Új Ember, 1969 (25. évfolyam, 1-26. szám, 1200-1225. szám)
1969-05-04 / 18. szám
Készpénzzel bérmentesítve Bp. 72. sz. postahivatalnál Ára: 150 Ft feyetani Köryvár Akik „sóvárognak” már egy kicsit divatosaik is. Beszélünk „anonim keresztényekről”, akik nem találják az Istent, bár életük, cselekedeteik valóban Krisztus követőivé teszik őket. Beszélünk a mai ember „életérzéséről”, aki nem tud mit kezdeni a másvilággal, s a nyugati protestantizmus megszülte az ún. „radikális teológiát”, mely az Isten halálát hirdeti és az „evilági város” építését. Mondom, mármár divat lett mindez köztünk, keresztények között A minap azt fejtegette valaki egy társaságban: úgy tűnik, kezdjük azokat tekinteni gázsiknak, akik kételkednek, akik talán már nem is hisznek, csak „sóvárognak” az Isten után. Aztán mégis más fordulatot vett a beszélgetés abban a társaságban, mely főleg fiatalokból állt. Nem tudni, mi az ilyesminek a titka, talán egy meghitt pillanat, egy intim szó, vagy épp ellenkezőleg, egy provokatív megjegyzés: egyszerre mindenki a maga nyugtalanságáról kezdett beszélni. A nyugtalanságról — és az Isten-élményről. Mert ahogy elrendeződtek bennem az egymásba fonódó, egymást keresztező, kaotikusan kavargó szavak, ez volt az, amit szinte minden megnyilvánulásban ott éreztem: az Isten-élmény nyugtalanságát Valóban a sóvárgásról volt szó, nem lehet ezt másként nevezni. A hiányról. A vergődésről. „Mégiscsak érték” — mondta valaki az evangéliumról, s ez a mégiscsak maradt bennem a legmélyebben. Állandóan azt éreztem, hogy nem tudunk továbbjutni ennél a mégiscsaknál, ha látszólag nem is gyakorlati kérdés ez. Gyakorlatilag mindenki él valahogy. Talán ezt mondhatnám: „életérzés” kérdése. Tájékozódás, látás, perspektíva kérdése. De van-e ennél gyakorlatibb kérdés? Erről beszéltünk. A homályról, melybe fény kellene. Ültem ott a társaságban, s azt az érzést, ami bennem volt, leginkább talán a sűrű őszi ködhöz tudnám hasonlítani. A „megoldások”, a „vigasztalások” olyannak tűntek, mint a ködben a járműveik reflektorai: bármilyen intenzívek is, néhány méterről már alig venni észre őket. Nem ilyen néhány méteres fényre gondoltam. Akik sóvárognak, nem megoldást, nem vigasztalást keresnek. Nem a természettudományos világkép és a vallás „öszszebékítését” várják. Nem is a bizonyítékokat, hogy nincs közöttük ellentmondás. A fényt keresik, de nem a néhány méterre világító „áthidalásokat”. Az Istent. Nem azt várják, hogy „kanonizáljuk” a sóvárgásukat. A napot szeretnék, mely vakító erejével eloszlatja a ködöt. Nem receptet akarok itt megfogalmazni. Talán csak szempontot adni mindazoknak, akik úgy érzik, Krisztust kell hordozniuk a világban. Mert végül ezen töprengtem: nekünk, mai keresztényeknek (hisz többé-kevésbé mindnyájunkban ott van ez a nyugtalan, sóvárgó „életérzés”) elsősorban nem felmentésre van szükségünk. Nem annak bizonygatására, hogy azért mégsem vagyunk „pogányok”. Hanem evidens, nyilvánvaló, egyértelmű szavakra. Egyszerű és természetes szavakra, amilyenek Krisztus tőmondatai voltak. Áttetsző és igaz szavakra melyek nem máshonnan, hanem belőlünk jönnek, csak mélyebbről, mint a tétovaságunk. Pályi András Magyar főpapok utaztak Rómába