazásról, a belső-somogyi tájról, a faluról, a paraszti munkáról, a szerelemről. S a fákról mint a kiszolgáltatottság, a keménység, a nyugalom, az újjászületés jelképeiről. Vagy az egyenesekről, amelyek „igent vagy nemet intenek". Az első önálló verseskötetemet, a Fák felvonulását 1972-ben, harminchét éves koromban adták ki. Azt követően kezdtem más technikájú, áttételesebben kritikus, tépelődő-tűnődő gondolati verseket írni. Hogy érzi, ebben a karakán megnyilvánulásban, ebben az edzett lélekben az evangélikus istentiszteletek tanításai is benne vannak? - Azonkívül, hogy templomba jártunk, s édesapám a gyülekezetben különféle tisztségeket viselt, a lelkésszel is, a tanítóval is jó kapcsolatban éltünk. Ők is buzdították a szüleimet, hogy taníttassanak. S amikor a börtön után több évre otthon ragadtam, az ő házi könyvtárukból hordtam haza az olvasmányaimat. S hadd tegyem hozzá, hogy 1956-ban, a forradalom napjaiban Vésén Lakatos György, az evangélikus lelkész ment a tüntetők élén, s mondott beszédet, amiért aztán később őt is meghurcolták. A néhai író-szerkesztő pályatárs, az ugyancsak pécsi Tüskés Tibor egyik írásában a lelkiismeret költőjének nevezte Önt, ám nyomban hozzátette: „De nehogy valaki is valamiféle tömjénízű, sekrestyeszagú költészetre gondoljon! Nyoma sincs benne a kegyeskedő jámborságnak, a magamutogató áhítatnak. Bertók egyszerűen ismeri az emlékek értékét, rangját, szükségességét, megtartó erejét." - Tüskés Tibor, akinek a Pécsre költözésem (1965) utáni első években, a városi és az irodalmi életbe való beilleszkedésemben a legtöbbet köszönhettem, nemcsak a verseimet, hanem az előéletemet is ismerte. Még nem volt önálló kötetem, amikor 1971-ben ő mutatott be egy antológiában, s ott írja ezt is: „Alaphangja a tartózkodó fájdalom, a rezignált szomorúság... Úgy érezzük, oka és joga van rá, mert megélt, megszenvedett élményből fakad." Ez az élmény és megtartóerő állíttatta össze a legutóbb, 2012- ben megjelent, A hetedik boríték című könyvemet, amelyben az 1965-ig Vésén és Nagyatádon írt verseimet gyűjtöttem össze, fejet hajtva őseim földje, Véres szülőföldem, Belső-Somogy előtt. Nyolcvan felé lépeget. Készít-e számvetést a költő, vagy ez az olvasó, a kritikus és az irodalomtörténész dolga? - Mindig azt írom, amit élek, szoktam mondani, s már hosszú ideje szinte minden versem számvetés. Hogy aztán mi megy át a sajátos költői eszközökkel, áttételekkel, kihagyásokkal, kérdésekkel teli, megáldott(?), megvert(?) verseimen keresztül az olvasókhoz, kritikusokhoz, az az olvasókon és a kritikusokon is múlik. 1986-tól kilenc évig kétszáznegyvenhárom szonettet írtam, amelyek együtt 1995-ben, a Három az ötödiken című kötetemben jelentek meg. 1999-től három évig pedig haikukat, amelyeket magyar és európai szellemiségük és formai jellegzetességeik miatt háromkáknak neveztem el, s kötetben 2004-ben láttak napvilágot. A háromsorosokat félhosszú szabadversek követték, s lassan két éve már, hogy egy betegség és hosszabb szünet után kétsoros verseket írok, Firkák a szalmaszálra címmel. Belőlük áll össze a könyvhétre megjelenő Ott mi van? című kötetem harmadik (utolsó) ciklusa. Az első ciklus szabadverseket („hosszúkákat"), a második „csonka szonettkéknek" is tekinthető rímes tizenkét sorosokat tartalmaz. Három szólamban szól a kötet az öregség mindennapjairól, megpróbáltatásairól, örömeiről, s szólítja meg a XXI. század emberét. Költőként, prózaíróként mit szeretne még elmondani a XXI. századnak? - Röviden azt, amit egyik nemrég született kétsorosomban írtam. A címe Ember!: „Csak mert a második évezred fia vagy, / nem kéne elszúrnod még a harmadikat." Lőrincz Sándor Arcvonások Berták László Könyörgés méltó keresztért Kondor Béla Pléh Krisztus című képére Atyám, nem férek a keresztre, csak útban feléd, összeesve, csak repüléshez ragaszkodván, vállamhoz szegve törött orcám, csak hajlott térddel, ájulóban, ha már nem vagyok, aki voltam. Atyám, ne vígy a kísértésbe, miért hagytál el, mondd mi végre, felkészültem kínra, halálra, vagyok országod hű királya, mért növesztettél ekkorára, ács fiát ácsok csúfságára? Tudom, könnyebb volt fölcipelnem, de ne dolgoztass magad ellen, én keringek már minden fában, hadd nyújtsam ki bennük a lábam, nőjön nagyra, ki vállal téged, küldj rá erősebb ellenséget. Engem a hiány égbe röptet, ők a nagy szárnnyal söprögetnek, méricskélik szégyenem hosszát, gerincük hozzá igazítják, Pilátushoz mérik az embert, jaj, Atyám, adj méltó keresztet! (1975) Kondor Béla: Pléh Krisztus (1964)