Új Ember, 1989 (45. évfolyam, 1/2217-53/2268. szám)
1989-10-29 / 44. (2259.) szám
Várjuk a pápát A pápák és a magyar nép Pár hete magyar zarándokok voltak Rómában és a Szentatya bejelentette: „Két év múlva ellátogatok Magyarországra.” Ha az ember vendéget vár, föl kell, hogy készüljön fogadására. A Szentatya lelkipásztori látogatásra jön. Szeretné látni a magyar nép hitéletét, élő hitét. Először gondoljuk végig — ha nem is a teljességre törekedve — a pápák és a magyar nép közötti kapcsolatot. Amikor Szent Istvánnak döntenie kellett, hogy kinek a kezébe helyezze el magát, uralmát és a népét, akkor nem nézett sem keletre, sem nyugatra, hanem egyszerűen a pápától kért koronát. Tudta, hogy a Szentatya szolgálatában nem rabszolgává lesz a népe, hanem segítségével fölemelkedik. Az ideküldött igehirdetőkkel erkölcsében megtisztul. A későbbi évszázadokban sem feledkeztek el a magyar népről a pápák. Amikor Európa nem vette észre, hogy mit jelent a törökök közeledése, amikor az egymással való küzdéssel és hatalmi harccal voltak elfoglalva — a pápának fontos volt Magyarország, kért és küldött segítséget. De nézhetjük a legutolsó időket is. — A hitleri megszállás idején a pápák próbáltak mindent megtenni az elhurcoltakért , megmenteni életüket, megőrizni őket a gázkamráktól. És amikor az 1956-os események hazánkon végigsöpörtek, s valami újat akartak hozni az országba, megintcsak a Szentatya, a pápa jött segítségünkre: két hatalmas levéllel próbálta felrázni a világ közvéleményét, hogy a kibontakozás útja már akkor megindulhasson. Azután is a tárgyalások során újra és újra kiállt mellettünk. Küldötte az ő szavára és parancsára próbálkozott, hogy a vallásszabadságot, a lelkiismereti szabadságot biztosítsák Magyarországon. Újabb és újabb kérdésekkel állt elő, hogy a papság és a hívek ne maradjanak pásztor nélkül, az igehirdetés teljessége biztosítva legyen. Próbált kiállni a hitoktatásért, és ha a zsarnoksággal szemben sok mindent nem tudott is elérni, e szívós kérések eredményeként lassan bontakozik ki a lelkiismeret szabadsága és a vallásszabadság hazánkban is. De nemcsak a magyar néppel, egész Európával és az egész világgal főpásztori felelősséggel veszi fel a kapcsolatot, bejárta a legnehezebbnek tűnő ízületeket is, ahol terrorisztikus elnyomás van. Fölemeli hangját az emberiség érdekében, próbál irányt mutatni a krisztusi tanításokkal. Igyekszik, az egyház tapasztalatait átadni. — Aggódó szemmel figyeli a világ eseményeit, megszólal: részvétet küld egy-egy földrengésnél, imájáról biztosítja a szegényeket, az elesetteket. Kiáll az indiánokért, az erdélyi magyarokért, mindenféle elnyomottért. Mindig és mindenhova próbálja a szabadság légkörét vinni. Biztosítani az emberibb életet, a keresztény szabadságot, hogy az erkölcsökben megújulva, az emberi méltóság jogai szerint élhessen mindenki. Ő, az Európát és a világot szemmel tartó lelkipásztor, Péter utóda, Krisztus helyettese kíván most a magyarok meghívásának eleget tenni, és ellátogat hozzánk. Várakozásunk nem lehet ölbe tett kézzel való várakozás. Aktívan kell fölfrissíteni hitünket, megújítani erködéseinket. (Részletek az egyházmegyei körlevélből.) Gyulay Endre szeged—csanádi püspök Missziósvasárnapi üzenet A Szentatya ez évi missziós vasárnapi üzenetében arra figyelmeztet, hogy az egyháznak az egész világon hirdetnie kell az evangélium örömhírét. Amit az apostolok tettek az egyház terjedésének