Új Ember, 1952 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1952-01-07 / 1. szám
SZERKESZTŐI ÜZENETEK Haragtartó: Nem tudunk önnek igazat adni. Már túlzott érzékenysége is hiba, alapja valószínűleg túlzott önszeretete vagy mások iránti bizalmatlansága. Csak az, aki mindenkinél többre tartja önmagát,valamint az, aki mindig rossz szándékot tételez fel másokról, érzékenykedik és lát sértő szándékot ott is, ahol ennek nyoma sincs. Erről igyekezzék leszokni. Egyrészt életét teszi tönkre vele, másrészt megrontja viszonyát a többi emberrel. Az érzékeny lélek nemes érzésekre képes, fokozottan él át minden nagy dolgot: jóságot, szépséget, örömet, fájdalmat, ezért tiszteletet és kíméletet érdemel. Az érzékenykedő ember viszont kellemetlen és terhes. De tegyük fel, hogy valóban megbántották és jogosan neheztel. Akkor sem helyeseljük haragtartását. Hisz, amint ön is beismeri, barátja bocsánatot kért és kijelentette, hogy mélyen sajnálja a történteket, ön erre ahelyett, hogy meleg kézszorítással megbékélt volna, megleckéztette a bocsánatkérőt, majd közölte vele, hogy sajnos nem tud felejteni, még saját édestestvérével sincs beszélő viszonyban, mert az másfél évvel ezelőtt egy vitájuk alkalmával élesebb hangot használt megengedettnél. Hol van itt a levelében többször hangoztatott keresztényi szeretet? És mi történnék, ha Isten az ön tévedéseinek és hibáinak elbírálásánál ugyanilyen haragtartást és kérlelhetetlenséget tanúsítana? Ajánljuk gondolkozzék ezen. L. K. Azt írja, az utóbbi időben minden különösebb ok nélkül ráunt megszokott vallási gyakorlataira s terhére van az imádság. Úgy próbál segíteni a dolgon, hogy enyhít e gyakorlatain, elhagyja a szokásos imádságokat s megelégszik egy-egy fohásszal: »ezzel a diétával próbálom kikúrálni ezt az érthetetlen lelki gyomorrontást« — írja. S azt kérdezi, helyesen cselekszik-e. Nos, a kérdés meggyőződésünk szerint nem ránk tartozik, hanem a lelkiatyára, aki a legjobban ismeri a gondjára bízott lélek igényeit is, betegségeit és kísértéseit is. Hogy mégis felelünk rá, azért tesszük, mert levele olyan elvi kérdést is érint, amely általánosságban érdekelheti a hívőt. Az ön esete korántsem egyedülálló; azokkal, akik rendszeresebb lelki életet élnek — akárminő kezdetleges fokon is ■— gyakran előfordul, hogy valóságos csömört éreznek. Idegenkedést az imádságtól, nagyfokú szórakozottságot s más hasonló kísértéseket. A szentek is jól ismerik a lelki szárazságnak ezeket a kínos tüneteit. Orvoslásul azonban egyáltalán nem az ön »lelki diétáját« ajánlják; ez az orvosság az aszkétikus írók szerint egyenesen veszedelmes. Mi a kísértő célja? Az, hogy ne imádkozzunk. S mi az ön orvossága? Az, hogy fölhagy szokott imádságaival. Az eredmény tehát: megteszi, amit a kísértő akar: gyógyítás címén beleegyezik a kísértésbe. A legkiválóbb aszkétikus írók ezzel szemben — Szalézi Szent Ferenc szavaival — a következő javasolják: »Ily nyomott lelkiállapotban se veszítsük el bátorságunkat, hanem haladjunk tovább utunkon; jámbor gyakorlatainkat ne hanyagoljuk el, inkább toldjuk meg valamely jócselekedettel s ajánljuk föl szívünket Istennek: bármily száraz is, épp oly kedves lesz előtte, mintha vigasztalásokkal volna tele, csak őszinte és őt,erős elhatározással szeressük H. M. Tökéletesen egyetértünk önnel; valóban nagy felelősség van rajtunk azért, hogy hogyan tanúskodunk Istenről, hogyan képviseljük őt a világban. Igaza van ebben is: sok ember ábrándul ki Istenből azok miatt, akik folyton Istenre hivatkoznak s őt emlegetik. Du Bos, korunk egyik nagy kritikusa és kereszténye utalt egyszer rá, hogy amikor Nietzsche az »Isten halálát« hirdeti és életképtelenségét tanítja, elsősorban azt az Istent látja maga előtt, akit kora átlagos keresztényeinek életében és magatartásában látott eltorzítva. Nem afféle csodálatos nagybácsi volt-e Isten sokak számára, akinek »mindenütt ki kell tartania, ahol mi csődöt mondunk s mindenütt magyarázatként szerepelnie, ahol más magyarázat nincs kéznél?