Április 26-án reggel a Malév menetrendszerű repülőgépjáratával Rómába utazott Ijjas József kalocsai érsek, a püspöki kar elnöke, Brezanóczy Pál egri érsek, a püspöki kar titkára, Cserháti József pécsi megyéspüspök. Ugyanakkor a magyar főpapokkal együtt utazott Rómába a május 6-án megnyíló „Magyar egyházi kultúra” kiállítás rendezője, Szántay István, az Actio Catholica főtitkára és Márkus László, az Új Ember munkatársa, a katolikus egyházművészeti és műemléki tanács tagja. Az elutazók búcsúztatásán a Ferihegyi repülőtéren állami részről jelen volt Miklós Imre, az Állami Egyházügyi Hivatal elnökhelyettese, Herling Jakab és Orosz József főosztályvezetők; egyházi részről Várkonyi Imre prépost, kanonok, az Actio Catholica országos igazgatója, Kováts Géza kalocsai érseki irodaigazgató, Csigi Imre pécsi püspöki irodaigazgató, Naggyörgy László kalocsai érseki szertartó; a katolikus sajtó képviseletében Pénzes Balduin, az Új Ember főszerkesztője és Magyar Ferenc újságíró. Bánk József váci megyéspüspök, aki már megelőzően elutazott Rómában csatlakozik a magyar főpapokhoz. A kiérkező delegációt a repülőtéren Bánk József megyéspüspök, Fábián Árpád megbízott rektor és a magyar követség tagjai ünnepélyesen fogadták. LAPZÁRTAKOR ÉRKEZETT RÓMAI TELEFON JELENTÉS: Április 28-án Ijjas József kalocsai érsek, Brezanóczy Pál egri érsek, Bánk József váci megyéspüspök és Cserháti József pécsi megyéspüspök, a magyar püspöki kar Rómába utazott tagjai már az új előírás szerinti egyszerűsített öltözéket viselték, amikor megjelentek VI. Pál pápa előtt, hogy tőle még az aznapi titkos konzisztórium előtt a pallium okát kérjék. A magyar főpapokat a Rota Romana rangidős ügyvédje az egyházmegyék ab c sorrandjében vezette a pápa elé, és az ún. „Postulatio” ősi szertartása szerint terjesztette elő kérésüket a pallium átvételére. Miután a Szentatya jóváhagyó ígéretét és áldását elnyerték, a magyar főpapok elhagyták az apostoli palotát. Másnap, április 29-én délelőtt fél tizenkettő órakor a Szentatya ünnepélyesen nyújtotta át a palliumokat a négy magyar főpásztornak. * Négy államfő lemondott a bíboros bkrétum átadásának jogáról Az új bíborosi kinevezésekkel kapcsolatos események érdekes epizódja zajlott le az elmúlt napokban. A Szentszék kérésére négy ország, Olasz,Francia- és Spanyolország valamint Portugália államfője egyszer s mindenkorra lemondott az előjogáról, hogy ő adja át a bíborosi birétumot a hozzá akkreditált nunciusnak, akit a pápa bíborossá nevezett ki. A Szentszék az említett államfőkhöz intézett jegyzékében — amint a Croix-ban olvassuk: — „tisztelettel megjegyezte”, hogy tekintettel a bíborosi méltóság tisztán vallási jellegére és a zsinat szellemére „időszerű volna, ha ez az előjog megszűnnék”. A most megszűnt előjog még azokból az időkből származott, amikor az említett katolikus többségű államok uralkodóinak alkotmányos kötelezettsége volt a hit egységét és a katolikus egyház életét, működését biztosítani. Ez a kötelezettségük, amelyre egyébként koronázásukkor esküt is tettek, a gyakorlatban tevékeny részvételt jelentett az egyház életében. Ennek elismerése volt a jog — amit V. Pius pápa adott meg 1564-ben —, hogy a nunciusnak, ha