Új Ember, 1988 (44. évfolyam, 1/2166-52/2216. szám)
1988-01-03 / 1. (2166.) szám
Felmérés trágárságunkról A Magyar Nyelvőr ez évi második számában „Mi van a szívünkön?” címmel Katona Rezsőné terjedelmes beszámolót közöl arról a felmérésről, amelyet Északkelet- Magyarországon végzett a magyar társadalom egyik legvisszataszítóbbó jelenségére, a trágár beszédre vonatkozóan. A felmérés reprezentatív jellegű és kérdőíves volt: a kérdőívet 1200 legkülönbözőbb korú, foglalkozású, nemű személynek küldték meg. Azt akarta megállapítani: „meri-e a csúnyaszájú ember vállalni, hogy mindaz a rondaság, amit kiejt a száján, szívében terem meg?” A szétküldött 1200 kérdőívből 1070-re érkezett válasz, tehát az érdeklődés jelentős volt. A kép, amit a kapott válaszokból ki lehetett alakítani, szerfölött tanulságos. Pirulni is lehet rajta. Az általános iskolások 93, a kisvárosi középiskolások 87, a miskolci középiskolások 93,8, a vidéki felnőttek 95, a katonák 96, a főiskolások 95, a miskolci felnőttek 97 százaléka használ trágár szavakat. A legelső tény tehát, amit meg kell állapítanunk: tíz magyar közül kilencnek a beszéde mocskos, fegyelmezetlen, alantas ízlésre valló. Beleértve a gyerekeket és a nőket is. Még súlyosabb ítéletet kell mondani a magyar társadalom ízléséről, önfegyelméről, kulturáltságáról, ha az arra a kérdésre adott válaszokat vesszük figyelembe, hogy mások jelenlétében próbálják-e fegyelmezni magukat. A legkevésbé az egészségügyi dolgozókat zavarja a másik nem jelenléte, csak 44 százalék próbálja fegyelmezni magát. A tanulmány szerint: „meglepően sok a nő azok között a felnőttek között, akik zavartalanul beszélnek a másik jelenlétében csúnyán.” A felnőtteket inkább feszélyezi a gyermekek jelenléte, mint a gyermekeket a felnőtteké. Nagyon elgondolkoztató kellene, hogy legyen az a megállapítás, hogy a gyerekeket a szülők jelenléte kevésbé feszélyezi a trágár szavak használatában, mint a tanárok társasága. E téren is különbséget lehet tenni az egyes iskolatípusok között: a középiskolásokat inkább visszatartja a tanár jelenléte, mint az általános iskolásokat. Igen megszívlelni való lehet ifjú hölgyeink számára az egyik gimnazista válasza, aki arra a kérdésre, hogy a lányok jelenléte visszatartja-e a trágárságtól, azt válaszolta: attól függ, hogy ki az a lány. Egyébként más vonatkozásban is ez a férfiak — tegyük hozzá: cinikus álláspontja. Fentebb említettük. Katona Rezsőné arra a kérdésre keresett választ: vállaljuk-e, ami a szívünkön, az a szánkon? Nos, nem vállaljuk. Mert arra a kérdésre, hogy szokott-e trágárkodni felindulás nélkül, az 1070 ember közül mindössze 36 , azaz 3 százalék válaszolta azt, hogy igen. A többi mentegette magát, legtöbbnyire felindulással. Voltak, elsősoran főiskolások, akik szükségét érezték, hogy odaírják a kérdőívre: „Csak nagyon ritkán használ csúf szavakat.” Arra a kérdésre, hogy zavarja-e mások trágár beszéde, csak a miskolci szakmunkásképző fiúk többségét — 34 százalékát — nem botránkoztatja meg a tanár szájából elhangzó trágár kifejezés. A többi középiskolás 81—87 százalékát igen. Zavarja a gyerekeket a szülők és a szülőket a gyerekek ocsmány beszéde. Több kérdőívre is odaírták: Az én szüleim nem olyanok, az én