« Nem volt-e egyeseknek, sőt sokaknak valóságos menlevél és fölhatalmazás az Isten létében való (korcs és torz) hit a szellemi tunyaságra, a szociális nemtörődömségre, a lelki egykedvűségre? Bizony minden kereszténynek meg kellene fontolnia, hogy saját személyében felelős magáért a kereszténységért, sőt egyenesen Istenért, s ha Isten hitelét rontja, Istent diszkreditálja a világban, embertársai előtt, nem kisebb vétekben vétkes, mint ama botránkoztatáséban, melyről olyan keményen szól az üdvözítő az Evangéliumban. Elkésett bulla a műremek mögött Nem mindennapi történetet elevenít fel Giuseppe Pecora az Osservatore Romanóban. Amikor IX. Bonifác pápa 1390-ben jubiláris búcsút hirdetett Rómában, tszakon háború tört ki és több más város lakosai mellett a milánóiak sem tudtak elmenni az Örök Városba. Antonio da Saluzzo érseknek azonban mentő gondolata támadt. Javaslatára a városi tanács elhatározta, hogy követet küld a pápához és megkéri: engedélyezzen Milánónak a rómaihoz hasonló búcsút. Az első követ azonban, egy papi ember, akit útnak indítottak, dolgavégezetlenül rövidesen visszatért, mert a helyszíni tapasztalat nyomán nem mert nekivágni a háborús területnek. így esett választás Paulo Dugnano polgára társra, aki örömmel jelentkezett a megbízatásra, vele azonban alaposan megjárta a város. A »derék« kereskedő ugyanis hónapokig nem hallatott magáról. Később derült ki, hogy Dugnano megérkezett ugyan Rómába, de ott csak a saját üzleti ügyeivel foglalkozott s egy lépést sem tett milánói búcsú érdekében. Végül is a már decemberre fordult a jubileumi esztendő és a város nem várhatott tovább. Harmadszor is követet menesztett Rómába, egy bizonyos Giovanni Bossi-t, aki azután meg is oldotta feladatát. Igaz, hogy a milánóiak a Kis Jézus karácsonyi ajándékaként remélték a pápai bullát s ebben a reményükben csalódniok kellett, de így is örvendeztek, amikor bulla 1391. február 1-én megérkezett a városhoz. A bulla bevezetésében IX. Bonifác megdicsérte Milano város »állhatatos jámborságát« s megadta a teljes római búcsút mindazoknak a híveknek, akik egymást követő 10 napon belül felkeresik a név szerint megjelölt öt templomot, teljesítik a szokásos feltételeket és a már építés alatt álló dóm költségeire felajánlják annak az összegnek egyharmadát, amelyet egyébként római zarándoklásukra szántak volna. Hogy milyen kitüntetésnek vette a város a Jubileumi búcsúnak ilyen formában történt engedélyezését, mutatja, hogy a bulláról mindjárt 47 pergamentmásolatot készítettek s ezek kifüggesztésével tették közhírré annak tartalmát. Elrendelte a város azt is, hogy a fogházakban és az adósok börtönében ülő személyeket is, amennyiben kívánják, hozzá kell juttatni a búcsúhoz. A milánói búcsúnak 1391.február 4-től szeptember 8-ig kellett volna tartania, de akkora volt a részvétel és az adakozás, hogy a város újabb kérésére a pápa 1392. húsvétjáig meghosszabbította. Voltaképpen ez az összesereglés tette lehetővé a világhírű milánói dóm felépítését. A dómnak előzőleg még csak a csupasz oldalfalai álltak. Most aztán hozzáfoghattak a falak lezárásához és a hatalmas