Új Ember, 1988 (44. évfolyam, 1/2166-52/2216. szám)

1988-01-03 / 1. (2166.) szám

Felmérés trágárságunkról A Magyar Nyelvőr ez évi második szá­mában „Mi van a szívünkön?” címmel Ka­tona Rezsőné terjedelmes beszámolót közöl arról a felmérésről, amelyet Északkel­et- Magyarországon végzett a magyar társada­lom egyik legvisszataszítóbbó jelenségére, a trágár beszédre vonatkozóan. A felmérés reprezentatív jellegű és kérdőíves volt: a kérdőívet 1200 legkülönbözőbb korú, foglal­kozású, nemű személynek küldték meg. Azt akarta megállapítani: „meri-e a csúnyaszájú ember vállalni, hogy mindaz a rondaság, amit kiejt a száján, szívében terem meg?” A szétküldött 1200 kérdőívből 1070-re érke­zett válasz, tehát az érdeklődés jelentős volt. A kép, amit a kapott válaszokból ki lehetett alakítani, szerfölött tanulságos. Pi­rulni is lehet rajta. Az általános iskolások 93, a kisvárosi kö­zépiskolások 87, a miskolci középiskolások 93,8, a vidéki felnőttek 95, a katonák 96, a főiskolások 95, a miskolci felnőttek 97 százaléka használ trágár szavakat. A legelső tény tehát, amit meg kell állapítanunk: tíz magyar közül kilencnek a beszéde mocskos, fegyelmezetlen, alantas ízlésre valló. Bele­értve a gyerekeket és a nőket is. Még súlyosabb ítéletet kell mondani a magyar társadalom ízléséről, önfegyelméről, kulturáltságáról, ha az arra a kérdésre adott válaszokat vesszük figyelembe, hogy mások jelenlétében próbálják-e fegyelmezni magu­kat. A legkevésbé az egészségügyi dolgozó­kat zavarja a másik nem jelenléte, csak 44 százalék próbálja fegyelmezni magát. A ta­nulmány szerint: „meglepően sok a nő azok között a felnőttek között, akik zavartalanul beszélnek a másik jelenlétében csúnyán.” A felnőtteket inkább feszélyezi a gyermekek jelenléte, mint a gyermekeket a felnőtteké. Nagyon elgondolkoztató kellene, hogy legyen az a megállapítás, hogy a gyerekeket a szü­lők jelenléte kevésbé feszélyezi a trágár sza­vak használatában, mint a tanárok társa­sága. E téren is különbséget lehet tenni az egyes iskolatípusok között: a középiskoláso­kat inkább visszatartja a tanár jelenléte, mint az általános iskolásokat. Igen megszív­lelni való lehet ifjú hölgyeink számára az egyik gimnazista válasza, aki arra a kér­désre, hogy a lányok jelenléte visszatartja-e a trágárságtól, azt válaszolta: attól függ, hogy ki az a lány. Egyébként más vonat­kozásban is ez a férfiak — tegyük hozzá: cinikus álláspontja. Fentebb említettük. Katona Rezsőné arra a kérdésre keresett választ: vállaljuk-e, ami a szívünkön, az a szánkon? Nos, nem vál­laljuk. Mert arra a kérdésre, hogy szokott-e trágárkodni felindulás nélkül, az 1070 em­ber közül mindössze 36 , azaz 3 százalék válaszolta azt, hogy igen. A többi mente­gette magát, legtöbbnyire felindulással. Vol­tak, elsősoran főiskolások, akik szükségét érezték, hogy odaírják­ a kérdőívre: „Csak nagyon ritkán használ csúf szavakat.” Arra a kérdésre, hogy zavarja-e mások trágár beszéde, csak a miskolci szakmun­kásképző fiúk többségét — 34 százalékát — nem botránkoztatja meg a tanár szájából elhangzó trágár kifejezés. A többi középis­kolás 81—87 százalékát igen. Zavarja a gyerekeket a szülők és a szülőket a gyere­kek ocsmány beszéde. Több kérdőívre is odaírták: Az én szüleim nem olyanok, az én gyerekeim