a pápa bíborossá nevezte ki, a katolikus államfő adja át a bíbor birétumot. Spanyolország esetében még ezen is túlment az államfő joga: ott minden újonnan kinevezett bíborosnak ő adta át a birétumot. A jog gyakorlása egyébként Franciaországban és Olaszországban hosszabb-rövidebb ideig már régebben is szünetelt, amikor ezek nem álltak diplomáciai kapcsolatban a Szentszékkel Franciaországban például csak az első világháború után újították fel újra, 1925-ben. A párizsi nunciusok között, akik ilyen módon kapták a kirétumot, legnagyobb egyéniség Angelo Roncalli volt, a későbbi XXIII. János pápa. Neki Auriol elnök adta át a bíborosi kirétumot. A privilégiumról való lemondás, bár a jog inkább szimbolikus jelentőségű volt már, további lépést jelent az emlegetett „konstantini kor” felszámolásának, az egyház és az állam szétválasztásának útján. Csendes mise — Isten oltárához járulok. — Istenhez, aki... A hangok lassan elúsztak. Az öregasszony még gépiesen morzsolgatta ugyan az ima szavait, lélekben azonban kilépett a kopott falak közül. „Istenem, látod, nagyon fáj a lábam és a kezem — mondta, és óvatosan megmozdította összekulcsolt kezét. — Alig bírom a tömött szatyrokat.” — Anyuskám, ugye elhozza majd a tejet meg a kenyeret? — Hozzon már két kiló citromot, lisztet, cukrot, meg... — Meg csokit is nagymama, ugye nem felejted el? „Nem felejtem el — gondolta az öregasszony, és rémülten figyelt fel, hogy már a könyörgésnél tartanak —, dehogy felejtem el!” Most megpróbált összeszedetten figyelni. Óvatosan viszszacsússzant az ülésre. Majdnem felszisszent, mert a térdébe hasított a fájdalom. A szatyrába nyúlt, és az imakönyvet keresgélte. Lassan pergette a fakó lapokat. Az egyik szentképnél megállt. Nem tudta megállni, hogy el ne olvassa az írást a hátlapján: „Nagymamának első szentáldozásom emlékére”. Mintha bogarat hessentene el, keze fejével végigtörölte az arcát. „Megint sírok — gondolta bólogatva —, ez már az öregség.” Surrogás támadt, körülötte mindenki felállt. Az evangélium következett. „Jézus pedig felkelt, és ...” Ő is megpróbált hát felemelkedni, de ülve kényelmesebbnek találta. Megint körülfolyta az otthon. Ki kell takarítani, közben felteszi a krumplit, aztán megfőzi a húst, megeteti a kicsit, elmegy Gabiért az iskolába, megeteti őtis. Mire végez a konyhában, már kezdődik minden elölről, jönnek haza a fiatalok. Szaladgálva keringenek körülötte . — Anyukám, nem hozott véletlenül ... ? — Nem látta a papucsomat ... ? — Na, hol a labdám ... ? Ő pedig végtelen türelemmel hajol le, néz az ágy alá, gurítja a labdát, adja a papucsot. Most riadtan figyel az oltár felé. Megint az eszébe döbben, hogy elmulasztotta esti imáját. „Istenem, olyan fáradt vagyok néha!” Lehajtott fejjel figyeli a szikkadt pad párhuzamos erezeteit. Most úgy érezte, az ő sorsa is egy ilyen egyenes. A párhuzamosok a végtelenben metszik egymást. Az ő sorsa is majd a végtelenben oldódik meg. Egy kéz jelent meg előtte a padon. Szikkadt, remegős öreg kéz takarta le a párhuzamos repedéseket. — Jön, Molnárné? Akkor látta, hogy már csak ők ketten vannak a kiürült templomban. Szégyenkezve emelkedik fel, most a fájdalmáról is megfeledkezik. Amint a