kezdetekor, az ma a missziós, evangelizáló tevékenységgel folytatódik. A Szentatya idei üzenete különösen két szempontra irányítja a figyelmet: a bennszülött papi éss szerzetesi hivatások ébresztésére és a Pápai Missziós Művek, főként az alapítása 100. évfordulóját ünneplő Szent Péter Mű tevékenységére. A hivatások ébresztése a missziós tevékenység életerejének jele. A misszionáriusok türelmes kitartását, sokszor a vértanúságig menő áldozatkészségét dicséri az új keresztény közösségek létrejötte és a hivatások felkutatása. A mai misszionáriusok boldogok, hogy a helyi születésű papokkal és püspökökkel együttműködve építhetik Isten országát. A II. Vatikáni Zsinattal új korszak kezdődött a missziós tevékenység történetében. Minthogy az egyház természeténél fogva missziós, és minden helyi egyház arra hivatott, hogy önmagában újraalkossa az egyetemes egyház képét, az új egyházak is indítást éreznek arra, hogy részt vegyenek az egyetemes egyház küldetésében. Papszentelés A ferencesek pasaréti templomában október 13-án, pénteken este, a hat órakor kezdődött szentmise keretében Dékány Vilmos esztergomi segédpüspök, szemináriumi rektor szentelte fel szerpapokká Slama Bernát, Tóth Vince és Stipits Árpád ferences teológusokat, áldozópapokká pedig Hegyi Bálint és Jáki Ákos ferences szerpapokat. Jáki Ákos október 15-én, vasárnap délelőtt 10 órakor a pasaréti ferences templomban, Hegyi Bálint pedig október 22-én, vasárnap délelőtt 9 órakor az egyetemi templomban mutatta be első szentmiséjét. tifme* : Miért zártak toloncházba egy regnumi papot 1950-ben László Gabor hittanár válaszol Hetényi Varga Károly László Gábor esztergomi egyházmegyés áldozópap 1913. május 16-án született Budapesten. Érettségit 1931-ben tesz a piaristáknál, és még ebben az évben jelentkezik a Pázmány Péter Tudományegyetem teológiai fakultására. 1936-ban szentelik pappá Esztergomban. Ezután hittanári beosztást kap Budapesten a Zrínyi Miklós, a Mária Terézia, az Eötvös és a Szent István Gimnáziumban. Ez utóbbiban 1941—1949-ig tanít. A háború alatt kétszer behívják lelkésznek. 1937-től tagja a Regnum Marianum papi közösségnek. Fő munkaterülete a kongregáció, a cserkészet és a bábszínház. 1940-től az oktatófilmek katolikus bíráló bizottságának tagja. 1944-ben teológiai doktorátust szerez. 1945—49-ig egyetemi lelkész a Színművészeti Akadémián és a Színészképző Főiskolán. 1946-tól a Magyar Rádióbizottság tagja, 1947-ben pedig az IMDA Nemzetközi Katolikus Rádióbizottság választja soraiba. 1949. szeptember 1-jével államilag elbocsátják hittanári állásából. Ezt megelőzendő azonban rendőrhatósági eljárást indítanak ellene, amelyről ő tulajdonképpen csak a sajtóból értesül. Korábban is cikkeztek munkája ellen, de annak nem lett következménye. Ilyen írás jelent meg például róla a Népszavában, hogy „László atya és az ördög bábszínháza”. A cél mindenesetre egyértelmű volt: László atya vallásos, ifjúságnevelői tevékenységet megbénítani, megszüntetni. Mert hát túl jól és túl szépen mentek a dolgok a keze alatt a Regnumban. Nem is tudni, mi lett volna ebből az ifjúságból, ha tovább hagyják az ilyen László Gáborokat garázdálkodni ... Mióta alkalmazta Tanár Úr a bábszínházát a valláserkölcsi nevelőmunkában? — A Regnum Marianumban már 1943 óta báboztunk diákjaimmal. Elsőként a János Vitézt mutattuk be. Emlékszem, a szöveghez Kacsóh Pongrác zenéjét akkor Nemeshegyi Péter zongorázta, aki mint jezsuita