Új Ember, 1969 (25. évfolyam, 1-26. szám, 1200-1225. szám)

1969-05-04 / 18. szám

Készpénzzel bérmentesítve Bp. 72. sz. postahivatalnál Ára: 150 Ft feyetani K­öry­v­­ár Akik „sóvárognak” már egy kicsit divatosaik is. Beszélünk „anonim kereszté­nyekről”, akik nem találják az Istent, bár életük, cselekedete­ik valóban Krisztus követőivé teszik őket. Beszélünk a mai ember „életérzéséről”, aki nem tud mit kezdeni a másvilággal, s a nyugati protestantizmus megszülte az ún. „radikális teológiát”, mely az Isten ha­lálát hirdeti és az „evilági vá­ros” építését. Mondom, már­­már divat lett mindez köztünk, keresztények között A minap azt fejtegette valaki egy társa­ságban: úgy tűnik, kezdjük azokat tekinteni­­ gázsiknak, akik kételkednek, akik talán már nem is hisznek, csak „só­várognak” az Isten után. Aztán mégis más fordulatot vett a beszélgetés abban a tár­saságban, mely főleg fiatalok­ból állt. Nem tudni, mi az ilyesminek a titka, talán egy meghitt pillanat, egy intim szó, vagy épp ellenkezőleg, egy provokatív megjegyzés: egy­szerre mindenki a maga nyug­talanságáról kezdett beszélni. A nyugtalanságról — és az Isten-élményről. Mert ahogy elrendeződtek bennem az egy­másba fonódó, egymást keresz­tező, kaotikusan kavargó sza­vak, ez volt az, amit szinte minden megnyilvánulásban ott éreztem: az Isten-élmény nyugtalanságát Valóban a só­várgásról volt szó, nem lehet ezt másként nevezni. A hiány­ról. A vergődésről. „Mégiscsak érték” — mondta valaki az evangéliumról, s ez a mégis­csak maradt bennem a legmé­lyebben. Állandóan azt érez­tem, hogy nem tudunk to­vábbjutni ennél a mégiscsak­­nál, ha látszólag nem is gya­korlati kérdés ez. Gyakorlati­lag mindenki él valahogy. Ta­lán ezt mondhatnám: „életér­zés” kérdése. Tájékozódás, lá­tás, perspektíva kérdése. De van-e ennél gyakorlatibb kér­dés? Erről beszéltünk. A homály­ról, melybe fény kellene. Ül­tem ott a társaságban, s azt az érzést, ami bennem volt, legin­kább talán a sűrű őszi ködhöz tudnám hasonlítani. A „meg­oldások”, a „vigasztalások” olyannak tűntek, mint a köd­ben a járműveik reflektorai: bármilyen intenzívek is, né­hány méterről már alig venni észre őket. Nem ilyen néhány méteres fényre gondoltam. Akik sóvárognak, nem megol­dást, nem vigasztalást keres­nek. Nem a természettudomá­nyos világkép és a vallás „ösz­­szebékítését” várják. Nem is a bizonyítékokat, hogy nincs kö­zöttük ellentmondás. A fényt keresik, de nem a néhány mé­terre világító „áthidalásokat”. Az Istent. Nem azt várják, hogy „kanonizáljuk” a sóvár­gásukat. A napot szeretnék, mely vakító erejével eloszlat­ja a ködöt. Nem receptet akarok itt megfogalmazni. Talán csak szempontot adni mindazok­nak, akik úgy érzik, Krisztust kell hordozniuk a világban. Mert végül ezen töprengtem: nekünk, mai keresztényeknek (hisz többé-kevésbé mindnyá­junkban ott van ez a nyugta­lan, sóvárgó „életérzés”) első­sorban nem felmentésre van szükségünk. Nem annak bi­­zonygatására, hogy azért még­sem vagyunk „pogányok”. Ha­nem evidens, nyilvánvaló, egy­értelmű szavakra. Egyszerű és természetes szavakra, ami­lyenek Krisztus tőmondatai voltak. Áttetsző és igaz sza­vakra melyek nem máshon­nan, hanem belőlünk jönnek, csak mélyebbről, mint a této­­vaságunk. Pályi András Magyar főpapok