Új Ember, 2002 (58. évfolyam, 1/2788-52/2839. szám)
2002-04-21 / 16. (2803.) szám
Hivatások világnapja 2002. április 19. Meghívás az életszentségre Pápai üzenet az egyházi hivatások világnapjára (Folytatás az 1. oldalról.) Mint az »Atya, a Fiú és a Szentlélek egységében összegyűjtött nép«, az egyház magában hordozza az Atya titkát, aki mindenkit arra hív, hogy szentelje meg az ő nevét, és tegye meg akaratát." A Szentatya üzenetének e pontján köszöntötte az északamerikai papi és szerzetesi hivatások kongresszusát, melyet április 21-én, húsvét 4. vasárnapján tartanak. Az egyház a „szentség háza", a ház lelke pedig Krisztus szeretete, amelyet a Szentlélek áraszt ki rá. Az egyházban minden kereszténynek segítenie kell egymást, hogy felfedezze és kibontakoztassa hivatását az Isten igéjének hallgatásában, az imádságban, a szentségek rendszeres vételében. „Az egyházban minden hivatás az életszentséget szolgálja — folytatja a pápa —, mégis van néhány, mint például a papi és a szerzetesi hivatás, amely sajátos módon ilyen hivatás. Mindenkit arra hívok, hogy a mai napon megkülönböztetett figyelemmel tekintsen e hivatásokra, és még intenzívebben imádkozzék értük." „A felszentelt szolgálatra szóló, vagyis a papi hivatás lényegénél fogva meghívás a szentségnek arra a formájára, amely az egyházi rend szentségéből fakad. Az életszentség bizalmas viszony Istennel, a szegény, tiszta és alázatos Krisztus követése, az egyház iránti szeretet, amely szent, és azt akarja, hogy szentek legyünk, mert ez a Krisztustól kapott küldetése." (Pastores dabo vobis 33) A megszentelt szerzetesi élet minden keresztény számára feltárja az életszentségre szóló meghívás legbensőbb természetét, a „jegyes egyház" viszonyát Krisztushoz, az „egyetlen jegyeshez". „Az evangéliumi tanácsokra tett fogadalmak benső kapcsolatban vannak Krisztus misztériumával. Az ezekre az életállapotokra szóló meghívások olyan értékes és szükséges ajándékok, amelyek bizonyítják, hogy a tiszta, a szegény és az engedelmes Krisztus követése, az Isten abszolút elsőségéről adott tanúságtétel, és az emberiségnek a Megváltóhoz hasonló módon végzett szolgálata ma is megkülönböztetett utak a lelki élet teljessége felé. A papságra és a megszentelt életre jelentkezők alacsony száma, amely manapság néhány helyen tapasztalható, nem vezethet oda, hogy kevesebbet követeljünk, és beérjük középszerű képzéssel és lelkiséggel. Ellenkezőleg: még nagyobb odafigyeléssel kell végezni azok kiválasztását és képzését, akik — miután Krisztus szolgái és tanúi lesznek — arra kapnak meghívást, hogy életszentségükkel támasszák alá mindazt, amit hirdetnek és ünnepelnek." Üzenete befejező részében a pápa arra figyelmezteti a püspököket és papokat, hogy mindenkit megelőző módon legyenek tanúi a hivatás szentségének. Fontos, hogy a keresztény közösségek az imádság iskolái legyenek (vö. Novo millennio incante 33.). Bárcsak adná az aratás Ura, hogy ne hiányozzék egyházából a sok és szent papi és szerzetesi hivatás!! A Szűzanya a papok édesanyja Milhoffer Miklós atyát 1949-ben, vagyis ötvenhárom évvel ezelőtt szentelték pappá Veszprémben. Jelenleg a veszprémi szemináriumban a kispapok lelki vezetője. Az Isten és a lelkek szolgálatáról, valamint földi és égi édesanyjáról vall. Egész életünk a Szentlélek munkálkodására épül. Mi ennek csak a közvetítői vagyunk. Mindannyian tapasztaljuk, hogy az emberi élet tele van gyöngeséggel, és az Isten ereje és kegyelme nélkül semmik sem vagyunk. Ahogy az írás is mondja: „Nálam nélkül semmit sem tehettek". Én akkor lettem kispap, amikor a világ tele volt bűnnel, vagyis a háború közepén. Ott akkor csak az Isten erejében lehetett bízni, emberi erőben nem. Átéljük, hogy gyengeségünkben olyan sokszor segítségünkre siet a Lélek! Az Isten segítségével, a Szentlélek erejével túl lehet lépni a mélypontokon és minden nehézségen. Azt is megtapasztaljuk, hogy minden gyöngeségünk mellett, vagy minden gyöngeségünk ellenére is tud az Isten rajtunk keresztül nagy dolgokat cselekedni. Amikor a primíciós oltárhoz indultam hazulról, akkor elém állt az édesanyám. (Mivel édesapám nem érhette meg ezt a napot, már csak egyedül volt.) Egy kis csomagot adott át nekem, s azt mondta: „Ezután ő legyen a te anyád!" Amikor kibontottam, egy kis Máriaszobrot találtam benne, amely a vas keménységével — mert vasból van — mutatja nekem nap mint nap, hogy ő az én édesanyám! Majd azon a szép napon édesanyám még hozzátette, amit addig még sosem mondott: „Még meg sem voltál, amikor azt kértem az Istentől, hogy ha fiúgyermeket ad, akkor azt hívja meg papnak". Aztán, amikor később Szigetváron együtt voltunk a szülőfalumban, akkor bevitt a barátok templomába, s ott megmutatta azt az oltárt, amely előtt ezt térdelve kérte az Úrtól: a Szűzanya oltára volt az! így lettem pap. Azóta is sokszor gondoltam édesanyám szavaira, hogy „ő legyen az anyám". Nem úgy mondta, mint aki szülőként lemondott volna az anyaságáról. Mindvégig velem volt. Életemnek a legnehezebb perceiben ott volt mellettem, és szívbetegen is több mint tíz éven át ellátta a plébánia szolgálatát. És a szíve is tulajdonképpen ott dobbant utoljára, Mária hónapjában, május elsején. Mindig ő volt hozzám a legközelebb. Nemcsak a személyes életemben, de a papi gondjaimban, bajaimban, a papi örömeimben és bánataimban, papi küzdelmeimben is. És igen közel van hozzánk a Szűzanya, az az édesanya, akit nekünk a földi édesanyánk ad, amikor az oltár elé térdel, és ott imádkozik értünk. (lejegyezte: N. K.) Köszöntjük papjainkat, szerzeteseinket! Csanád Béla Kenyér és bor A kenyér és bor a világ legegyszerűbb dolgai, de az élet alázatos fényeit hordozzák szüntelen. A Kenyér és a Bor a Lélek, a Szeretet tanúságai, hogy mi is megtöressünk, s Krisztusban életünk étel-ital legyen. Sík Sándor Misék Ó nyárelő sokünnepi hava, Papszentelések édes évszaka! Évforduló minden vasárnap. S az öreg pap, kit kézvezetni várnak Fölkent fiúk, barátok, unokák: Vállán érzi az Apostol kezét. Ó páratlan primiciák! Ezüstmisék, aranymisék! Első mise! Te zsenge nász! Megérkezés s elindulás. Koszorú, min a tövisek is rózsák, Egy percben átélt örökkévalóság. Kelyhedre vár a bárány és a farkas, A még nem született csodák. Hozd a kenyeret, prédikálj, ne hallgass! Ó egyetlen, örökös ifjúság. Ezüstmise, férfiak ünnepe! Eljárt az élet forró közepe, Sürög az ember, korhamvazta fővel, A munkából is ima lesz idővel. Haszontalan szolgák vagyunk, A szerelemből megmaradt a hűség. Ezüst halakkal Téged szomjazunk, Ezüst igazság, ezüst egyszerűség. Aranyos alkony, aranyáldozat! Dús délutánra hűs napáldozat. Reszket a kéz, a fáradt szív is reszket, De tartja meg és emeli a kelyhet. Ami közel volt, milyen messze van! És ami messze volt, milyen közel! Ennyi telt tőlem, — te tudod, Uram, Öreg szolgádat most bocsássad el! V____________________) Ostyaként Isten kezében... „Nyolcadik gyerekként fogantam. Édesanyám már nem nagyon örült nekem, de vállalt. Ezért amikor a hívek köszönetet mondanak nekem, arra gondolok: Édesanyámat illeti a köszönet, hiszen igent mondott rám" — vallja P. Peisch Ferenc szalézi szerzetes, aki 1944-ben tette le örökfogadalmát a rendben, és 1948-ban szentelték pappá. Ma is fáradhatatlanul hirdeti az Igét, és szolgálja az embereket. A napokban ünnepelte nyolcvanadik születésnapját. A következőkben ismerkedjünk meg gazdag papi, szerzetesi életének néhány állomásával. Hivatása kibontakozásának két meghatározó tényezője: a család és egykori plébánosa, akinek hite, Isten szeretete sugárzott az emberek felé. Az őt nyolcadik gyermekként vállaló édesanyja Gondviselésbe vetett hite nagyszerű példa volt: egyszerűen és csodálatos módon tudta öszszekapcsolni a természetfölöttit a természetessel. És ezt át tudta adni a családtagoknak is, amely valahol beépült az életükbe. Az első és a nyolcadik gyerek születése között tizenöt esztendő telt el, így a bátyja már kispap volt a szaléziaknál, amikor ő ministrálni, „eszmélődni" kezdett. A szaléziak esztergom-tábori intézetében tanult, ott ismerte meg a szalézi életet. Először nem is annyira papi, mint inkább szerzetesi hivatás fogalmazódott meg benne: a gyer Ott már foglalkozott a ministránsgyerekekkel is. Tulajdonképpen ez így ment a nyugdíjazásig. Nyolc vagy kilenc helyen dolgozott. Új munkahelyre kerülve mindig igyekezett megtanulni egy szakmát. Először ívhegesztővé képezte ki magát, majd kiemelték, műszaki rajzra taníttatták, és azon a területen is dolgozott másfél évig. Amikor papi mivoltára fény derült, „racionalizálás" címén elbocsátották. Volt vegyipari szakmunkás, gépi kötő, és pénzügyi területen is dolgozott. 