később Japánba került, és híres teológus lett. Aztán előadtuk Werfel Bernadette-jét, Calderontól valamit, meg az evangéliumi példabeszédeket. Legszebb darabunk Jézus kínszenvedése volt, nyolc felvonásban, Rónay Kázmér tanár úr díszleteivel. Három évig játszottuk nagyböjtben, igen szép sikerrel. Vasárnap délutánonként a kisebbek szórakoztatására kalandtörténeteket is játszottunk. Egyébként formálisan egy ilyen miatt buktunk le. A bábozást 1949-ben betiltották, mert azzal, úgymond, lázítottunk. Hogyan lehet bábozással lázítani? — Szerintük lehetett. Egyik darabunknak ugyanis ez volt a címe: „A vörös kalózok”. Szokásos kalandtörténet a tengeren. Az előadás címét a Regnum bejárata felett plakátoltuk is. Az arra járó párttagok ezt nyílt provokációnak tekintették, s nemcsak a „Vörös kalózokat” tiltották be, de bábszínházunkat is bezáratták. Hiába mutattam a háború után megalakult MSZOSZ (Magyar Szabad Színjátszók Országos Szövetsége) alapító tagsági papírunkat, nekünk már nem volt „szabad színjátszani”. Még kulisszáinkat is elvitték. Úgy tűnik, az ügy ezzel lezárult. — Magam is úgy véltem, de csalatkoznom kellett. A tanév vége felé, 1949 tavaszán tanár kollégáim elém tesznek egy újságot, amelyben „Addig jár a korsó a kútra ...” címmel néhány soros cikk arról tudósít, hogy engem a VII. kerületi rendőrkapitányság 1800 Ft pénzbüntetésre ítélt. Ez nyilvánvaló tévedés, nem tudok semmiféle pénzbüntetésről, mondom kollégáimnak. De aztán mégsem volt tévedés, mert másnap idézést kapok a rendőrkapitányságra. A rendőrbíró kihallgat, a MSZOSZ-igazolványt ő sem fogadja el, hanem engedély nélküli babozás vétsége miatt 1800 Ft pénzbírságra ítélt, mint az előző napi Népszavában már meg volt írva, nyilván, hogy beteljesedjék az írás ... 1800 Ft nagy pénz volt 1949-ben. Ki tudta fizetni? — Még ha lett volna pénzem, akkor sem fizettem volna. Fellebbeztem. Erre megduplázták 3600 Ft-ra. Perújrafelvételt kértem. Hiszen igazolványunk alapján az egész ország területén jogunk van bábozni. Az újratárgyaláson ismét 1800 Ft-ot szabtak ki. Ezt megint megfellebbeztem, mire megint 3699 Ft-ra vagy 30 napi elzárásra büntettek. Ezután már fellebbezésnek nem volt helye. Ismételt fizetési felszólítások után a bábozás miatt végül is bekísértek a Mosonyi úti toloncházba. László Gábor a 30 napot 1950-ben — csövesek, zsebtolvajok és diplomás emberek társaságában — a toloncházban letöltötte. Bevonulása napján, amikor a rendőr eljött érte a lakására, reverendában indult el vele. — Nem szégyell ebben az öltözékben velem jönni az utcán? — kérdezte tőle a rendőr. — Ha maga nem szégyelli, én sem — hangzott a válasz. Amikor a toloncházból kiszabadul, középiskolai hitoktatást, bábozást már meg sem kísérelhet. 1951 novemberében elveszik a Damjanich u. 50. sz. alatti Regnum Marianum házat is. Sorra szűnnek meg az egyházi intézmények állami parancsra, őt magát először Törökőrre kisegítőnek, majd Dunakilitibe helyezik káplánnak. Ugyancsak káplánként működött 1955- től Esztergom-Vízivárosban, majd Esztergom-belvárosban. 1957-től az Esztergom Várplébánián karkáplán és a szemináriumban a musica sacra tanára. 