Új Ember, 1949 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1949-06-12 / 24. szám
Mária-Jelenések Olaszországban ? Az osztrák jezsuiták „Der grosse Entschluss" című folyóiratában jelent meg a következő érdekes összefoglalás Mario Panigatti tollából. A TIZENHÁROMÉVES leányt ma Olaszországban Gimigliano-telep Bernadettejének nevezik. Anita Frederici azt állítja, hogy Szűz Mária egy évvel ezelőtt, 1948 április 18-án jelent meg előtte először. Gimigliano mindössze négy házból áll egy sziklaorom tetején. Ascoli Picenóból, a legközelebbi községből meredek hegyi út vezet Gimiglianóba ... Ma tízezrek vándorolnak ezen az úton fel a hegyorom felé... A rendőrség a rendkívüli esetről jegyzőkönyvet vett fel. A jegyzőkönyvből a következő mondatot idézem: „Amit a kisleány elmond , az amiről ott megjelentek azt állítják, hogy saját szemünkkel látták — nem azt a benyomást kelti, mintha akár egyéni, akár kollektív hallucinációról lenne szó." Anita Frederici a népiskola harmadik osztályába jár. Otthon édesanyjának segít a házimunkák elvégzésében. Szülei nagyon szegények. A tanítónő szerint a gyermek jószívű, egyébként közepes képességű tanuló. Mit látott hát Anita a barlang hasadékában? A hatóságok kihallgatták, íme a kihallgatás során tett vallomása: — Te a Madonnát láttad? Boldog mosollyal az arcán: — Természetes, hogy láttam. — És milyen volt a külseje? — Szép... Olyan, mint a mesekönyvben a tündérek. — Mikor láttad először? — Április 18-án. De előzőleg még egy angyalt is láttam. — Angyalt mondtál? S Anita előadja, hogy április 3-án délután 5 óra felé rőzsét gyűjtött a barlang bejáratának közelében. Épp akkor, mikor a rőzsecsomót a vállára akarta emelni, hirtelen egy hófehérruhás gyermeket pillantott meg. Cipő nem volt rajta. Szárnyai voltak és rámosolygott. Anita beszélgetni kezdett vele, csakhamar oly bizalmasan, mint ahogy a falusi gyermekekkel szokott. Az angyal egy alkalommal ezt mondotta neki: „Tudom, hogy Pio Atyához akarsz elmenni, hát csak menj el hozzá“. (Pio atya Olaszországban rendkívül ismert kapucinus szerzetes A foggiai rendházban él, testén Krisztus stigmáit viseli. Az angyal többször megjelent előtte és mindig ugyanazon a helyen. A kisleány egyszer megkérdezte tőle: —• Hogy hívnak? — Én az Úr angyala vagyok. Anita rendre elfogulatlanul válaszol a feltett kérdésekre. Még azt is elmondja, hogy egyszer megkérte az angyalt, hogy szabadítsa meg szembajától. Az angyal arra intette, hogy viselje el ezt a szenvedést — az üdvösségért. Majd rátér Szűz Mária megjelenésére. A barlang boltozata alatt pillantotta meg. Bő, fehér ruhát viselt. Négy angyal kísérte, kettő jobbról, kettő balról. Szemkápráztató fehér fény áradt belőle. Az első pillanatban Anita megzavarodottan hátrahőkölt. De Szűz Mária mosolyogva intett feléje és felszólította, hogy térdeljen le és imádkozzék vele. A rózsafüzért imádkozták. Együtt az öt angyallal. — Hohó! Először négyet mondtál! — Hát permi, először négy volt, de imádság közben észrevettem, hogy az én angyalom is megjött, akit először április 3-án láttam meg ... Ima után Szűz Mária így szólt: „Három titkot közlök veled.