nem beszélnek úgy. Egyes irodalmárok azzal védik az iroda­lomban elharapódzott mocskos szavakat, hogy a közönség kívánja azokat, és hogy a közönség „realitás iránti igényét tükrözik”. Nos, semmiben sem annyira egyöntetűek a kapott válaszok, mint az irodalomban, rá­dióban és tévében elharapódzott trágárságok elítélésében. Az általános iskolások 98, a vidéki középiskolások 97, a miskolci diákok 83, a főiskolások 91, a katonák 89, a fel­nőttek 85 százaléka utasítja el a kommuni­kációs eszközökbe erőszakolt szabadszájúsá­­got. Nem kellene erre az adatra felfigyelnie a szerkesztő kollégáknak? A kérdőív tudakolózott az iránt is, hogy hol szoknak rá a magyarok a trágárságra. A családban tanulta meg az általános isko­lások 18, a miskolci üzemi dolgozók 12 szá­zaléka. A többi kategóriákban csak 2­ 7 százalékkal jelentkezik a családi környezet. Az általános iskolások 18 százaléka viszont az óvodában ismerte meg a csúnya szava­kat. A három legbővebb forrása a trágár­ságnak: az iskola, a munkahely és a baráti kör. Főként a munkahely a termékeny ta­laja a „verbális szubkultúrának”. Az üzemi munkások 58—62 százaléka a gépek mellett szokta meg, hogy trágársággal vezesse le munkahelyi problémáit. Mondjunk reményt keltőt is: a megkérde­zettek túlnyomó többsége — 79—92 százaléka — lehetségesnek tartja, hogy leszokjon a mocskos beszédről, önfegyelemmel, környe­zetváltozással, egyéb módokon. A vallást azonban nem jelölték meg se visszatartó, se felemelkedést segítő tényezőnek. Négy kér­dőíven is olvasni lehetett ilyen indokolást: „nem vagyok én hívő.” (sf) A sok-sok epiteton közül minden bizony­nyal költőtől kapta a legfényesebbet Czapik Gyula egri érsek, a magyar katolikus egy­ház kiemelkedő személyisége. Rónay György az érsek halálakor írt versében előremuta­­tóan utalt a jövő ítéletére, nevezetesen arra, hogy személye egyre inkább emelkedik és növekszik a múló idővel, „amíg történelem lesz”. Ma már tudjuk, hogy ezt a lírai jós­latot maradandóan igazolták az elsuhanó évtizedek. Még az a szőkébb réteg is, amely annak idején kétkedéssel fogadta Czapik eszmei és politikai realizmusát s az egy­házhoz mindvégig hű főpapban élő korszerű vonásokat, az is kénytelen volt belátni, hogy az egri érsekkel nem a „perc-emberkék” múló karrierizmusa mondatta ki a nemzet­hez, az új keretek között élő magyarsághoz való ragaszkodását, hanem a belső hit és meggyőződés. Olyasfajta megnyilatkozások és tettek egész sora igazolta mindezt, amely csak a korukat messze megelőző, ritka fér­fiak körében található. Az Új Ember hasábjain találóan írta Ijjas Antal, hogy Czapik Gyulát „katolikus rea­lizmus” jellemezte, „amely nem kötözte ma­gát egy múlt kiüresedett formáihoz, hanem volt bátorsága szembenézni mindazzal, ami új valóság. Ha csak pár évvel tovább él, még megérhette volna ezt a zsinatot, amely elégtételt szolgáltatott az ő aggiornamentó­­jának s neki is”. Jellemző szavak rá, ugyan­­úgy, mint Mihelics Vid egykorú elemzése is: egyik legjelentősebb vonásául a cselekvő szeretet gyakorlását jelölte meg. Általában elmondták róla, hogy egyike volt a hazai katolikus egyház kimagasló szellemiségeinek, azt azonban kevesebben tudják,­­hogy mint szerkesztő és publicista is e hivatás legkiválóbbjai közé tartozott. Kora