Új Ember, 2006 (61. évfolyam, 52/2993. szám - 62. évfolyam, 53/3046. szám)

2006-07-23 / 30. (3023.) szám

SZÓLJ HOZZÁ! Ha témánk felkeltette érdeklődésedet, fogalmazd meg bátran és röviden (!) a véleményedet, és küldd el nekünk levélben (1053 Budapest, Kossuth L. u. 1.) vagy e­­mailben (ujember@katolikus.hu), „Szólj hozzá!" jeligé­re. Véleményedet meg is jelentetjük, amennyiben ehhez hozzájárulsz. Témaajánlatokat is várunk. Témánk: a nyári diákmunka Középiskolás éveim idején nagyon sokat gondolkodtam a nyári diákmunkáról. (Miközben fanyalogtam hozzá, és hú­zogattam a számat.) Mi ebben a jó? Ha az ember egész tan­évben nagyon fontos és nehéz dolgokat tanul meg, akkor mi értelme, hogy minimális pénzért olyan feladatot végezzen, amely zömmel fizikai munka, és csekély szaktudást feltéte­lez? A szokásos érvek egyáltalán nem hatottak meg. Nem lát­tam benne semmi munkára nevelést, hiszen a tanulás is mun­ka, csak éppen érdemjegyben fizetik meg az árát. És különben is, milyen világ az, ahol csak a pénzszerzés motiválja a lelkiis­meretet? Szakmai tapasztalatszerzést sem jelent, mert a diá­kok többsége később egészen más, csak évek olykor hosszú során át elsajátítható pályán, szakmában fog dolgozni. A munkaadó is csak az olcsó munkaerőt látja benne, a főnök is tudja, hogy nem felnőttről, hanem csak egy diákról van szó, és ezt sokszor érezteti is. Akkor meg minek? Akkor értettem meg a szépségét és hasznosságát, amikor éppen nem gyakoroltam. Egy vizsgaidőszak végén a sok ta­nulástól már összefolytak előttem nemcsak a könyvek, hanem az újságok, napilapok sorai is, már nem tudtam leállítani gon­dolataim sodró áradását. Nem szeretnék betűket látni! Nem szeretnék gondolkodni! Csak egy kicsit megpihenni: mono­ton, nem gondolkodtató fizikai munkát szeretnék végezni pár hétig, hogy lássam a színeket, közben érezzem fizikai való­mat, az idegek és inak feszülését, ahogy lehajlok egy eperhez vagy egy paradicsomhoz! És az piros kis mikrovilágából rám mosolyog, és világmeg­váltó tervek helyett „békaperspektívából" láttatja velem a vi­lágot. „Látod, innen is nagyon érdekes és izgalmas a világ!" - csipogja­­, és szükséged van rám, hogy szeptemberre kipi­hend magad, és vissza tudj térni a nagy elméletek végelátha­tatlan birodalmába...!" Tóth Ildikó Éva | ! HANGULATJELENTÉS Ulm Ölembe pottyant a német szerencse: egy hónapot Ulmban tölthetek, egy tökéletesen felszerelt lakásban, ingyen és bérmentve. Ulm százhúsz kilométerre található Münchentől, Baden-Württemberg tartomány legszélén, ép­pen csak Bajorországon túl. Százezer lakosú város, átfolyik rajta a Duna, és itt született Egykő Albert - vagy ahogy az idősebb hely­béliek olykor-olykor még emlegetni szokták, kevésbé ismert nevén: Albert Einstein. Ulm legfőbb nevezetessége mindazonáltal a főtéren álló, XIV. században épült székes­­egyház, amely 161 méteres tornyával a világ legmagasabb temploma, s amely bizonyos történelmi okokból ma az evangélikus egyház tulajdonát képezi. Ugye, érdekesen hangzik ez a meghatározás: „gótikus stílusú evangéli­kus katedrális"? És belül is éppen olyan gaz­dagon díszített, mint bármelyik lengyelorszá­gi dóm. Körben a szentek szobrai, a szárnyas oltár, az oldalkápolnában a feszület, mind­mind a régi, rendes helyén maradt. Önkénte­lenül is az örökmécs fényét keresem, hogy tér­det hajthassak az oltáriszentség előtt, de per­sze nem lelem... Azon töröm a kobakom, hogy az így berendezett szakrális térben vajon mennyire érezheti otthonosan magát egy evangélikus hívő, aki a protestáns belső tér