“ És azután elmondotta. És még három titkot mondtak nekem az angyalok. — Mik azok a titkok? Anita Frederici megrázza a fejét, mosolyog, azután könyörgően összefonja a kezét: — Nem mondhatom meg most senkinek, csak tizenöt év múlva húsvétkor. A Szűz Anya legfontosabb megjelenése a leány szerint május 18-ra virradó éjszaka történt. Akkor égszínkék ruhában merült fel előtte a Boldogasszony s tudatta vele, hogy „nagy jeleket“ fog adni. És azokban a napokban, amikor tízezrek, majd százezrek keresték fel a gimiglianói barlang környékét — valóban egy sor váratlan gyógyulás történt. Az egyházi hatóság természetesen a gimiglianói jelenségeket a legnagyobb körültekintéssel és gondossággal vizsgálta meg. Megállapította, hogy mindmáig nincs ok arra, hogy természetfölötti erők közreműködésével magyarázzák a barlang körül lejátszódott jelenségeket és gyógyulásokat. /OLASZORSZÁG országútjain egyre tömegesebben vonulnak a zarándokok, Mária-énekeket énekelnek... A zarándokok szerint az elmúlt évben több, érzékekkel tapintható jelet adott Szűz Mária. Itt van például a Szűz Mária szobor titokzatos mozgása az assisi i S. Maria degli Angeli-templomban. Assisi püspöke Msgr. Giuseppe Placido Nicolini a következőket fűzte a szobor mozgásához: „A Mária szobor mozgását először 1948 február 10-én észlelték. A hír rögtön elterjedt és rengeteg kíváncsiskodót vonzott a templomba. Ezek egy része szintén látta a jelenséget, aminek következtében a templom a következő hónapokban mindennap zsúfolásig megtelt, így tartott ez hónapokig s le kell szögezni, hogy a tömeges templomlátogatásnak nagy lelki haszna volt. A hívők a jelenség látása által, továbbá Assisi többi ereklyéinek hatására mélyen megrendültek s végül a legtöbben elvégezték a szentgyónást, gazdagabb lélekkel hagyták el a szeráfi várost.“ Egyébként a szobor mozgását illetően a végleges ítéletet még nem fogalmazták meg. Technikus szakértők precíziós műszerekkel beigazolták, hogy a mozgások a valóságban nem történtek meg, noha azok a közvetlen közelből is észlelhetők. Ezek a mozgások tehát látszólagosak és nem valóságosak. Hogy a jelenség mikép magyarázható, ebben a tudósok véleménye nem megegyező. A templomlátogatások során néhány gyógyulás is történt s az egyházi hatóságnak az a véleménye, hogy a gyógyulásokkal Szűz Mária azokat jutalmazta meg — különös kegyelmet adva nekik —, akik oly rendületlen hittel bíznak benne. * JJk BERGAMO melletti Bonateban én is ott voltam a százezer zarándok között, Szűz Mária ott is megjelent egy leány előtt, sőt a zarándokok egy része saját szemeivel látta a „nap-csodát". Én nem láttam. Az egyházi hatóság vizsgálata ebben az esetben is negatív ítélettel zárult. Hasonló álláspontot foglalt el az Egyház a Tre Fontane-i Szűz Mária megjelenéssel kapcsolatban is. Itt is eltiltotta a hivatalos zarándoklásokat, képecskék, kiadványok árusítását, sőt még azt is, hogy a híressé vált barlangból földet vigyenek el. A Tre Fontane-i kolostor házfőnöke megírta ugyan, hogy egyes jelek arra mutatnak, hogy esetleg „beteljesedik az a reményük, hogy a Boldogasszony csakugyan arra érdemesítette a mi földünket, hogy azt meglátogathassa; másrészt azonban ilyen jelenségekkel kapcsolatban nem tudunk eléggé óvatosak lenni... Én épp ezért a „Sentire cum Ecclesia“ szellemében helyesebbnek tartom, hogy mindezekről egyelőre hallgassunk ... Ha hasonló történt volna itt, mint Lourdesban vagy Fatimában, majd el fog hangzani az egyházi ítélet is, de leghamarabb négy-hat év múlva". Csodák