Új Ember, 1984 (40. évfolyam, 1/1957-52/2008. szám)
1984-01-01 / 1. (1957.) szám
Mária az új évben Reméljük, hogy az Úr új rendet akar kialakítani a világban. Egyedül ő képes arra, hogy az emberiséget egy családdá forrassza össze, s ugyanakkor az egyes népek megőrizzék sajátosságaikat. Mert az a nép, amelyik szeretni tudja a másikat, az igaz Világosság fényét tükrözi vissza, és így lesz a földi haza igazán szép és az örök hazának az előkészítője. Talán mindez csak álomnak tűnik. De eltekintve attól, hogy a kölcsönös szeretetnek meg kell valósulnia a népek között éppúgy, mint az emberek között — az evangélium logikája szerint —, már létezik egy szövetség, amely a népeket mélységesen öszszeköti. Ez a titkos és minden nép szívében őrzött szövetség. Mária ... Mária, aki mint az Úr szolgáló leánya élt a földön, egészen föláldozta önmagát, és megtanította gyermekeit arra, melyik út vezet az egység felé. Chiara Lubich 58 Ifc ÚJÉV ÜNNEPE Istenember Az a Gyermek, akit születése után a nyolcadik napon Mária és József a templomba vittek körülmetéltetni, öröktől fogva „a MagasságbeliFia” volt, ahogyan az angyal jelentette Máriának. Ugyanakkor valóságos ember volt, földi édesanya szülötte, Mária csodálatosan szült gyermeke, akit a körülmetéléskor Jézusnak neveztek el, amint az angyal előre megmondta. Jézus Krisztus valóságos Isten és valóságos ember. Ez a tény és igazság nemcsak a karácsonyi ünnepkör központi gondolata, hanem egész kereszténységünk egyik legfontosabb tétele. Nemcsak a mostani ünnepekhangulatát adja meg, hanem egész emberi életünk értelmét, boldogságát is. Meghatározza emberi sorsunk irányát, emberi jövőnket. A „honnét jöttünk, hová megyünk?” és „milyen életet érdemes élni?” kérdéseket válaszolja meg. A mai liturgia a Számok könyvét idézi (6,23—27), a nagy áldás átadását, útban az Ígéret Földje,a „tejjel és mézzel folyó ország” felé. Mózes által közli az Űr az áldás szövegét: Áldjon meg az Űr és oltalmazzon téged! Ragyogtassa rád arcát az Űr, s legyen hozzád jóságos! Fordítsa feléd arcát az Úr, és szerezzen neked üdvösséget! A pusztában vándorló zsidóknak a legnagyobb ígéret volt ez a közlés. Mi hisszük, hogy Jézus Krisztus ennek az ígéretnek a beteljesítője, az áldás tökéletes megvalósítója. Ei hozta meg az egész emberiségnek az üdvösséget, ő vezette be Isten népét az Ígéret Földjére, a „tejjel, mézzel folyó” országba. Ősidők óta a tej és a méz az emberség és az istenség szimbóluma. „Az égből színméz csörgedez” — mondja a régi ének annak ábrázolására, hogy karácsonykor Isten a földre lép. A Sacramentarium Leonianum megőrzött egy csodálatosan szép könyörgést, amellyel a (húsvéti és pünkösdi) kereszteléskor megáldották a vizet, a tejet és a mézet: „Áldd meg, ó, Urunk,teremtményi ajándékaidat, a vizet, a mézet és a tejet, és itasd meg szolgáidat az örök élet vizének ebből a forrásából, amely az igazság Lelke, és tápláld őket a tejjel és mézzel, amint atyáinknak megígérted, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak, hogy elvezeted őket az ígéret Földjére, a tejjel és mézzel folyó országba. Egyesítsd, ó, Urunk, a Szentlélek által szolgáidat, ahogyan itt a tejet és a mézet egyesítetted, hogy a mi Urunk, Jézus Krisztus mennyei és földi lényege egységének jelképe legyenek.” Nyilvánvaló, hogy az 5. században, a krisztológiai eretnekségek idején született meg ez a könyörgés, amely a jelképek által Jézus Krisztus valóságos istenségét és valóságos emberségét tanítja. Az ígéret Földjén, az ő országában Jézus tejjel és mézzel táplál minket. A tej és a méz az Eucharisztia jelképe lett. Jézus saját magát adja nekünk, hogy „megistenítse” emberi természetünket. Egyszer egy öreg birkapásztor a hosszú élet titkát magyarázta nekem. Minden tanácsára nem emlékszem, csak arra, hogy „tejet és mézet” kell enni. Az örök élet titka is a „tej és a méz”, az Istenember Jézus Krisztus, akivel élnünk kell az új esztendőben. Csanád Béla MAGYAR FERENC: Magasabbra a mércét Áldásos és békés új esztendőt kívánunk kedves olvasóinknak az Új Ember 1984. évi első számának kezdő soraival. Jókívánságunkat öröm tölti el, mert az ajándékhozó Krisztus születésének ünnepkörében mi is ajándékot tudunk letenni olvasóink karácsonyfája