csúcsívek faragásához. Ancel lyoni segédpüspök egy francia lapban élesen elítélte a támadó háborút. A főpap arra hívja fel a hívőket, hogy tagadjanak meg minden részvételt egy esetleges preventív háborúban. Tudja meg minden kormány — írja —, hogy nem fogják követni, ha preventív háborút indít. MOSÓNŐ és a szelíd, öreg mosónő, hogy szorítja az olvasót. Barna kezét a lúg kiette, ámde csillogó, szép a lelke, csupa ámbra és csupa álom, szinte arany azúrban látom. A sok mosástól hétrét görbe, részeg ura verte, ütötte. A Szent Szűz lábainál térdel s törüli szemét kötényével. panaszkodik a nő a nőnek, jobban senki sem érti őt meg. Elmondja, hogy már nem mos szépen, piszkos esik marad a fehérben, hetven éves, reszkető, fáradt, munkát bizony most már ritkán kap, haragszik is a menye érte. S gyakran jaj a csuklója, térde... S könnyein át mosolyog, mintha karjában a kis Jézus ringna. OLBEY IREN anmuumnminmmmmmnimmmmmmiiiiitiu Jézus neve A Megváltó szent nevének ünnepét már az első századokban megülték a keresztények, kezdetben Urunk körülmetéltetése napján,később vízkereszti oktávája után, január 14-én. A vízkereszt utáni második vasárnapon 1721 óta ünnepli Jézus nevét az Egyház. Egyes szentek különleges tisztelettel vették körül Jézus nevét. Az ismert fohász: »Ó, Jézus, én szerelmem«, Antiochiai Szent Ignác püspöktől származik, aki az apostoli kor végén élt. Assziszi Szent Fereinc annyira tisztelte Jézus nevét, hogy társaival felszedette a főidőn heverő papírdarabkákat is, nehogy, ha valamelyiken rajta van Jézus neve, azt megtapossák. A Jézus monogrammnak, IHS-nek, amelyet a legtöbb templomunkon ott látunk, Szienai Szent Bernardin volt az elkészítője és elterjesztője. Boldog Szuzo Henrik a mellébe metszette késsel Jézus nevét Xavéri Szent Ferenc naponta számtelan--* e*szr:-átelte .Jézus nevét és minden ilyen alkalommal megnevezhetetlen édességet érzett Szent Garet Antal 1870 december 24-én halt meg Szent Claret Antal Mária, a delelőjén álló kapitalizmus szelíd és alázatos, mégis hajthatatlan ellenfele. Fiatal korában művésznek indult. A szövésben oly tökéletességre tett szert, hogy néhány spanyol gyáros meg akarta nyerni, legyen szövőnagyüzemük vezetője. Mint maga mondotta, a templomban is többet gondolt a gépekre, mint a szentekre. A Gondviselés azonban más szerepet szánt neki, minthogy vezérigazgató legyen. Egy nap, midőn a barcelonai tengerparton fürdőtt, elragadta a hevesen hullámzó tenger. Úgy látszott, hogy belevesz a tajtékzó vízbe. Kétségbesésében a Szeplőtelen Szűzhöz kiáltott. Utolsó pillanatban vetette ki egy hullám a partra. Az eset megfordította élete útját. Pap lett, mégpedig annyira szentéletű pap, hogy számos rendkívüli képességgel és jelenséggel tüntette ki az Úr, a többi között a lélekbe való látás adományával. Mikor egy gúnyolódó rászólt, hogy gyóntassa meg a szamarát, szelíden rászólt: »Neked van szükséged gyónásra. Hét év óta nem gyóntál.« Életszentsége emelte őt a Kanári-szigetek püspöki, majd Cuba érseki székébe. Ez utóbbi helyen rengeteget dolgozott a rabszolgákért. Ahol csak tudott, küzdött a szörnyű intézmény elen. Az Arai plébános és Don Bosco mellett a múlt század egyik legérdekesebb szentje. Ábrázolása is olyan megragadó, amilyet csak a középkor szentjeinél látunk: kettős fénykör díszíti. Egyik a feje körül, a másik a mellén. Mikor ugyanis 1861-ben megjelent neki az Úr, megadta számára a kegyelmet, hogy az Oltáriszentség egyik áldozástól a másikig érintetlenül maradt keblében. XII. Pius pápa 1950-ben avatta szentté. « A lélek szolgálata Damjáni