1950-től már tagja az Egyházmegyei Liturgikus Bizottságnak, 1960-tól az Országos Cecília Egyesület Esztergom egyházmegyei igazgatója és az Országos Nyári Kántorképző ügyvezetője. Temérdek elfoglaltsága mellett ott volt még számára a mindennapok lelkipásztori munkája. Valakinek mégis eszébe jutott, hogy László atya szabad idejében semmi egyébbel nem foglalkozhat, mint a demokratikus államrend megdöntésének gondolatával. Fel kell tehát adnunk a kérdést: Sokteendője mellett hogyan jutott ideje arra is, hogy paptársaival államellenes összeesküvést szőjön a Magyar Népköztársaság szocialista államrendjének megdöntése céljából? Hiszen ez már első hallásra képtelenség. — Nekünk bebizonyították, hogy nem képtelenség. Mert ha Moszkvától több ezer kilométerre kivégezhettek egyszerű kolhozparasztokat azért, mert meg akarták dönteni a szovjet hatalmat, és vissza akarták állítani a cári rendszert, akkor nekünk, néhány papnak, itt a főváros tőszomszédságában igazán csak gyerekjáték lett volna lefegyvereznünk a rendőrséget, a hadsereget és bevonulnunk a parlamentbe, hogy kikiáltsuk a királyságot. Persze nem szó szerint ezekkel vádoltak bennünket, csupán mindezek ideológiai előkészítésével. Mikor tartóztatták le másodízben? — A bírósági tárgyaláson. Hagyó József oltártestvéremmel mi szabadlábon védekezhettünk míg a többi „összeesküvő” — főként regnána pap — akkor már vizsga történész kérdéseire lati fogságban volt. A tárgyalást Budapesten rendezték a Fő utcában és 2—3 napig tartott. Ítéletet 1961. július 6-án hirdettek. Államellenes összeesküvés, szervezkedés bűntette miatt másfél év börtönt kaptam. Korábbi szokásomhoz híven az ítéletet megföllebbeztem. De ők is hűek maradtak önmagukhoz, és a Legfelső Bíróság megduplázta ítéletemet: három évet kaptam. Ugyancsak „államellenes összeesküvésben, szervezkedésben való részvétel” vádjával ítélték el ebben a perben velem együtt több paptársamat is. Werner Alajost 5 évre, Tompa Nándort 4 és fél évre, Keglevich Istvánt 5 évre, Rózsavölgyi Lászlót 4 és fél évre, Hagyó Józsefet 4 és fél évre. Szerepelt a tárgyaláson még egy pap, de nevére már nem emlékszem. Viszont velünk együtt ítéltek el egy Orosz Ferenc nevű vegyészmérnököt, nem tudom, menynyire. — Az ítélethirdetés után ön- és közveszélyes fenevadként kezeltek a Fő utca alagsorában, az ún. „Susogóban”. Itt mindent titokként kezeltek. Nevünk helyett is számot kaptunk. Cellatársam Szívós Tibor volt, a Szent István Gimnáziumban valamikor tanítványom. 8 évet kapott, mert versenybiciklista lévén 1956 után többször átszökött Ausztriába. Az ottani sportklub részére itt toborzott versenytársakat. — Szeptember 8-án Márianosztrára vittek bennünket. Ég és föld volt a különbség Márianosztra javára. Találkozott-e a márianosztrai börtönben büntetésüket töltő egyházi személyekkel? — Igen, és sokuk nevére is emlékszem. Ott raboskodott ebben az időben többek között Halász Piusz, Szunyogh Xavér, Werner Alajos, Keglevich István, Tury Lajos, Rónay Detre, Hervay Levente, Németh Ferenc, Szigeti József, Lotz Antal, Tabody István és a piarista Lénárd Ödön, akiről hírlik, hogy a papok közül Magyarországon ő töltött legtöbb időt — mintegy 18—19 évet — börtönben. Vagy ötvenen voltunk ott papok. Engem később Lotz Antallal együtt elvittek Tökölre, nem tudom, miért. Börtönbüntetésem kezdetén teljesen berekedtem, nem tudtam hangosan beszélni. Ez végig elkísért. Ezzel a „részleges hangszálbénulással” szabadultam 1963. március 24-én, amikor amnesztiát kaptunk. Hogyan alakult a sorsa a szabadulás után? — Még aznap elmentem Esztergomba, a püspökségre. Schwarz-Eggenhoffer úr nagy szeretettel fogadott. Pár nap múlva behivatott az állami egyházügyi megbízott. Ketten kádereztek