utaztak Rómába Április 26-án reggel a Malév menetrendszerű repülőgépjára­tával Rómába utazott Ijjas Jó­zsef kalocsai érsek, a püspöki kar elnöke, Brezanóczy Pál egri érsek, a püspöki kar tit­kára, Cserháti József pécsi megyéspüspök. Ugyanakkor a magyar főpa­pokkal együtt utazott Rómába a május 6-án megnyíló „Ma­gyar egyházi kultúra” kiállítás rendezője, Szántay István, az Actio Catholica főtitkára és Márkus László, az Új Ember munkatársa, a katolikus egy­házművészeti és műemléki ta­nács tagja. Az elutazók búcsúztatásán a Ferihegyi repülőtéren állami részről jelen volt Miklós Imre, az Állami Egyházügyi Hivatal elnökhelyettese, Herling Jakab és Orosz József főosztályveze­tők; egyházi részről Várkonyi Imre prépost, kanonok, az Ac­tio Catholica országos igazga­tója, Kováts Géza kalocsai ér­seki irodaigazgató, Csigi Imre pécsi püspöki irodaigazgató, Naggyörgy László kalocsai ér­seki szertartó; a katolikus saj­tó képviseletében Pénzes Bal­duin, az Új Ember főszerkesz­tője és Magyar Ferenc újság­író. Bánk József váci megyés­püspök, aki már megelőzően elutazott Rómában csatlakozik a magyar főpapokhoz. A kiérkező delegációt a re­pülőtéren Bánk József megyés­püspök, Fábián Árpád megbí­zott rektor és a magyar követ­ség tagjai ünnepélyesen fogad­ták. LAPZÁRTAKOR ÉRKEZETT RÓMAI TELEFON JELENTÉS: Április 28-án Ijjas József kalocsai érsek, Brezanóczy Pál egri érsek, Bánk József váci megyéspüspök és Cserháti József pécsi megyéspüspök, a magyar püspöki kar­ Rómába utazott tagjai már az új előírás szerinti egyszerűsített öltözéket viselték, ami­kor megjelentek VI. Pál pápa előtt, hogy tőle még az aznapi titkos konzisztórium előtt a pallium okát kérjék. A magyar fő­papokat a Rota Romana rangidős ügyvédje az egyházmegyék a­b­ c sorrandjében vezette a pápa elé, és az ún. „Postulatio” ősi szertartása szerint terjesztette elő kérésüket a pallium átvéte­lére. Miután a Szentatya jóváhagyó ígéretét és áldását elnyerték, a magyar főpapok elhagyták az apostoli palotát. Másnap, április 29-én délelőtt fél tizenkettő órakor a Szent­atya ünnepélyesen nyújtotta át a palliumokat a négy magyar főpásztornak. * Négy államfő lemondott a bíboros­ bkrétum átadásának jogáról Az új bíborosi kinevezések­kel kapcsolatos események ér­dekes epizódja zajlott le az el­múlt napokban. A Szentszék kérésére négy ország, Olasz,­­Francia- és Spanyolország va­lamint Portugália államfője egyszer s mindenkorra lemon­dott az előjogáról, hogy ő adja át a bíborosi birétumot a hozzá akkreditált nunciusnak, akit a pápa bíborossá neve­zett ki. A Szentszék az emlí­tett államfőkhöz intézett jegy­zékében — amint a Croix-ban olvassuk: — „tisztelettel meg­jegyezte”, hogy tekintettel a bíborosi méltóság tisztán val­lási jellegére és a zsinat szel­lemére „időszerű volna, ha ez az előjog megszűnnék”. A most megszűnt előjog még azokból az időkből szár­mazott, amikor az említett ka­tolikus többségű államok ural­kodóinak alkotmányos kötele­zettsége volt a hit egységét és a katolikus egyház életét, mű­ködését biztosítani. Ez a köte­lezettségük, amelyre egyéb­ként koronázásukkor esküt is tettek, a gyakorlatban tevé­keny részvételt jelentett az egyház életében. Ennek elis­­merése volt a jog — amit V. Pius pápa adott meg 1564-ben —, hogy a