történtek? Ha elgondolkozom azon, amiről most beszámoltam, azt kell mondanom, hogy a látható csodálatos eseményeknél sokkal nagyobb jelentősége van annak, hogy Itália országútjain tízezrek, százezrek vándorolnak, szüntelen tart a zarándokok hatalmas felvonulása s az országutak hangosak Mária nevétől és dicséretétől ... I rrrr a iorriT l ,,Válogatott* művek Ej (Csokonai Vitézi Mihály és p Kölcsey Ferenc elysiumi lu-Eapásban üldögélnek. Előttük a gyalulatlan faasztalon egy sereg könyv hever, azokban la- t pozgatnak.) p Csokonai (lelkesen): No lám, Ferkó öcsém, beteljesült imét jövendölésem, hogy az elköltetkező boldogabb korszak, a 1. huszadik század, méltó megbe■ csülésben részesítendi a literatúrát és a magyar literáto- I rókát. Ki hitte volna, hogy va■ laha külön innepnapokat fog- nak szentelni a könyv tiszte■ létére, s azokat egy sereg új ■ könyv megjelenésével fogják megülendeni. Kölcsey (némi borongással): " Szép, szép Mihály bátyám, de vájjon maradékunk kellő tisz■ telettel csüngnek-é a nemzeti hagyományokon, és szítják-é s kebelükben az emlékezés oltó* ■ rainál a mi tüzünket is, kik f elsőnek vetettük el a nemzeti lélek csinosodásának magjait?! Csokonai (kitörő örömmel): Nincs semmi ok a melankóliási aggodalmaskodásra, Ferkó! ! Nem feledkeztek meg mirólünk sem, ám Franklin typographus úr el-kibocsétá Csokonai Vitéz Mihály válogatott E verseit, s egy másik typográphiánál pediglen megjelentenek Kölcsey Ferenc válogatott , művei! ■ Kölcsey: De várjon a kiváogatás helyes nézőpontjait , nem vétették-e el a tisztelet- reméltó typographus urak?! ! Csokonai (könyvét forgatja): Nincsen ebbe semmi hiba! E ' kis kötetke valóban magában rejti poétái ömlengő éldelgéseimnek és lázongó hevüléseimnek legragyogóbb gyöngyszemeit! De hah! Mi fájdalmas ■ hiányérzetet támaszt kebe- i lemben, hogy kihagyták belőle ■ hattyús énekemet, a Lélek halhatatlanságáról szóló bölcsködő versezetet. , Kölcsey (a saját könyvében lapozgat): Szerencsére engemet nem érő ilyen malőr. Az ■ én könyvemből nem maradt ki utolsó nagy rétori alkotásom, a Kálmán öcsémnek ■ szánt Parainesis, amelyről is a magvas elöljáró beszéd írója [ helyességgel állapító meg, ■ hogy életem munkásságának és tapasztalataimnak „végren- íteletszerű összefoglalása". ■ (Tovább lapozgat) De ah! én e [ végrendeletemben azt is meg■ hagyom, hogy „imádd az istenséget!", mert hiszen „semmi sincs, ami az emberi szí■ vet annyira felemelhetné, következőleg az élet mindennapi jeleneteiben s a szenvedélyek és indulatok Örök ostroméban hozzáragadt szennytől annyira " megtisztíthatná, mint az Isten■ ség nagy gondolatával való foglalatoskodás." S íme, most ! „válogatott műveimből" kimaradt Parainesisem Istenséggel ! foglalkozó terjedelmes teljes ji capitulusa! Vajh nevezhető-es tökéletesnek egy Philosoph ! eszmevilágénak bemutatása, ha véka alá rejtjük éppen a jó legfontosabbat, az Istenséghez, a való viszonyát?! | Csokonai (csitítóan): Ferkó. Ferkó, im csak kibújik belőled !, az Örök recensens! |[ Kölcsey: Jobbítgatás a maradandóság egyedül való talp£ köve; a jobbítgatás pedig szükségesen hibakeresetet és kitalálást teszen fel. E Csokonai: Ám a hiányosságok pécézgetése helyett most inkább örvendjünk az örülni■ valóknak, annak, hogy egyáln táljában kijöhettünk a Könyvnnepére, és helyeztessük reménykedésünket