alá: terjedelmében bővült és korszerű nyomdatechnikával készülő hetilapunkat. Az elmúlt fél esztendő alatt hétről hétre abban a szorongásban éltünk, hogy nyomdai nehézségeink szaporodása miatt egyszercsak olyan helyzetbe kerülünk, hogy vasárnapra nem jut el az Új Ember olvasóihoz. Különböző megoldások keresésében megértően támogattak bennünket az illetékes állami hatóságok: az Állami Egyházügyi Hivatal és a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatala. Végül is az ő segítségükkel találtuk meg a megnyugtató megoldást. Ettől a számunktól kezdve az Új Embert a Zrínyi Nyomda állítja elő nyolc oldalon, ofszet-rotációs technikával. Ezt a megoldást kellett választanunk hetilapunk biztonságos megjelenése érdekében akkor is, ha a két oldallal bővített tartalom, a korszerű nyomdatechnikai kivitel, a képek közlése, a papír minősége és súlya miatt jelentkező postai költség jelentős többletkiadással jár s így mostantól kezdve megtakarításainkból szerényebben tudjuk segíteni központi katolikus intézményeinket. Olvasóink bizonyára megértették volna, ha az előállítás megnövekedett költségeit áthárítjuk és az új külsőben megjelenő lap árát felemeljük. Úgy gondolkodtunk és éreztünk, anynyiszor kértük — és tapasztaltuk — már olvasóink megértő támogatását, hogy most rajtunk van a sor az áldozathozatalban. Mindaddig, amíg az általános gazdasági helyzetből eredő és a nyomdaipart is érintő árváltozások nem kényszerítenek rá, nem emeljük a lap árát. Nincsenek ugyan tartalékaink, amiből a most jelentkező költségtöbbletet fedezni tudnánk. Egyetlen tartalékunk, olvasóink évtizedek óta tapasztalt bizalma és ragaszkodása, mely lehetővé tette, hogy kezdettől fogva mindenféle külső támogatás nélkül, egyedül az előfizetési és eladási árból tartsuk fenn az Új Embert. Bizonyosak vagyunk abban, hogy ezen olvasóink sem akarnak változtatni és továbbra is helytállnak a lap fenntartásának kötelezettségében akkor is, amikor ez majd további áldozatokkal jár. Addig is azonban szívesen keresik — és meg is találják — a módját, hogy központi katolikus intézményeink fenntartásához az eddigieknél nagyobb mértékben hozzájáruljanak. Az Új Ember terjedelmének mostani bővülése és előnyösebb külső megjelenése újabb tanújele annak, hogy helyi egyházunk életében időről időre történnek olyan előrelépések, amelyek bizakodással tölthetnek el bennünket. Ahogyan Szentatyánk is mondotta bécsi látogatásából hazatérőben, a repülőgépen, egy újságíró kérdéseire válaszolva: „Magyarországon az egyház helyzete nem romlott, inkább javult.” Egészen friss ténye ennek a december 13-án és 14-én megtartott püspöki konferencia bejelentése, mely szerint befejező szakaszukhoz érkeztek a tárgyalások arról, hogy a megyéspüspökök engedélyével és felelősségvállalásával ezentúl az olyan helyeken, ahol a templom nem fűthető, a plébánia épületében lehessen megtartani a hitoktatást. Nem ismeretlen előttünk sem, hogy vannak közöttünk, akik elégedetlenek a javulás és előrelépés tempójával. Egymagában nem is rossz jel, amikor „megnő az étvágy”. A szervezet egészsége jelentkezik benne. Jó jel abban az értelemben is, hogy többet csak meglevő eredmények láttán lehet követelni. Ha egyedül az elmúlt évtizedre visszatekintve semmiben sem tetszenének fel a fejlődés és gyarapodás jelei, ha nem tapasztalnánk állandóan előrevivő mozdulásokat helyi egyházunk életében, most senki sem igényelne nagyobb tempót. Aki egy helyben áll, azt csak arra lehet biztatni, hogy mozduljon már végre! Nagyobb lépésekre viszont csak azt lehet serkenteni, aki — ha csendesebben is — állandó és meg nem torpanó előbbrejutással lépdel az úton. A mi utunk pedig nem könnyű és nagyon tévednek, akik azt hiszik, hogy az akadályokat akár megkerüléssel, akár pedig erőszakos eszközökkel vagy erőt fitogtató handabandázással le lehet győzni. Az Új Ember elindulása óta nemcsak vallotta, de gyakorolta is azt az elvet, hogy okos és megfontolt igényekből, mértéktartó és építő türelmetlenségből jó szelet nyerhetnek az egyház hajójának vitorlái. De azt is állandóan tapasztaltuk, hogy az olyanfajta türelmetlenség, mely nem tudja kivárni, amíg megfő az étel, sem a gazdasszony iparkodásán, sem az éhes ember állapotán nem