nuncius­nak, ha a pápa bíborossá ne­vezte ki, a katolikus államfő adja át a bíbor birétumot. Spa­nyolország esetében még ezen is túlment az államfő joga: ott minden újonnan kinevezett bíborosnak ő adta át a birétu­mot. A jog gyakorlása egyébként Franciaországban és Olaszor­szágban hosszabb-rövidebb ideig már régebben is szüne­telt, amikor ezek nem álltak diplomáciai kapcsolatban a Szentszékkel Franciaország­ban például csak az első vi­lágháború után újították fel újra, 1925-ben. A párizsi nun­­ciusok között, akik ilyen mó­don kapták a kirétumot, legna­gyobb egyéniség Angelo Ron­­calli volt, a későbbi XXIII. János pápa. Neki Auriol elnök adta át a bíborosi kirétumot. A privilégiumról való le­mondás, bár a jog inkább szimbolikus jelentőségű volt már, további lépést jelent az emlegetett „konstantini kor” felszámolásának, az egyház és az állam szétválasztásának útján. Csendes mise — Isten oltárához járulok. — Istenhez, aki... A hangok lassan elúsztak. Az öregasszony még gépiesen morzsolgatta ugyan az ima szavait, lélekben azonban ki­lépett a kopott falak közül. „Istenem, látod, nagyon fáj a lábam és a kezem — mondta, és óvatosan megmozdította összekulcsolt kezét. — Alig bí­rom a tömött szatyrokat.” — Anyuskám, ugye elhozza majd a tejet meg a kenyeret? — Hozzon már két kiló cit­romot, lisztet, cukrot, meg... — Meg csokit is nagymama, ugye nem felejted el? „Nem felejtem el — gondol­ta az öregasszony, és rémülten figyelt fel, hogy már a kö­nyörgésnél tartanak —, de­hogy felejtem el!” Most megpróbált összesze­detten figyelni. Óvatosan visz­­szacsússzant az ülésre. Majd­nem felszisszent, mert a térdé­be hasított a fájdalom. A szatyrába nyúlt, és az ima­könyvet keresgélte. Lassan per­gette a fakó lapokat. Az egyik szentképnél megállt. Nem tud­ta megállni, hogy el ne olvassa az írást a hátlapján: „Nagyma­mának első szentáldozásom em­lékére”. Mintha bogarat hessentene el, keze fejével végigtörölte az arcát. „Megint sírok — gondol­ta bólogatva —, ez már az öregség.” Surrogás támadt, körülötte mindenki felállt. Az evangé­lium következett. „Jézus pedig felkelt, és ...” Ő is megpróbált hát fel­emelkedni, de ülve kényelme­sebbnek találta. Megint körül­folyta az otthon. Ki kell taka­rítani, közben felteszi a krumplit, aztán megfőzi a húst, megeteti a kicsit, elmegy Gabiért az iskolába, megeteti őt­­is. Mire végez a konyhában, már kezdődik minden elölről, jönnek haza a fiatalok. Sza­ladgálva keringenek körülötte­ . — Anyukám, nem hozott vé­letlenül ... ? — Nem látta a papucso­mat ... ? — Na, hol a labdám ... ? Ő pedig végtelen türelem­mel hajol le, néz az ágy alá, gurítja a labdát, adja a papu­csot. Most riadtan figyel az oltár felé. Megint az eszébe döb­ben, hogy elmulasztotta esti imáját. „Istenem, olyan fá­radt vagyok néha!” Lehajtott fejjel figyeli a szikkadt pad párhuzamos erezeteit. Most úgy érezte, az ő sorsa is egy ilyen egyenes. A párhuzamo­sok a végtelenben metszik egymást. Az ő sorsa is majd a végtelenben oldódik meg. Egy kéz jelent meg előtte a padon. Szikkadt, remegős öreg kéz takarta le a párhuzamos repedéseket. — Jön, Molnárné? Akkor látta, hogy már csak ők ketten vannak a kiürült templomban. Szégyenkezve emelkedik fel, most a fájdal­máról is megfeledkezik. Amint a