gyermekségében eljegyezte magát a betűvel, az írott szóval: korábban apja sze­rény szegedi nyomdájában „leste el” a betű­nyomtatás fortélyait, majd több jelentős ka­tolikus lap szerkesztője lett. 1913-tól a Havi Közlönyt (később Papok Közlönye néven jelent meg) szerkesztette, az első világhá­ború után már rangos fővárosi újságok szel­lemi vezetését is elvállalta; nevéhez fűző­dött az Egyházi Lapok, A Szív és a Magyar Kultúra számos évfolyamának megjelenése. Írásait, cikkeit széles körű tudáson alapuló valóságérzék, a tartalmat és a formát egy­aránt lényegesnek tartó műgond és világos, érthető stílus jellemezte. .Mindenféle homá­lyos, hátsó szándékot próbáló magatartás hiányzott szerkesztői munkásságából; sajátos vonása az átlagostól, a középszerűtől elkü­lönülő eredetiség elmélyítése volt. Több mint másfél évtizedet töltött el új­ságírói, munkában , életművének alapos is­merője, Csontos Barna szerint ez szakadatlan, állandó tevékenységet jelentett számára. Cel­laszerű szobában, szinte elzártan dolgozott, de produktuma nemcsak a kis szobán, hanem az akkori katolikus kereteken is túlnőtt, való­sággal európai távlatokat nyitott meg írásai­val. A könyvvel, a betűvel való kapcsolatát még további kezdeményezései is elmélyítették: ka­tolikus szellemű könyvkiadónak és nyomdá­nak is a vezetője lett egy időben. Püspöki ki­nevezéséig (1939) méltán tekintette magát új­ságírónak, még­hozzá olyan korszakban, ami­kor a nemzet, a társadalom és az egyház éle­tében jelentős átalakulások történtek, s e vál­tozások közepette tollal, szóval és tettekkel egyaránt ki kellett állnia híveiért. Írói és szerkesztői munkássága ezen a pon­ton szervesen kapcsolódott a lelkipásztor hi­vatásához: fiatal pap korában már rendkívül járatos lett a pasztoráció minden ágában, an­nak elméleti és gyakorlati területén később, mint a legnagyobb tudós tekintélyt tisztelték. Számos, a lélek igényeit szolgáló pásztorle­vele az utolsó mondatáig saját produktuma volt, annak minden részletére és stiláris emel­kedettségére gondosan ügyelt. Meggyőzően fo­galmazott meg evidens keresztény tételeket írásainak érzelmi hőfoka átforrósította a hí­veket. „Szentül tartsátok meg a vasárnapo­kat. Ne csak szeressétek, de ha csak teheti­­tek, látogassátok is a templomotokat. A temp­lom szent falai közt áradó égi balzsam gyó­gyítására a közösségnek és egyéneknek egy­aránt nagy szükségük van ... Lebegjen előt­tetek az ősegyház példája!” Mint főpap, író és közéleti személyiség nagy előrevivője és apostola volt a béke ügyének­ gazdag élete olyan sokféle, ellentétes korsza­kot ívelt át, amelyben ezt a fogalmat más- és másképpen értelmezték (vagy lejáratták) — Czapik Gyula szeme előtt sohasem az elvont szóvirágos béke lebegett, hanem az ember mindennapi békéje. Dús életművét erre irá­nyuló jelentős munkássága koronázta meg. 1955-ben Helsinkiben, a Békevilágtanács ülé­sén hatalmas plénum előtt latin nyelven mondta el azt a beszédet, amely azóta sem veszített érvényességéből, időszerűségéből. „Hangsúlyozni szeretném, hitemet valló ke­resztény. Egyházamnak és fejének, a papának hűséges alattvalója és magyar hazámnak tör­vénytisztelő polgára vagyók ... Békét akarok, mert ember vagyok!. .. Békét akarok, mert keresztény vagyok!... Végül békét