gyerekeim nem beszélnek úgy. Egyes irodalmárok azzal védik az irodalomban elharapódzott mocskos szavakat, hogy a közönség kívánja azokat, és hogy a közönség „realitás iránti igényét tükrözik”. Nos, semmiben sem annyira egyöntetűek a kapott válaszok, mint az irodalomban, rádióban és tévében elharapódzott trágárságok elítélésében. Az általános iskolások 98, a vidéki középiskolások 97, a miskolci diákok 83, a főiskolások 91, a katonák 89, a felnőttek 85 százaléka utasítja el a kommunikációs eszközökbe erőszakolt szabadszájúságot. Nem kellene erre az adatra felfigyelnie a szerkesztő kollégáknak? A kérdőív tudakolózott az iránt is, hogy hol szoknak rá a magyarok a trágárságra. A családban tanulta meg az általános iskolások 18, a miskolci üzemi dolgozók 12 százaléka. A többi kategóriákban csak 2 7 százalékkal jelentkezik a családi környezet. Az általános iskolások 18 százaléka viszont az óvodában ismerte meg a csúnya szavakat. A három legbővebb forrása a trágárságnak: az iskola, a munkahely és a baráti kör. Főként a munkahely a termékeny talaja a „verbális szubkultúrának”. Az üzemi munkások 58—62 százaléka a gépek mellett szokta meg, hogy trágársággal vezesse le munkahelyi problémáit. Mondjunk reményt keltőt is: a megkérdezettek túlnyomó többsége — 79—92 százaléka — lehetségesnek tartja, hogy leszokjon a mocskos beszédről, önfegyelemmel, környezetváltozással, egyéb módokon. A vallást azonban nem jelölték meg se visszatartó, se felemelkedést segítő tényezőnek. Négy kérdőíven is olvasni lehetett ilyen indokolást: „nem vagyok én hívő.” (sf) A sok-sok epiteton közül minden bizonynyal költőtől kapta a legfényesebbet Czapik Gyula egri érsek, a magyar katolikus egyház kiemelkedő személyisége. Rónay György az érsek halálakor írt versében előremutatóan utalt a jövő ítéletére, nevezetesen arra, hogy személye egyre inkább emelkedik és növekszik a múló idővel, „amíg történelem lesz”. Ma már tudjuk, hogy ezt a lírai jóslatot maradandóan igazolták az elsuhanó évtizedek. Még az a szőkébb réteg is, amely annak idején kétkedéssel fogadta Czapik eszmei és politikai realizmusát s az egyházhoz mindvégig hű főpapban élő korszerű vonásokat, az is kénytelen volt belátni, hogy az egri érsekkel nem a „perc-emberkék” múló karrierizmusa mondatta ki a nemzethez, az új keretek között élő magyarsághoz való ragaszkodását, hanem a belső hit és meggyőződés. Olyasfajta megnyilatkozások és tettek egész sora igazolta mindezt, amely csak a korukat messze megelőző, ritka férfiak körében található. Az Új Ember hasábjain találóan írta Ijjas Antal, hogy Czapik Gyulát „katolikus realizmus” jellemezte, „amely nem kötözte magát egy múlt kiüresedett formáihoz, hanem volt bátorsága szembenézni mindazzal, ami új valóság. Ha csak pár évvel tovább él, még megérhette volna ezt a zsinatot, amely elégtételt szolgáltatott az ő aggiornamentójának s neki is”. Jellemző szavak rá, ugyanúgy, mint Mihelics Vid egykorú elemzése is: egyik legjelentősebb vonásául a cselekvő szeretet gyakorlását jelölte meg. Általában elmondták róla, hogy egyike volt a hazai katolikus egyház kimagasló szellemiségeinek, azt azonban kevesebben tudják,hogy mint szerkesztő és publicista is e hivatás legkiválóbbjai közé tartozott. Kora