szomszédasszonnyal az ajtó felé csoszognak, meg­lepve figyeli, milyen éles csí­kokat húz lába alatt a napsu­­gár. — Mégis megjött a tavasz? — kérdi beleszagolva a reggel­be. — Ideje már, nem? A KÖZÉRT felé indulnak. — Fáradt vagyok A szomszédasszony megis­métli: — Fáradt vagyok — és még hozzáteszi — fáj a lángm is. Mennek, csoszognak az úton. — Magának könnyű, akinek ilyen aranyos unokái vannak. Könnyű? — Szeretne hango­san felnevetni. — Könnyű? Ha ő most elmondaná, amire nap nap után gondol! Hirtelen mintha forgószél seperné szét őket: — Szíja, nagymami! Még mindig az egyensúlyu­kat keresik. Mintha valaki az arcát is megcsókolta volna. A hang azonban messzebbről jön: — Remélem, imádkoztál ér­tem Aztán elhalkulva, messzebb­ről: — Hogy ne feleljek szám­tanból ... Állnak, és vaksin figyelnek a messzeségbe. A gyerek azonban eltűnt már a sarkon. — Nézze, Molnámé, már spárga is van! Amikor nem kap választ, visszafordul. Csodálkozva né­zi az öregasszonyt, aki arcán végtelenül békés mosollyal az üres sarok felé figyel. Mintha most is ott látná az unokáját. Aztán lassan visszafordul: — Spárga? Én inkább a spenótnál maradok. Olcsóbb. Dr. I.­ Alfrink bíboros Kelet és Nyugat párbeszédéért A Pax Christi nemzetközi békemozgalom vezetősége Louvainben tartotta legutóbbi összejövetelét. A mozgalom el­nöke, Alfrink utrechti bíboros érsek, azokról a feltételekről szólott, amelyek lehetővé te­szik a nemzetek közötti béke megszilárdítását. Örömét fe­jezte ki, hogy sikerült létre­hozni a nukleáris fegyverek terjedését korlátozó szerző­dést s hangsúlyozta a fontos­ságát, hogy azt minden állam minél hamarább írja alá. Ugyancsak sürgette, hogy ha­ladéktalanul indítsák meg Ke­let és Nyugat nagyhatalmai és államai tárgyalásaikat a fegy­verkezés csökkentéséről. Rá­mutatott, hogy nem lehet re­mélni a nemzetközi feszültség enyhülését, amíg fennáll a le­hetősége, hogy Nyugat-Euró­­pában atomhaderőt hoznak létre. Meghalt Lazik Ambrus Lazik Ambrus püspök, nagyszombati apostoli kor­mányzó, 72 éves korában szív­­infarktus következtében el­hunyt. 1897-ben született Nádason. 1922-ben Nyitrán szentelték pappá. 1925-től a nagyszomba­ti apostoli adminisztratúra irodaigazgatója, majd később általános helynöke volt. A há­ború alatt átvette a pozsonyi szeminárium vezetését. 1947- ben nagyszombati apostoli ad­minisztrátor lett, két évre rá pedig püspökké szentelték. Földi maradványait április 25-én Nagyszombatban helyez­ték örök nyugalomra. Temeté­sén a Magyar Püspöki Kar képviseletében Brezanóczy Pál egri érsek volt jelen. A nemzetközi „Pax Christi” szervezet spanyol tagozata a XXIII. János irodalmi emlék­érmet Santiago Genova mexi­kói antropológusnak ítélte oda „Az ember a háború és a béke között” című könyvéért. A ki­tüntetett mű a mexikói olim­piai játékok idején jelent meg, belőle készítették egyébként a „Pax” című filmet. Pöspökkari állásfoglalás­a A francia és a német püspö­ki kar után — amint a Croix beszámol róla — az olasz püs­pökkari konferencia is foglal­­kozott a papi nőtlenség kérdé­sével. Az Egyesült Államok püspökei a texasi Hustonban tartott tanácskozásukon ugyancsak egyhangúlag állást foglaltak a kötelező papi nőt­lenség mellett. A kérdést, amint az Urbani bíboros ki­jelentette, napirendjére tűzi