akarok, mert magyar vagyok!” Születésének centenáriumán az utókor tisz­tánlátásával egészíthetjük ki azt, amit egykor önmagáról mondott: az igaz emberség és Krisztus szeretetben való küldötte volt. Szeghalmi Elemér A »történelemmé váló érsek« — Czapik Gyula emlékezete — Hideg, hótalan, fekete karácsony. A vi­haros szél csak port és szemetet ka­var a pesti házak körül. Az emberek lazosan húzódnak sötét kapualjak védelmébe buszra vártukban. Buszra várva, egymásra várva, ünnepre várva ... Előttem barátnőm karácsonyi lapja: „sok szép örömöt kívánok­­neked, hogy benned is megszülethessen a Kisjézus!” Istenem, hideg és üres a lelkem, hogy leszek én szál­lásod? Egy kisgyereknek, aki melegre, öröm­re, biztonságra vágyik? Istenem, szabadíts meg a gonosztól és önmagamtól! Nem tudok többet tenni, mint ezt az üres önmagamat Neked ajánlom. Te adj valamit, hogy fogad­hassalak ! A karácsonyt régóta másokra szánom. Még soha nem bántam meg! Csak idén kevesebb az erőm, és a pénzem is. Nem baj, tőlem csak azt várják, amim van. Indulok hát! Felhúztam hétmérföldes csizmámat, fogtam a rengeteg csomagot — még a fülemen is lógott. Itt ne hagyjak semmit! — hiszen nem lesz idő, s lehetőség napközben hazajönni értük, annyi helyre kell mennem. A folyosó­ról mégis viszaszaladta­k egy doboz napra­forgómagért. Igaz, kicsit régi már, de talán Annus néni madarainak még jó lesz. Szép, nagy betűkkel rá is írtam: „a madaraknak”. Gyorsan fogyott a nap, s az erőm is. Dél­utánra maradt a legnehezebb látogatás, fia­tal barátom a zártosztályon Elmebetegség tört ki rajta, s a szenvedés örvénylő mély­sége kemény sziklákon készül szétzúzni őt. Istenem, hol keressem, elérhet-e szavam szenvedése feneketlen kútjába? Hogy álljak meg mellette egészségesen? Nem csak növel­ni fogom szörnyű magányát? Nemcsak szé­gyenkezni fog csontig levetkőzve? Mit tudok adni neki? Zárt ajtók, hét lakat mögött élő lelkek Szemükben égő rémület , vagy tompa üres­ség. Pizsamában kószálnak céltalanul. A fo­lyosón keszeg fenyőfa lógatja csüggedt ágait. Az ajtónál ülök, várom Zolit, ide fogják kí­sérni. Egy sovány férfi időről időre odamegy a kulcsait rázó őrhöz, s szívettépően könyö­rög: csak ma, csak egyetlen estére engedjék ki a családjához, hiszen karácsony van! ígéri, visszajön reggelre! A válasz gúnyos röhögés: a­hogy képzeli, hogy kiengedem, maga zárt osztályon van! De ő nem adja fel. Percenként megtapostatja magát. Zoli imbolyog felém halott sápadtan, fel­ismer. Beesett arcán a halál kínja. Nem fogad el semmi ajándékot. Csak a kezét fo­gom. De a lelkünk nem találkozik. Az övé a halál tornácán bolyong. Istenen, segítsd meg őt! Istenem, találd meg őt! Zoli azt hiszi, olyan nagy bűnei vannak, hogy Te nem tudsz neki megbocsátani, s ezért véget kell vetni életének. Már most a pokolban ég. ... Uram, érintsd meg őt! Mutasd meg Születésnap IRTA: HOMOKI-NAGY KATALIN Magad neki legalább most, a születésed nap­ján! K­önyörgök, Uram! De Zoli csak ül rebbenéstelen arccal... Indulnom kell. Egymás után csapódik be a hét ajtó, kattan a hét lakat... Semmit, semmit nem tudtam neki hozni! Hogy fogsz nekik megszületni, Istenem? Hogy tudsz bennem megszületni? Kiszédelegtem az utcára. Időközben besö­tétedett. Kezemben még mindig volt csomag. Jó ég! Annus néni még