Szent Péterről, a XI. századnak erről a nagy szentjéről és reformátoráról jegyezte föl tanítványa és életirója. János, hogy amikor még a világban élt, de már mind többet foglalkozott a gondolattal, hogy magányba vonul, egy napon két férfival találkozott, akik egy Szent Romuáld szellemében élő remetetelepről, a Keresztről nevezett Fons Avellanusból jöttek a városba. Nyomban tudakozódni kezdett náluk afelől, vájjon befogadnák-e oda őt; majd amikor két remete eltávozott, így kiáltotta föl: »Kik ezek, akik noha oly szegényeknek és szűkölködőknek látszanak, ennyire lenézik ennek világnak a hívságait? Nemde jogaval mondom őket valóban független selkffeknek és boldogoknak!« Nem sokkal ezután Péter maga is búcsút mondott »a világi lármának«. Szigorú, kemény, önmegtagadó életet folytatott, azért, hogy — mint János írja, nyilván mesterének tulajdon szavai után — »a testet minden erejével a lélek szolgálatára szorítsa« S ezzel a pár szóval tökéletesen jellemezte a keresztény aszkézist, annak lényegét, célját, értelmét: »A testet a lélek szolgálatára szorítani«. Ezt természetesen, mint annyi egyebet is, nem mindig és nem mindnyájan értik meg még a keresztények sem. Aszkézison valami különlegeset értenek, olyasmit, aminek sajátos, nem mindenki számára hozzáférhető, sőt szinte titokként kezelt módszere, technikája van; olyasmit, ami vagy teljességgel értelmetlen a szemükben, vagy valami már-már emberfölöttinek, már-már mágikus hatalomnak az elérését célozza. Pedig az aszkézisban, ha keresztény módra fogjuk föl, szó sincs ilyesmiről. Hogy vannak valóban rendkívüli aszkéták, különleges típusai egy-egy kornak vagy szellemi áramlatnak, különösen az újkor előtti századokban, az legföljebb az önsanyargatás egyes egyéni teljesítményeiről, hősiességéről, sőt kivételesen különcködéséről tanúskodik, de sosem volt és sosem lehet sem követendő példa, sem szabály általában keresztény hivő számára. Hogy a vannak a kereszténységen kívül, például az arab vagy a hindu vallásosságban, olyan törekvései az aszkézisnak, amelyek valóban bizonyos mágikus erő, emberfölöttiség felé irányulnak, az kétségtelen, de ezek a kereszténységen kívül vannak s éppen arra jók számunkra, hogy megmutassák, mennyire különbözik tőlük a keresztény aszkézis. Ez ugyanis sosem öncélú, sosem irányul okkult vagy mágikus hatalom elnyerésére, hanem mindig szolgája az ember Isten felé emelkedésének, tökéletesedésének és csak annyiban keresztény, amennyiben ilyen. Annak útja-módja, hogy »a testet a lélek szolgálatába állítsuk«. Ma, a mi korunkban nyilván nem olyasformán, ahogyan a más világban élő középkori ember, vagy éppen az első keresztény idők afrikai remetéje tette. Mert az aszkézis ilyen vagy olyan formája nem »dogma«, hogy úgy mondjuk, ami időtlenül érvényes, hanem eszköz, s mint ilyen, kori idő,, hely szerint változhatik. Változik a különféle állapotok szerint is. Cassianus »Collationes« című művét például mely a középkor kedves aszkétikus olvasmánya volt, egy világ választja el Szalézi Szent Ferenc »Filoteá«jától, mely a világban élő s abban dolgozó »modern« (XVII. századi) ember számára készült. Nyilvánvaló, hogy a mai ember tanítója nem Cassianus tesz, hanem a »Filotea« Ennek szellemében igyekszik majd a lélek szolgálatába állítani a testét. Semmiképpen sem olyan rendkívüli gyakorlatokkal, amelyekre módja sem lehetne anélkül, hogy állapotbeli kötelességeit el ne hanyagolná. Hanem éppen ezeknek az állapotbeli kötelességeknek »a lelkiismeretes, Isten nevében való derék teljesítésével. Ez a modern aszkézisnak az