az európai püspökök szimpo­­zionja is, amelyet legközelebb a svájci Coireban tartanak meg. A Croix rámutat, hogy a püspöki karok sorozatos ál­lásfoglalásai a kérdésben vá­laszt jelentenek a Szentatya felhívására, amelyet Cicognani bíboros államtitkár útján in­tézett a világ püspökeihez február 2-án. A levél teljes szövegét nem hozták nyilvá­nosságra, de az amerikai NC News Service katolikus hír­­ügynökség részleteket közölt belőle. — Átgondoltuk-e — kérdi a levél többek közt — mit jelen­tene az, ha az egyház elvá­lasztaná a papságot a nőtlen­ségtől? Mérlegre tettük-e iga­zán annak a megrázkódtatás­nak teljes szélességét, amit ez nem csupán a papi életben, de az egész egyház közösségi éle­tében okozna? Végül szembe­néztünk-e mindazokkal a kö­vetkezményekkel, amelyeket ez a szétválasztás kiváltana min­den téren, az egyház életében, lelkiségében, lelkipásztori munkájában, amely valóban a mai világ legidőszerűbb kér­déseinek kell, hogy megfelel­jen? A levél hangoztatja: a nőt­lenséghez való hűség kérdé­sét nem lehet azzá leegysze­rűsíteni, hogy pusztán egy tör­vényt, rendszabályt vizsgá­lunk. Több ez annál: „a pap tanúságtétele, aki, hogy Krisz­tussal együtt és az ő nevében lehessen pásztor, hogy fenn­tartás nélkül szolgálhassa test­véreit, egészen átadja magát annak, aki őt kiválasztotta, annak, aki egészen be tudja és be akarja tölteni életét.” Cicognani bíboros levele fel­hívja a figyelmet, hogy az egyház most „egy olyan áram­lattal néz szembe, amely nem egy papot, nem egy teológust, papi nőtlenség kérdésében sőt nem egy püspököt magá­val ragadhat”. Ezért kéri a pápa a püspököket, hogy Is­ten előtt vessék fel felelőssé­gük kérdését. Rámutat arra is, hogy rendkívül fontos a püs­pöki testület állásfoglalása. — Ha nem teszünk meg minden, tőlünk telhetőt, hogy megállítsuk a papi nőtlenség ellenes jelenlegi irányzatot, fe­lelősek leszünk Isten előtt a súlyos következményekért. Szükséges tehát, hogy a püs­pökség, szoros egységben Péter utódával, minden erőfeszítést megtegyen a papi hivatás való­di megújhodásáért, olyan mó­don, hogy az teljes mértékben összhangban legyen az egye­temes zsinat útmutatásaival. 3­ Katolikus hetilap XXV. évfolyam 18. szám 1969. május 4. A diakonátus napjaink szükségszerűsége László István burgenlandi megyéspüspök a papi hivatá­sért tartott imahéttel kapcso­latban pásztorlevelet bocsáj­­tott ki s ebben a diakonátust napjaink egyik szükségszerű­ségének nevezte. Hangsúlyoz­ta, hogy a diakónátus mind nagyobb jelentőségre emelke­dik részint a papi hivatások számának csökkenése miatt, részint, mivel a diakónusok nem kénytelenek sem foglal­kozásukat feladni, sem családi állapotukat megváltoztatni. Bíboros közvetít a gerillák és a kormány között Caracas érsekénél, José Humberto Quintero bíborosnál ül össze a partizánok és a kormány képviselőiből álló ve­nezuelai közvetítő bizottság. Az érsek elsődleges szándéka, hogy kétoldalú jószolgálatá­val elősegítse az ország béké­jének helyreállítását, vala­mint, hogy gátat szabjon a to­vábbi vérontásnak. A tárgya­lások előtt még tudakozódó látogatást tesznek a bíboros érseknél a gerillák vezetői, köztük a földalatti harcosok parancsnoka, Francisco Prada is, hogy kikérjék a főpap vé­leményét és tanácsát.

Next