szomszédasszonnyal az ajtó felé csoszognak, meglepve figyeli, milyen éles csíkokat húz lába alatt a napsugár. — Mégis megjött a tavasz? — kérdi beleszagolva a reggelbe. — Ideje már, nem? A KÖZÉRT felé indulnak. — Fáradt vagyok A szomszédasszony megismétli: — Fáradt vagyok — és még hozzáteszi — fáj a lángm is. Mennek, csoszognak az úton. — Magának könnyű, akinek ilyen aranyos unokái vannak. Könnyű? — Szeretne hangosan felnevetni. — Könnyű? Ha ő most elmondaná, amire nap nap után gondol! Hirtelen mintha forgószél seperné szét őket: — Szíja, nagymami! Még mindig az egyensúlyukat keresik. Mintha valaki az arcát is megcsókolta volna. A hang azonban messzebbről jön: — Remélem, imádkoztál értem Aztán elhalkulva, messzebbről: — Hogy ne feleljek számtanból ... Állnak, és vaksin figyelnek a messzeségbe. A gyerek azonban eltűnt már a sarkon. — Nézze, Molnámé, már spárga is van! Amikor nem kap választ, visszafordul. Csodálkozva nézi az öregasszonyt, aki arcán végtelenül békés mosollyal az üres sarok felé figyel. Mintha most is ott látná az unokáját. Aztán lassan visszafordul: — Spárga? Én inkább a spenótnál maradok. Olcsóbb. Dr. I. Alfrink bíboros Kelet és Nyugat párbeszédéért A Pax Christi nemzetközi békemozgalom vezetősége Louvainben tartotta legutóbbi összejövetelét. A mozgalom elnöke, Alfrink utrechti bíboros érsek, azokról a feltételekről szólott, amelyek lehetővé teszik a nemzetek közötti béke megszilárdítását. Örömét fejezte ki, hogy sikerült létrehozni a nukleáris fegyverek terjedését korlátozó szerződést s hangsúlyozta a fontosságát, hogy azt minden állam minél hamarább írja alá. Ugyancsak sürgette, hogy haladéktalanul indítsák meg Kelet és Nyugat nagyhatalmai és államai tárgyalásaikat a fegyverkezés csökkentéséről. Rámutatott, hogy nem lehet remélni a nemzetközi feszültség enyhülését, amíg fennáll a lehetősége, hogy Nyugat-Európában atomhaderőt hoznak létre. Meghalt Lazik Ambrus Lazik Ambrus püspök, nagyszombati apostoli kormányzó, 72 éves korában szívinfarktus következtében elhunyt. 1897-ben született Nádason. 1922-ben Nyitrán szentelték pappá. 1925-től a nagyszombati apostoli adminisztratúra irodaigazgatója, majd később általános helynöke volt. A háború alatt átvette a pozsonyi szeminárium vezetését. 1947- ben nagyszombati apostoli adminisztrátor lett, két évre rá pedig püspökké szentelték. Földi maradványait április 25-én Nagyszombatban helyezték örök nyugalomra. Temetésén a Magyar Püspöki Kar képviseletében Brezanóczy Pál egri érsek volt jelen. A nemzetközi „Pax Christi” szervezet spanyol tagozata a XXIII. János irodalmi emlékérmet Santiago Genova mexikói antropológusnak ítélte oda „Az ember a háború és a béke között” című könyvéért. A kitüntetett mű a mexikói olimpiai játékok idején jelent meg, belőle készítették egyébként a „Pax” című filmet. Pöspökkari állásfoglalása A francia és a német püspöki kar után — amint a Croix beszámol róla — az olasz püspökkari konferencia is foglalkozott a papi nőtlenség kérdésével. Az Egyesült Államok püspökei a texasi Hustonban tartott tanácskozásukon ugyancsak egyhangúlag állást foglaltak a kötelező papi nőtlenség mellett. A kérdést, amint az Urbani bíboros kijelentette, napirendjére