abba, hogy ha majd több nyomtatásra £ szánt papiros álland a typog- Praphus urak rendelkezésére, i pótólandják a mostani mulaszottakat. | Kölcsey (lecsillapulva): Igaz £ is! Meg aztán imé, mi elköltözöttek tudhatjuk a legjobban, | hogy ha a világi könyvekből £ említtetésük ki is hagyatik: | azért az Istenség Istenség mali rád, és a lélek pediglen halha£ tatlan! I . K. Gy. REKVIEM SUHARD BÍBOROSÉRT ! Múlt számunkban röviden hírt ■ adtunk fiáról,hogy Emanuele Celestino Suhard bíbornok, Páris ér■ seke 75 éves korában Párisban elhunyt. Lapunk vezércikkben mél- I tatja az elhunyt nagy bíbornok ■ egyéniségét és életművét, itt pályafutásának adatait ismertetjük csupán. Sucard bíbornok, aki a francia püspökkari konferenciák , elnöke volt, 1874 április 5-én a franciaországi Brains sur le ■ Marshesban született. Kitüntetés-ssel végezte középiskoláit és a teológián is kiváló eredménnyel folytatta tanulmányait. 1898 decembber 18-án szentelték áldozópappá. Ezután rövid időközökben egyre fontosabb tisztségeket nyert el, majd XI. Pius pápa 1928-ban Bayeux püspökévé, 1930-ban pedig Reims érsekévé nevezte ki. Az 1935 december 16-án megtartott konsistoriumon ugyancsak XI. Pius pápa áldozár-bíbornokká kreálta. 1940-ben XII. Pius pápa rendelkezésére foglalta el a párisi érseki széket. A kardinális négy év óta betegeskedett és többször gyomor- és veseműtétet hajtottak végre rajta. Váratlan halála egész Franciaországban, de a Világegyház minden részén is, mély részvétet váltott ki. Június 8-án mondtak lelki üdvéért ünnepélyes requiemet a párisi Notre Dame székesegyházban. SZÉPEN TÜNDÖKÖLJÖN A KISKAPU, vagy ahogy errefelé nevezik, a kapucska nagyot nyikkan. Egymás után botlik be rajta az öt kisleány, legnagyobbat botlik természetesen a királyné, mert keresztanyja menyasszonyi ruhájáról akasztotta magára a csipkét fátyolnak. Fitos kis orrát bosszantja a csipke, mert minduntalan hozzá-hozzá kap. Ez viszont a pünkösdi rózsából szerkesztett ékes koszorú épségét veszélyezteti minduntalan. — Rozi, igazítsd meg, mert mingyán az orromon lesz. Tájékoztatás kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy Rozi jelen pillanatban a pünkösdi királyné vőlegénye. A királyné Erzsébet névre hallgat, de csak most, piros pünkösd napján, mert hétköznap csak közönségesen Csőre. A násznagy neve bizony már errefelé is ritka: Apollianak hívják, a zsákos viszont Margit. A zsákon nem holmi ormótlan zsákot kell érteni, hanem írásos kis tarisznyát: ilyesmi való oly finomságok tartására, mint a tavalyi dió, a finom nadcsók és hasonlók. Egy pillanatra megzavarodik az öt kis tavasz, mert az iratlani törvények szerint a pünkösdölést bent a pitvarban kell elvégezni, már pedig az egész família kint álldogál az udvaron csendesen beszélgetvén és figyelvén a messziről jött vendéggel együtt a pünkösdi felhőket. Úgy oldják meg tehát a nagy kérdést, hogy a pitvar küszöbénél megállnak. Már harsog is az ének: A pünkösdnek jeles napja, Szentlélek Isten küldöttje. Erősítsel szívünket Az apostolokra. Úgy fújják, mint valami nagyon régi és nagyon jól tudott leckét, félig lehunyt szemmel, nagyra nyitogatván apró szájukat, mint ahogy a madarak és egyéb tavaszi ártatlanok szoktak énekelni. Még a fejük is belemozdul a nagy buzgalomba és vele mozdul ütemesen az öt rózsakoszorú. Mintha öt