hosszasan, s mivel úgy találták, hogy „nem javultam meg”, ajánlották, válasszak civil pályát és tűnjek el Esztergomból. Mikor azt mondtam, hogy Tökölön a nevelőtiszt arra tanított bennünket, hogy a törvény szerint minden szabadult rabot vissza kell venni korábbi munkahelyére, ezt válaszolták: „Igen, de papokra ez nem vonatkozik.” Ettől kezdve „leprás” lettem. Sok régi pap barátom elhúzódott tőlem: „Jaj, nem lesz abból baj, ha velem barátkozik?” — Mivel az orvosok hangszálbénulásomon nem tudtak segíteni, ideiglenes nyugdíjaztatásomat kértem. Ezt teljesítették, de Esztergomból el kellett távoznom. Budapesten, a Béke téri plébánián kértem és kaptam egy fűtetlen zugolyt. Ide jöttek értem regnumi fiatalok, és hívtak összejöveteleikre. Jártam is szorgalmasan esténkint különböző csoportokhoz, Schwans- Eggenhoffer hallgatólagos helyeslésével. Különböző kúrák meg az idő múlása következtében a hangom is lassan rendbe jött. — Újabb házkutatás miatt a Béke téri plébános (sSzkladányi Ákos) igyekezett tőlem megszabadulni, így hát 1965 március végén leköltöztem Szentendre-Izbégre öreg édesanyámhoz. (Itt is házkutattak egy ízben.) Innen jártam be regnumi csoportokhoz hetente négyszer. Szentendrén is, később Albertfalván meg Budakalászon vasárnaponként kisegítő miséző voltam édesanyám haláláig, 1974 novemberéig. — Ekkor jelentkeztem Lékai bíborosnál szolgálattételre. Először leküldött hétvégeken beteg plébánosok vasárnapi helyettesítésére. 1975. szeptember 8-án így kerültem Nagybörzsönybe, a súlyosan beteg Horváth Pál plébános helyettesítésére, ő az év novemberében elhunyt, s azóta ideiglenesen helyettesítem őt 14 éve. Közben megválasztottak az esperesi kerület szenátusi tagjának, aztán meg a kerület jegyzőjének. Újabban mindkét tisztségemre mást neveztek ki — felülről. Dehát az Úristen a tudója, hogy mire jó ez így. — Mert hogy jó, az biztos. Az Istent szeretőknek minden a javukra válik. A kapu Almomban megnyílt a kapu. A fényre tárultak "a szárnyak, hívogatóra, melengetőre és én csodáltam, vágytam, mint a gyermek. De mielőtt küszöbét átléphettem volna, ellebbent, elmúlt a káprázat, fölébredtem. És csak ezután, amikor a tudat az álom ködéből fölmerült, tört rám a félelem. Ülök az ágyon. Kezemmel őrzöm, fékezem vágtató szívemet. Végre csitul a test és a lélek riadalma, ismét csodálkozó, fáradt, összetört magam vagyok. Micsoda virtus, micsoda nagy kaland, amit megéltem! Abba a fénykapuba így kiállni, keskeny küszöbéről így ágaskodni lét és nemlét közé! Ahol az innen: még a test, a súlyos, a lomha, a megszokott. S ahol a túl: a más, a szellem, a testetlen, a fénybe tekintő, mint maga a fény. Az átlépés most elmaradt! Az élő test arctalan anyagba fordulása: a rettegett halál! Innen vagyok. Még a földből élek, itteni javakból, vízből, jégből, napsütésből. De majd törzsemből bodzafa nő, féreg, bogár a koponyámból és megesznek a cinkék engem is. Uram, miként milliárdok útja erre visz, és ez lesz „szép” jövőm. De láttam nyílni a kaput! Sötétből fényre nyílt, s nem újfent sötétre: a test, a széteső, az örökre kihunyt, kiélt anyag sötétjére, néma, lelketlen magányra. Hív, vonz, éltet a fény. Még ha gyertya lángja is nyirkos sírházakon, őszi temetőkben. Mert hiszem, fénykörében, megtisztulva minden földi sártól, ott vannak velem elmúlt szeretteim. Én még innen, ők már túl a fénykapun, emlékező, szomorú szememre könnyű, szép mosollyal, aggódva vigyázva. _ ValÓ rádió