egyszerűségéhez szokott. Ezzel szemben az óvárosi katolikus temp­lom, amelyben vasárnapi misén veszek részt, a lehető legpuritánabb. Fehérre meszelt falain sehol egy freskó, sehol egy szobor. Nekem, a lengyel földön kikupátt, itt csak átutazó ide­gennek úgy tűnik, hogy valami félreértés folytán a két egyház felcserélte templomait, s most egyik fél sincs a megszokott közegében. A tény, hogy a székesegyház faliújságján len­gyel és spanyol nyelvű hálacédulákat láttam, szintén ezt látszik alátámasztani. Másfelől igaz, hogy e különös helyzet az ökumenikus közeledés, az egymásra találás lehetőségét nyújtja. A mise után pedig következhet a vasárnapi séta. Ez tartogatja csak az igazi tanulságot! (A gyengébb idegzetűek azonnal kezdjenek bele egy másik cikkbe.) Először Ulm legnagyobb hírlapüzletébe megyek, hogy megnézzem, milyen irodalmi folyóiratok vannak. A ma­­gamféle tollforgatót már csak ez érdekli. A ha­talmas polcokon a következő kínálat szerepel, az adatok pontosak, megszámoltam, több mint százféle szépségápolási magazin, ötven­féle pletykalap, nyolcvanféle kertgondozási magazin, kétszázhúsz(!) különböző autó-mo­tor magazin, száznál több számítógépes szak­lap, negyvenféle sportújság - és­­, azaz egyet­lenegy irodalmi folyóirat. A fiatal német iro­dalmat mutatja be, ötven oldalon. Két költő szerepel benne, összesen tíz verssel, amelyek Isztambulról és különféle török vonatkozá­sokról szólnak. De nem adom fel olyan könnyen. Kultúrá­ra szomjúhozva berontok a sétálóutcában ta­lálható háromemeletes könyvpalotába. A köl­tészet polcát keresem, de mindenfelé csak ri­kító borítójú ponyvaregényeket látok, és ké­pes albumokat pillangókról és félmeztelen nőkről, meg Krisna-tudatú illatgyertyákat és füstölőket. Végül az eladó segítségét kérem, aki a középső szint leghátsó sarkába vezet, a legutolsó polchoz, és az ott árválkodó, né­hány tucat kötetre bök. Iskolai kötelező olvas­mányok Goethe, Schiller, Heine és Rilke művei­ből. Nem német költőből összesen öt. Az egész kortárs költészetből egyetlenegy szerző. Ennyi maradt a világirodalomból. Szegény Márai Sándor, jó, hogy mindezt nem látja. Fel-alá tántorogna a labirintusban, reszkető kézzel néha levenne egy-egy albu­mot, elolvasná a címét: Da Vinci-kód diétás­könyv; Hogyan keféljük ki kutyánk szőrét?; Simo­gassunk cicusokat! - és végül sírva fakadna. Európa nyugati széle ma már nem a spa­nyol partoknál van, hanem a lengyel-német határon. Ez az igazság. Lengyelországtól nyu­gatra már nem Európa van, hanem csak me­­tálszürke sportkocsik, egy­ pizzát-fizet-kettőt­­kap akciók, diétás receptek, ötcsillagos gyógyszállodák milliomosoknak, csingilingi és árfolyam, hello és oh, yeah. Zsille Gábor Ifjúság 2006. július 23 Véget nem érő éneklés Hit, öröm, együttlét Taizében Mindennap, amikor meg­szólal a harang, több száz fiatal és idősebb igyekszik imára a taizéi Kiengesztelődés templo­mába. Félhomályban pislákoló gyertyafények, fehér ruhába öltözött szerzetesek és a soha vé­get nem érő éneklés fo­gadja a látogatókat. Ez az, ami életre szóló él­ményt nyújt a zarándo­kok, köztük a nemrég ha­zatért magyar csoportok számára is. Huszonnégy órás utazás után érkeztünk meg a bur­­gundiai kis faluba, ahol ra­gyogó napsütés várt minket. Amíg a fiatalok a közelebbi faházakban vagy sátrakban kaptak szállást, addig az idő­sebbek a tábori házakban he­lyezkedtek el. A családok szá­mára - nem messze a falutól - külön kialakított terület talál­ható. A szobatársak néhány óra alatt barátokká váltak, együtt ettek, sokat beszélget­tek, megismerték