1982-ben még tartott a nyugdíjazás előtti felmondása, de már „beállt" a budapesti Szent Család-plébániára, s ott fiatalokkal kezdett megint foglalkozni. (Isten kegyelméből születtek hivatások az ifjak köréből is.) Amikor 1990-ben újrakezdhették működésüket a szerzetesrendek, szalézi elöljárói Óbudára küldték. Két év múlva már 30-35 fiatallal ment nyári táborozásra. Sikerült megkapniuk az óbudai templom épülete mellett egy Sokszor mond köszönetet az Úrnak: az életért, a hivatásért, a kegyelmekért. Ferenc atya mondja: sokszor megköszönik neki a hívek, hogy papként sokat segít nekik. Ilyenkor azt szokta válaszolni, hogy nem neki, hanem az édesanyjának kellene hálásnak lenniük, mert ha akkor nemet mond rá, ő most nem tudna segíteni. Don Bosco, a szalézi rend alapítója is arra tanítja követőit: adjanak hálát azért, hogy megteremtette őket az Úr. Adjanak hálát, hogy katolikus kereszténnyé lettek. Ferenc atya gyermekkorától kezdve egy „sodrásban" él: mindig is szeretett templomba járni, magával ragadta a szertartás, egész életében boldog volt, hogy ezt a hitet tudta élni. És vallja, hogy gyakran meg kell köszönnie a hivatást. Nemcsak azért, mert megkapta, hanem azért is, hogy az Isten csodálatos módon megadta a lehetőséget, hogy meg is tartsa. Papi élete kezdetén kamaszos magabiztosság alakult ki benne. Aztán a szétszóratás éveiben rájött: nem ő ad, hanem kap az Istentől kegyelmet. És ajándékként élheti meg, hogy papként dolgozhat. Gyakran olvasta Puszta Sándor egyik versét. Az aranymiséjére invitáló meghívókra ennek az Úrfelmutatás című versnek részlete került: „Sem a boldogság, sem az érdem nem függ a tehetségek nagyságától vagy az elvégzett munka méreteitől, hanem kizárólag attól a szeretettől, amellyel az iránt viseltetünk, ki a hivatást lelkünkbe lehelte“ — vallotta hivatásáról Slachta Margit (IBM—1974), a Szociális Testvérek Társaságának alapítója. Sekek között élni, játszani, tanulni kirándulni!... Ekkor tizennégy éves volt. Később érlelődött meg papi hivatása. Világossá vált számára a követendő út: papként élni, de a szaléziaknál. A család szerény anyagi körülményei és édesapja erős szociális érzékenysége is segítette vonzódását a szegényebb ifjúság felé. Belépéséhez meghatározónak tartja a két bátyja szalézi papi életének példáját. 1945-ben már látni lehetett, hogy az országban egy másfajta gondolkodásmód, életstílus kezd uralkodóvá válni. Peisch Ferencet 1948-ban szentelték pappá. Szentelési szentképén ez olvasható: Egy a szükséges! Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkének pedig kárát vallja. Ezért lett pap, ezért az egyért, ami szükséges. Az ezerkilencszázötvenes szétszóratást követően eleinte kántorként működött, de két helyen is felmondtak neki: a szerzeteseknek ugyanis még kisegítőként sem volt szabad működniük. És misézniük sem volt szabad. A plébánosok többsége ezt a tilalmat nem tartotta be, így a szerzetes papok valamilyen módon és mértékben azért dolgoztak. Peisch Ferenc atya is lelkipásztor maradt. Civil munkahelyétől távoli templomban működött, kisegítést vállalt. Huszonkét évig járt Dunakeszire. Minden vasárnap kiutazott oda misézni és gyóntatni ócska házat. Korszerűsítette, és két-két kispap lakást kapott benne, akik innen jártak be az egyetemre és a piarista hittudományi főiskolára. Az óbudai épület idővel tanulmányi ház lett, később a rend római központjától kapott segítséggel felépült az óbudai rendház, és bővítették a kápolnát is. Egyre több család jött, gyerekkel együtt. Érződött, hogy nagyon sok jó szentgyónás, szentáldozás történt, megszentelődtek a falak. Peisch Ferenc atya ma a Pestszentlőrinc-szemeretelepi plébánián szolgál. Uram, mikor már sokat miséztem, S felkent kezemben sokat hordtalak, Fogadj el égő, élő áldozatnak, S fogjon ostyának engem Isten-ujj. Állj a helyembe és felém hajolva, Rám vetve öröklátó tiszta, mély szemed, Leheld rám a konszekrációt, Uram! Változtass át, s legyek örökre a Tied! Isten éltesse Peisch Ferenc atyát nyolcvanadik születésnapja alkalmából! -p -s