gyermekségében eljegyezte magát a betűvel, az írott szóval: korábban apja szerény szegedi nyomdájában „leste el” a betűnyomtatás fortélyait, majd több jelentős katolikus lap szerkesztője lett. 1913-tól a Havi Közlönyt (később Papok Közlönye néven jelent meg) szerkesztette, az első világháború után már rangos fővárosi újságok szellemi vezetését is elvállalta; nevéhez fűződött az Egyházi Lapok, A Szív és a Magyar Kultúra számos évfolyamának megjelenése. Írásait, cikkeit széles körű tudáson alapuló valóságérzék, a tartalmat és a formát egyaránt lényegesnek tartó műgond és világos, érthető stílus jellemezte. .Mindenféle homályos, hátsó szándékot próbáló magatartás hiányzott szerkesztői munkásságából; sajátos vonása az átlagostól, a középszerűtől elkülönülő eredetiség elmélyítése volt. Több mint másfél évtizedet töltött el újságírói, munkában , életművének alapos ismerője, Csontos Barna szerint ez szakadatlan, állandó tevékenységet jelentett számára. Cellaszerű szobában, szinte elzártan dolgozott, de produktuma nemcsak a kis szobán, hanem az akkori katolikus kereteken is túlnőtt, valósággal európai távlatokat nyitott meg írásaival. A könyvvel, a betűvel való kapcsolatát még további kezdeményezései is elmélyítették: katolikus szellemű könyvkiadónak és nyomdának is a vezetője lett egy időben. Püspöki kinevezéséig (1939) méltán tekintette magát újságírónak, méghozzá olyan korszakban, amikor a nemzet, a társadalom és az egyház életében jelentős átalakulások történtek, s e változások közepette tollal, szóval és tettekkel egyaránt ki kellett állnia híveiért. Írói és szerkesztői munkássága ezen a ponton szervesen kapcsolódott a lelkipásztor hivatásához: fiatal pap korában már rendkívül járatos lett a pasztoráció minden ágában, annak elméleti és gyakorlati területén később, mint a legnagyobb tudós tekintélyt tisztelték. Számos, a lélek igényeit szolgáló pásztorlevele az utolsó mondatáig saját produktuma volt, annak minden részletére és stiláris emelkedettségére gondosan ügyelt. Meggyőzően fogalmazott meg evidens keresztény tételeket írásainak érzelmi hőfoka átforrósította a híveket. „Szentül tartsátok meg a vasárnapokat. Ne csak szeressétek, de ha csak tehetitek, látogassátok is a templomotokat. A templom szent falai közt áradó égi balzsam gyógyítására a közösségnek és egyéneknek egyaránt nagy szükségük van ... Lebegjen előttetek az ősegyház példája!” Mint főpap, író és közéleti személyiség nagy előrevivője és apostola volt a béke ügyének gazdag élete olyan sokféle, ellentétes korszakot ívelt át, amelyben ezt a fogalmat más- és másképpen értelmezték (vagy lejáratták) — Czapik Gyula szeme előtt sohasem az elvont szóvirágos béke lebegett, hanem az ember mindennapi békéje. Dús életművét erre irányuló jelentős munkássága koronázta meg. 1955-ben Helsinkiben, a Békevilágtanács ülésén hatalmas plénum előtt latin nyelven mondta el azt a beszédet, amely azóta sem veszített érvényességéből, időszerűségéből. „Hangsúlyozni szeretném, hitemet valló keresztény. Egyházamnak és fejének, a papának hűséges alattvalója és magyar hazámnak törvénytisztelő polgára vagyók ... Békét akarok, mert ember vagyok!. .. Békét akarok, mert keresztény vagyok!... Végül békét akarok, mert