hátra van! öt sze­mélyesen nem ismertem, csak néhány leve­let váltottunk. Nagyon öreg, beteg néni, tel­jesen elhagyatva, nagy szegénységben él — Isten tenyerén. Meglepetésnek szántam a mai látogatást. — Uram, én már nem bírok elmenni hoz­zá. Nem tudom felvidítani. Nem tudok öröm­hírt vinni. Késő is van, s talán le is feküdt. Busz, villamos sem jár már, is taxit találni ilyenkor nem lehet. Azt sem tudom, merre kéne menni. Igaz, ezt a napot Neked adtam, Urán. Ha akarod, ha jónak látod, mégis elmegyek. De csak ha megszervezed, nekem már nincs erőm... Abban a pillanatban fék csikordul, s meg­áll mellettem egy taxi: — Hová parancsolja? Kinyögtem az utca nevét. Fogalmam sem volt, milyen­ messze lehet, csak azt tudtam, hogy 32 forint van nálam, s otthon sincs több. Gondoltam, ha már így van, nézem a taxiórát, s ha eléri az öszeget, kiszállok. 30, 31, 32, köszönöm, itt jó lesz. Sötét, kihalt sikátorban álltam. Hol lehe­tek? Szemem felírást tapogat. Szinte hihetet­len: pont Annus néni kapuja előtt topogok! Nyomorúságos udvar, egyszerű lakások sű­rűn egymás mellett. Düledező falon rozzant ajtó, mögötte ásító sötétség. Itt is laknak emberek? És még egyáltalán Annus néni? Kopogó kérdésemet elnyeli a penészes csend. Már-már indulok, a­mikor tétova csoszogás, fehér libbenés­­kél a sötétből. — Ki az? — kúszik a résen a kérdés. Csak én vagyok — magyarázkodom. — Nem tetszett még lefeküdni? Ajtó zárul, szív­zárja pattan. Sírása örömbe hajlik. Tövében pici öreg néni, fehérhajú, madártestű. — Szeretném Annus nénivel tölteni a ka­rácsony estét. Lehet? Szobája kicsi, egyszerű hely, emlékekkel bélelve. Ágya felett feszület, s esküvői ké­pük. A sarokban, papírdobozból sebesült ga­lamb kandikál. Kályha nincs, kabátban ülünk. A kis kerek asztalra tiszta terítő I kerül, rakosgatom ki az ajándékokat. Annus néni mosolyogva ünnepel minden darabot. Végül, a szatyor alján, kezembe akad a do­boz napraforgómag. Elővegyem? Félénken kiszedem, — ezt meg a galamboknak hoz­tam. Annus néni kézbe fogja, majd ráborul az asztalra. — Annus néni, mi baj van? — Baj az nincs, inkább öröm. — Mi történt? — Hát az... — ragyog könnyein át —, hogy ma különösen rosszul éreztem magam. Régóta beteg vagyok, évek óta nem tudok már kimenni a lakásból, de ma úgy érez­tem, hogy estére meghalok. A szívem gör­csölt, mozdulni sem bírtam. Napok óta nem ettem. Imádkoztam, csak egyet kérek tőled Uram: szegény, törött lábú galambomra vi­seljél gondot. Most érzem csak: a szívem sem szorít már. Képzelje, amióta, meghalt a férjem — 20 éve — most állt ki belőle elő­ször a fájás! A­­sötétben gyertyafény lob­bant, csillagok fénye hullt reánnk. Fogtuk egymás kezét, énekeltünk. Imáról i­mára találtunk. S akkor történt még valami. Annus néni tiszta, ragyogó kék szemében megláttam valamit... Ez a tekintet, ez a ragyogás átfogja a szívemet! Ez a tekintet, ez a kék öröm az, amely a bölcső óta áldva tart! Istenem, rég nálad lakó édesanyám tekintetét küldted ma este nekem. KOVÁCS JÓZSEF: A teste Január eleje december vége. Kereszten függsz kétezer éve. Ünnepek előtt, ünnepek után. Isten fiaként a Golgotán. Lepergett megint­­ egy esztendő. Téged a Hegyen talál a jövendő. Az ó-év malomkőként csikordulva fordul. ..Szögeit kézfejedre hó esik, hó hull.

Next