a mind népszerűbb és termékenyebb »kicsiny« ú*^ji, melynek úttörője Szalézi Szent Ferenc volt és amelynek talán legvonzóbb mai mestere és képviselője Lisieuxi Szent Teréz. Az immár klasszikus tanításuk alapján megtépázta ama »savanyú« eresztény típusnak a nimbuszát, amelyik ecetes képpel járt a világban s dolgozott a munkahelyén, megsavanyítva (talán éppen szeretet nevében?) környezete életét is. Ki hiszi ma már, hogy a »szent ember« megnyúlt képű, kedélytelen s fanyar, mint az éretlen gyümölcs? Nem, ma mér az életszentség képzetéhez egyre jobban hozzátársul a derű, kiegyensúlyozottság, az Isten szeme előtt élők munkás optimizmusa. Azoké, akik mosolyogva tudnak lemondani és szövésén vállalnak áldozatot, csöppet sem azzal képpel, hogy »íme én most áldoazatot vállalok« Azoké, akik nem hordanak ugyan, mint a középkor aszkétái, kemény sarut, szakadozott köntöst s alatta szöges övét, de akikre ma is csak úgy tekinthet az ember, ahogyan egykor Damjáni Péter a két fons ave lanusia: »Nemde joggal mondjuk őket valóban független lelkűteknek és boldogoknak?« — ' ---T Még hetekkel karácsony után is azt a pejglit majszolgatták, amit a menyük hozott ünnepekre, öreg embereknél sokáig eltart az efféle Most éppen elemózsia, vacsora után üldögélnek jó melegre fűtött kis szobácskájukban. Az asztalon még ott vannak a nemrég elköltött vacsora maradványai. Kávéscsésze, tojásospohár, gyümölcsöstül pár kis fürtöcske aszalt szőlővel. És a tésztástál Karácsonyról megmaradt mákos és diós kalácsszeletkékkel. Hallgatnak, öregapó már rágyújtott a pipára és tempósan pöfékel. Öreganyó pedig elrévedezve söpörgeti reszketeg kezekkel a pejglimorzsákat az abroszról. Egy nagyobb darabka mákos törmeléket önfeledten, szórakozottan szájához emel és maja szolgalni kezdi. Rátéved éppen nagyapó vizenyős tekintete, s gyöngédséggel apáskodó megszólal: — Nono, anyjuk, meg fog ártani... és még hozzá mákos! — No és aztán?. — A PEJGLI mered rá kérdően nagyanyó. —■ Hát te a mákosat nem szereted, — Már miért ne szeretném rontja el magát koty öreg asszony, megte az ledkezven hirtelen a hallgatólagos családi pejgllegyezménytől. — Mert te mindig a diósat szer etted ... Most már nem volt visszakozás, be kellett hát vallania nagyanyónak: — Dehogy is szeretem én a diósat. Elhallgattak. Öregapó gyömöszölgette szortyogós pipáját és gyújtogatta a dohányparazsat. hunyó Negyedóra is beletelteit, míg újból megszólalt: — De hát akkor miért adtad mindig nekem a mákost? — Én adtam? — te választottad és hagytad nekem a dióst. Nagyapó hosszasan elgondolkozott, majd élénken, kissé zsörtölődő hangon felkiáltott: — De te kezdted az az egészet! Határozottan emlékszem, fiatal házas korunkban (nagyanyó önkéntelenül közbesóhajtott), első karácsonyunkkor a szüleidnél tartott ünnepi vacsorán te két szelet mákos pejglit tettél ki a tányéromra. — Hát persze, hogy azt adtam neked, mert én is azt szerettem, mert az a jó. — Szerinted a mákos jó? — Hát te nem azt szereted? — Én csak a diósat szeretem. — De hát akkor miért etted mindig a mákosat? — csattant fel nagyanyó. — Gondoltam, hogy neked hagyom a javát. — No’hát ez aztán furcsa história! — sopánkodott nagyanyó. Nagyapó viszont kacagni kezdett ezen a »furcsa histórián«, hogy ők csupa figyelemből és gyöngédségből egy hosszú életen át azt etették egymással, amit nem szeretnek, s csak most jönnek rá a tévedésre. Végül nagyanyót is magával ragadta az ura harsány jókedve. És együtt kacarásztak köjlécselve. igazán jóizűt krákogva nevettek. Végül még könny is kicsordult a a szemükből. K. Gy. i