magyar vagyok!” Születésének centenáriumán az utókor tisztánlátásával egészíthetjük ki azt, amit egykor önmagáról mondott: az igaz emberség és Krisztus szeretetben való küldötte volt. Szeghalmi Elemér A »történelemmé váló érsek« — Czapik Gyula emlékezete — Hideg, hótalan, fekete karácsony. A viharos szél csak port és szemetet kavar a pesti házak körül. Az emberek lazosan húzódnak sötét kapualjak védelmébe buszra vártukban. Buszra várva, egymásra várva, ünnepre várva ... Előttem barátnőm karácsonyi lapja: „sok szép örömöt kívánokneked, hogy benned is megszülethessen a Kisjézus!” Istenem, hideg és üres a lelkem, hogy leszek én szállásod? Egy kisgyereknek, aki melegre, örömre, biztonságra vágyik? Istenem, szabadíts meg a gonosztól és önmagamtól! Nem tudok többet tenni, mint ezt az üres önmagamat Neked ajánlom. Te adj valamit, hogy fogadhassalak ! A karácsonyt régóta másokra szánom. Még soha nem bántam meg! Csak idén kevesebb az erőm, és a pénzem is. Nem baj, tőlem csak azt várják, amim van. Indulok hát! Felhúztam hétmérföldes csizmámat, fogtam a rengeteg csomagot — még a fülemen is lógott. Itt ne hagyjak semmit! — hiszen nem lesz idő, s lehetőség napközben hazajönni értük, annyi helyre kell mennem. A folyosóról mégis viszaszaladtak egy doboz napraforgómagért. Igaz, kicsit régi már, de talán Annus néni madarainak még jó lesz. Szép, nagy betűkkel rá is írtam: „a madaraknak”. Gyorsan fogyott a nap, s az erőm is. Délutánra maradt a legnehezebb látogatás, fiatal barátom a zártosztályon Elmebetegség tört ki rajta, s a szenvedés örvénylő mélysége kemény sziklákon készül szétzúzni őt. Istenem, hol keressem, elérhet-e szavam szenvedése feneketlen kútjába? Hogy álljak meg mellette egészségesen? Nem csak növelni fogom szörnyű magányát? Nemcsak szégyenkezni fog csontig levetkőzve? Mit tudok adni neki? Zárt ajtók, hét lakat mögött élő lelkek Szemükben égő rémület , vagy tompa üresség. Pizsamában kószálnak céltalanul. A folyosón keszeg fenyőfa lógatja csüggedt ágait. Az ajtónál ülök, várom Zolit, ide fogják kísérni. Egy sovány férfi időről időre odamegy a kulcsait rázó őrhöz, s szívettépően könyörög: csak ma, csak egyetlen estére engedjék ki a családjához, hiszen karácsony van! ígéri, visszajön reggelre! A válasz gúnyos röhögés: ahogy képzeli, hogy kiengedem, maga zárt osztályon van! De ő nem adja fel. Percenként megtapostatja magát. Zoli imbolyog felém halott sápadtan, felismer. Beesett arcán a halál kínja. Nem fogad el semmi ajándékot. Csak a kezét fogom. De a lelkünk nem találkozik. Az övé a halál tornácán bolyong. Istenen, segítsd meg őt! Istenem, találd meg őt! Zoli azt hiszi, olyan nagy bűnei vannak, hogy Te nem tudsz neki megbocsátani, s ezért véget kell vetni életének. Már most a pokolban ég. ... Uram, érintsd meg őt! Mutasd meg Születésnap IRTA: HOMOKI-NAGY KATALIN Magad neki legalább most, a születésed napján! Könyörgök, Uram! De Zoli csak ül rebbenéstelen arccal... Indulnom kell. Egymás után csapódik be a hét ajtó, kattan a hét lakat... Semmit, semmit nem tudtam neki hozni! Hogy fogsz nekik megszületni, Istenem? Hogy tudsz bennem megszületni? Kiszédelegtem az utcára. Időközben besötétedett. Kezemben még mindig volt csomag. Jó ég! Annus néni