tűzi az európai püspökök szimpozionja is, amelyet legközelebb a svájci Coireban tartanak meg. A Croix rámutat, hogy a püspöki karok sorozatos állásfoglalásai a kérdésben választ jelentenek a Szentatya felhívására, amelyet Cicognani bíboros államtitkár útján intézett a világ püspökeihez február 2-án. A levél teljes szövegét nem hozták nyilvánosságra, de az amerikai NC News Service katolikus hírügynökség részleteket közölt belőle. — Átgondoltuk-e — kérdi a levél többek közt — mit jelentene az, ha az egyház elválasztaná a papságot a nőtlenségtől? Mérlegre tettük-e igazán annak a megrázkódtatásnak teljes szélességét, amit ez nem csupán a papi életben, de az egész egyház közösségi életében okozna? Végül szembenéztünk-e mindazokkal a következményekkel, amelyeket ez a szétválasztás kiváltana minden téren, az egyház életében, lelkiségében, lelkipásztori munkájában, amely valóban a mai világ legidőszerűbb kérdéseinek kell, hogy megfeleljen? A levél hangoztatja: a nőtlenséghez való hűség kérdését nem lehet azzá leegyszerűsíteni, hogy pusztán egy törvényt, rendszabályt vizsgálunk. Több ez annál: „a pap tanúságtétele, aki, hogy Krisztussal együtt és az ő nevében lehessen pásztor, hogy fenntartás nélkül szolgálhassa testvéreit, egészen átadja magát annak, aki őt kiválasztotta, annak, aki egészen be tudja és be akarja tölteni életét.” Cicognani bíboros levele felhívja a figyelmet, hogy az egyház most „egy olyan áramlattal néz szembe, amely nem egy papot, nem egy teológust, papi nőtlenség kérdésében sőt nem egy püspököt magával ragadhat”. Ezért kéri a pápa a püspököket, hogy Isten előtt vessék fel felelősségük kérdését. Rámutat arra is, hogy rendkívül fontos a püspöki testület állásfoglalása. — Ha nem teszünk meg minden, tőlünk telhetőt, hogy megállítsuk a papi nőtlenség ellenes jelenlegi irányzatot, felelősek leszünk Isten előtt a súlyos következményekért. Szükséges tehát, hogy a püspökség, szoros egységben Péter utódával, minden erőfeszítést megtegyen a papi hivatás valódi megújhodásáért, olyan módon, hogy az teljes mértékben összhangban legyen az egyetemes zsinat útmutatásaival. 3 Katolikus hetilap XXV. évfolyam 18. szám 1969. május 4. A diakonátus napjaink szükségszerűsége László István burgenlandi megyéspüspök a papi hivatásért tartott imahéttel kapcsolatban pásztorlevelet bocsájtott ki s ebben a diakonátust napjaink egyik szükségszerűségének nevezte. Hangsúlyozta, hogy a diakónátus mind nagyobb jelentőségre emelkedik részint a papi hivatások számának csökkenése miatt, részint, mivel a diakónusok nem kénytelenek sem foglalkozásukat feladni, sem családi állapotukat megváltoztatni. Bíboros közvetít a gerillák és a kormány között Caracas érsekénél, José Humberto Quintero bíborosnál ül össze a partizánok és a kormány képviselőiből álló venezuelai közvetítő bizottság. Az érsek elsődleges szándéka, hogy kétoldalú jószolgálatával elősegítse az ország békéjének helyreállítását, valamint, hogy gátat szabjon a további vérontásnak. A tárgyalások előtt még tudakozódó látogatást tesznek a bíboros érseknél a gerillák vezetői, köztük a földalatti harcosok parancsnoka, Francisco Prada is, hogy kikérjék a főpap véleményét és tanácsát.