rózsakoszorú libegne soha nem halkuló ének patakocskáján, mely a messzi múltakból Meotisz környékéről és Szent Erzsébet bölcsője fölül kanyarog a jövő felé. Egyszer csak azon veszem magam észre, hogy kísérőnek íme hozzászegődött az ezüstpengésű kislányhanghoz mindaz a muzsika, ami ilyenkor pünkösd reggel, mise előtt hallható errefelé, ezen a drága tájékon: hegedűk és furulyák ,a szőlőhegyről, mélyhangú brácsák az Ipoly partról a cinéből. Bor, búza és gyümölcs, Förgetegben lészen az Isten áldása, Az is tibennetek szépen tündököljön: Mint Kálvári hegyeken, eképpen zendüljön. (Most veszem észre, hogy a pitvarba kicsoszogott ángyomasszony is. Félkezével öregesen fogja a házajtó félfáját. Úgy hallgatja az ezüsthangú öt sípot, amint buzgón harsogják.) Én kicsike vagyok, Nagyot nem szólhatok, Mégis az Istennek Dicséretet mondok. Gyenge vessző vagyok, Mindenfelé hajlok, Szüleim kertjében Most pisilni akarok. Apolka násznagy hátrafordítja a fejét és rámpillant azzal a bizonyos kislányos pillantással, amely a tündérek ablakának nyilasához hasonlatos. A sógorúr mellettem támasztja a lugasoszlopot és komolyan pipál. Mosolyogva kérdezem: — Min tűnődik két olyan komolyan? Kiveszi a pipaszopókát a fogai közül és rápillant a lánykákra. — Ezeken az ártatlanokon. Milyen lesz az életük? Sógorasszony megrándítja a vállát. — Mi lenne. Megnyelnek, férjhez adják őket, megöregszenek és meghalnak. Sógorúr visszateszi a pipát a fogai közé és csak annyit mond rá: — Ühüm. Sógorasszony nagyhirtelen elhallgat. Mintha röstellkednék. Sógorúr ühümjei egyébként olyanok szoktak lenni, hogy azon félóráig el lehet gondolkozni. A lánykák tovább fújják az ékes rigmusokat a fényes tiszta tükörről, mely Jézusnak neve, a kis fehérségről, melyben tulajdon maga az Istenség van jelen, a szentséges Istennek csudálatos voltáról, hogy Ádámnak vétkiért maga Fiát adta, a pokol kapuját földig letapodta, mennyország ajtaját szépen kinyitotta, az ötezer emberről, akiket szépen letelepítettek és öt árpa kenyérrel beelégítettek. Mikor odáig ér az ének: Jól megfogd, jól megfogd Lovadnak kantárját, Ne tipedje, ne tapadja A pünkösdi rózsát, a sógorasszony is nagyokat bólogat. A pünkösdi rózsa Kihajlott az útra, Szedje fel a menyasszony, Kösse koszorúba, Ugorjatok lányok, Ha leányok vagytok, Hadd csörögjön, hadd pörögjön Sári sarkantyútok. Mikor a lánykák a nagy dicsőítessék után kipirosodva elhallgatnak, sógorasszony megjegyzi: — Benne van ebben az énekben a fél katekizmus. Sógorúr akkorát pillant rá a szeme sarkából, hogy szinte hadarva kezd mentegetődzni: — Persze, hogy igaz! Hogy ne volna igaz. Tanítani kell a gyerekeket a jóra. Nem szabad hagyni, hogy ez ilyen szépeket elfelejtsék. Ha én a papoknak volnék, tanítanám az ilyesmit. Sógor úr másodszor veszi ki a szopókat a fogai közül. — Hagyd a papokat, szegény fejüket. Csak ti tanítanátok az effélét, nekem az is elegendő volna. Sógorasszony azonban már osztja is a habcsókot a királynénak és kíséretének. Még forintos is jut mindegyiknek egy-egy. Nagy csivitelve libbennek kifelé. Mikor beráncigálják maguk mögött a szélütött kapucskát, az az érzésem, hogy kint az utcán felkapja őket a pünkösdi szellő, elragadván őket nagy magasságokba, hogy telekiálthassák az egész országot a Szentlélek Úristen dicséretével. Sinkó Ferenc 1949 JÚNIUS 10. 3 0