még hátra van! öt személyesen nem ismertem, csak néhány levelet váltottunk. Nagyon öreg, beteg néni, teljesen elhagyatva, nagy szegénységben él — Isten tenyerén. Meglepetésnek szántam a mai látogatást. — Uram, én már nem bírok elmenni hozzá. Nem tudom felvidítani. Nem tudok örömhírt vinni. Késő is van, s talán le is feküdt. Busz, villamos sem jár már, is taxit találni ilyenkor nem lehet. Azt sem tudom, merre kéne menni. Igaz, ezt a napot Neked adtam, Urán. Ha akarod, ha jónak látod, mégis elmegyek. De csak ha megszervezed, nekem már nincs erőm... Abban a pillanatban fék csikordul, s megáll mellettem egy taxi: — Hová parancsolja? Kinyögtem az utca nevét. Fogalmam sem volt, milyen messze lehet, csak azt tudtam, hogy 32 forint van nálam, s otthon sincs több. Gondoltam, ha már így van, nézem a taxiórát, s ha eléri az öszeget, kiszállok. 30, 31, 32, köszönöm, itt jó lesz. Sötét, kihalt sikátorban álltam. Hol lehetek? Szemem felírást tapogat. Szinte hihetetlen: pont Annus néni kapuja előtt topogok! Nyomorúságos udvar, egyszerű lakások sűrűn egymás mellett. Düledező falon rozzant ajtó, mögötte ásító sötétség. Itt is laknak emberek? És még egyáltalán Annus néni? Kopogó kérdésemet elnyeli a penészes csend. Már-már indulok, amikor tétova csoszogás, fehér libbenéskél a sötétből. — Ki az? — kúszik a résen a kérdés. Csak én vagyok — magyarázkodom. — Nem tetszett még lefeküdni? Ajtó zárul, szívzárja pattan. Sírása örömbe hajlik. Tövében pici öreg néni, fehérhajú, madártestű. — Szeretném Annus nénivel tölteni a karácsony estét. Lehet? Szobája kicsi, egyszerű hely, emlékekkel bélelve. Ágya felett feszület, s esküvői képük. A sarokban, papírdobozból sebesült galamb kandikál. Kályha nincs, kabátban ülünk. A kis kerek asztalra tiszta terítő I kerül, rakosgatom ki az ajándékokat. Annus néni mosolyogva ünnepel minden darabot. Végül, a szatyor alján, kezembe akad a doboz napraforgómag. Elővegyem? Félénken kiszedem, — ezt meg a galamboknak hoztam. Annus néni kézbe fogja, majd ráborul az asztalra. — Annus néni, mi baj van? — Baj az nincs, inkább öröm. — Mi történt? — Hát az... — ragyog könnyein át —, hogy ma különösen rosszul éreztem magam. Régóta beteg vagyok, évek óta nem tudok már kimenni a lakásból, de ma úgy éreztem, hogy estére meghalok. A szívem görcsölt, mozdulni sem bírtam. Napok óta nem ettem. Imádkoztam, csak egyet kérek tőled Uram: szegény, törött lábú galambomra viseljél gondot. Most érzem csak: a szívem sem szorít már. Képzelje, amióta, meghalt a férjem — 20 éve — most állt ki belőle először a fájás! Asötétben gyertyafény lobbant, csillagok fénye hullt reánnk. Fogtuk egymás kezét, énekeltünk. Imáról imára találtunk. S akkor történt még valami. Annus néni tiszta, ragyogó kék szemében megláttam valamit... Ez a tekintet, ez a ragyogás átfogja a szívemet! Ez a tekintet, ez a kék öröm az, amely a bölcső óta áldva tart! Istenem, rég nálad lakó édesanyám tekintetét küldted ma este nekem. KOVÁCS JÓZSEF: A teste Január eleje december vége. Kereszten függsz kétezer éve. Ünnepek előtt, ünnepek után. Isten fiaként a Golgotán. Lepergett megint egy esztendő. Téged a Hegyen talál a jövendő. Az ó-év malomkőként csikordulva fordul. ..Szögeit kézfejedre hó esik, hó hull.