segít. Sokszor a még látszólag indokolt elvárásokra is az a jellemző, hogy alig lehet kihámozni ezekből, ki kitől vár el valamit. Helyesebben onnan várja-e, ahonnan elvárni lehetne. Gondoljunk csak a legsúlyosabb problémánkra: a papi utánpótlásra. Számtalan elgondolás forog közkézen a megoldásra és ezek között éppenúgy elhangzanak bizonyos elvárások a legfelsőbb egyházi vezetés, mint az állam és a társadalom felé, de legsűrűbben a világi diakónusok intézményének bevezetését sürgetik. Kétségtelen, hogy máris jó hasznát vennénk a világi diakónusoknak, de hol vagyunk még attól, hogy ennek oly sokágú feltételrendszerét megteremtsük. A sokféle ötlet és javaslat közben már-már elsikkadni látszik a kérdés: megtettünk-e már mindent, hogy a papi hivatás a fiatalok körében — a mai körülmények között is — vonzó legyen? A keresztény családoknak, az egyházközségeknek, hitoktatási rendszerünknek, a papságnak, papnevelésünknek a lelkiismeretét már semmi sem terheli a papi hivatások ébresztésének és gondozásának ügyében? Így sorolhatnánk tovább azokkal az igényekkel és elvárásokkal, melyek katolikus intézményhálózatunk, hitoktatásunk, evangelizációs tevékenységünk, ifjúsági pasztorációnk, egyáltalán a hitélet fejlesztését érintik. Okkal kérdezzük: vajon az eddig biztosított lehetőségekkel okosan és jól gazdálkodtunk-e? Megtöltöttük-e eleven élettel a már rendelkezésünkre álló kereteket? Leraktuk-e azokat a köveket és téglákat, amelyekre a következő sort lehet továbbrakni? Nem úgy várunk-e többet a gondviselő Istentől, püspöki karunktól, az államtól, hogy önmagunktól alig várunk el valamit is? Jelenünk és jövőnk, nemzetünk szellemi és kulturális, gazdasági és társadalmi egzisztenciájának építésében előtérbe került az emberi tényező. Az, hogy mindenki emberségének, etikai és erkölcsi tulajdonának a teljességét, legjobb emberi készségeit adja oda ehhez a közös érdekű építéshez. A vallás embert és közösséget nevelő, az emberben és környezetében igazi értékeket termelő képességének pozitív szerepe lehet ebben az építésben. A vallásnak és az egyháznak ezt a jótékony szerepét a mi társadalmi és állami vezetésünk is megfelelően értékeli. Ugyanakkor ebben jelentkezik az a kölcsönösség is, hogy minél több — az emberi tényezőt gazdagító és a közösség javát szolgáló — értékkel tudjuk igazolni hitünk és vallásunk, egyházi közösségünk életrevalóságát a mindenkire számító nemzeti összefogásban, annál több lehetőséget várhatunk a keresztény küldetés minél maradéktalanabb teljesítéséhez. E kölcsönösség tartalmához viszont az is hozzátartozik, hogy az egyházpolitika mindig szerves összefüggésben áll az általános politikával, de úgy is mondhatnánk: az ország és társadalom közállapotával. Sőt, azon túl is: a nemzetközi élet folyton mozgásban levő állapotaival. Erről sohasem volna szabad megfeledkeznünk. Elősorban azoknak nem, akik az egyház ügyeinek előbbre vitelében olyan tempót diktálnak, mintha a mi helyi egyházunk valahol egy állam és társadalom, egy földrajzilag is meghatározható hely feletti térben lebegne! A történelemben és a társadalmi fejlődés menetében kialakult valóságok és adottságok meghatározzák ugyan a helyi egyház pillanatnyi életének és jövőjének tervezését, de nem korlátozhatnak bennünket abban, hogy a keresztény küldetés elkötelezettségében önmagunkkal szemben magasabbra rakjuk a mércét. Abban, ami egyedül ránk tartozik és csak rajtunk múlik. És amely dolgokban nem lehetünk sohasem megelégedettek a legszolidabb eredményeinkkel sem. Hosszú lenne ezeknek a listája , kezdve a helyi egyház belső egységének megteremtésén, a keresztény szülőknek a család belső hitéletével és a hitoktatással összefüggő kötelezettségein át a zsinati megújulás még el nem végzett feladatáig. Ezeknek a feladatoknak a felismeréséhez és önmagunkon való őszinte számonkéréséhez kérjük már most, az új esztendő kezdetén, majd egész folyamán Isten megvilágosító és segítő kegyelmét. Az ő áldása sohasem marad el ott, ahol nem hiányzik az ember iparkodódása. Az elmúlt év október 30-án ünnepélyesen helyezték el az esztergomi bazilika Bakóczkápolnájában az „Esztergomvári Madonna” viszontagságos történetű, legutóbb restaurált kegyképét. (Fotó: Mudrák Attila)