egymás szokásait. Japánból érkezett szobatár­samtól egy angolul jól beszélő magyar segítségével sok min­dent megtudtam a náluk használatos képírásról, életük számos, számunkra ismeret­len és érdekes titkairól. Két magyar csoporttal egy benső­séges magyar misén vettünk részt, amelyet négy magyar pap koncelebrált. A világ minden tájáról ide­­sereglett fiatalok hosszabb­­rövidebb időt töltenek el Taizében, hogy közreműköd­jenek az érkezők fogadásában és ellátásában. Az ételosztás­nál egy Fülöp-szigetekről, il­letve egy Koreából érkezett lány segédkezett. Összeis­merkedtünk egy indiai apácá­val, aki fölöltöztetett népi ru­hájukba, a száriba, beszélget­tünk egy Mexikóból érkezett asszonnyal, és sok afrikai fia­talt is láttunk. Az ima és a reggeli után délelőtt angol nyelvű előadá­sokat hallgathattunk. Mindig akad tolmács is. E bibliai be­vezetők az Ószövetség egy­­egy részletének mélységeire mutatnak rá. Az előadások után lehetőség van egy kis csöndre, ahol átelmélkedhet­­jük a hallottakat. A csoportok egész héten együtt maradnak, barátságok alakulnak ki. A személyes találkozások alkal­mával betekintést kaphattunk az egyes országok egyházai­nak nehézségeibe vagy az ot­tani családok problémáiba. A nyelvi nehézségeket áthidaló megértő szeretet mindenhol érezhető. A hatalmas tábor minden­napjait az egyszerűség és a praktikus szervezettség jel­lemzi. Az ételek elkészítése, kiosztása, a mosogatás, fel­mosás, takarítás, pakolás mind-mind a közös, össze­hangolt munka révén válik olajozottá, és mindenki szá­mára örömet okoz. Az esti mosogatás alatt mindig vi­dám énekléstől volt hangos a konyha. Az összebarátkozott csapat a Bless the Lord dalla­maira sikálta a tányérokat és pakolta a poharakat, és Mag­­nificatot énekelt, mikor az utolsó tál is tisztán ragyogott a szárítón. Az ételek egyszerűek, de finomak és táplálóak. A fran­cia konyha ízléséhez igazod­va általában párolt zöldségek, valamilyen sajt, kis sütemény és gyümölcs a déli és az esti menü. Öt óra után hideg tea hűsített a kánikulában. Arra is alkalom nyílt, hogy kiránduljunk a környékre. A falu ősi temploma - amely­nek bejáratánál található az egy éve meggyilkolt Roger testvér sírja­­ és néhány háza mellett a gyönyörű táj ragad­ja meg az ide látogatókat. A lankás hegyoldalakon hatal­mas szántóföldek, búzatáb­lák és legelők teszik változa­tossá a látványt. A taizéi testvérek nem fo­gadnak el adományt, hanem­ saját munkájukból tartják fönn magukat. Az általuk ké­szített különféle tárgyak: ke­rámiatálak, edények, képek, kották, nyakláncok, könyvek, gyertyák és naptárak megvá­sárolhatók az üzletükben. Munkáikra és életükre egy­aránt jellemző az egyszerűség szépsége. Ottjártunkkor csak este ne­gyed tízkor bukott le a nap, így még tizenegy órakor is ví­gan zajlott az élet a faluban. A fiatalok éjszakába nyúlóan gi­tároztak, énekeltek, beszél­gettek, barátságok köttettek, és sokan cseréltek e-mail cí­met, hogy hazaérve is kapcso­latban maradhassanak egy­mással. Taizében lehetőség van a csöndes elvonulásra is. Egy nővér segít az elmélkedések átgondolásában és a lelki ve­zetésben. Taizé egyszerűsége és köz­vetlensége kimozdított az itt­honi rohanó élet lüktetéséből. Lelassultunk, megtanultunk egymásra figyelni, meghall­gatni a másik esetleg akado­zó, nyelvi nehézségekkel küzdő szavait, megértettük egymást néhány kézmozdu­latból és mosolyból is. Ami­kor a közös imákon megszó­lalt az ének, lelkünknek olyan tereit nyitotta meg, ahol már nincsen szó, csak dallam és harmónia. Rózsásné Kubányi Andrea Rejtvény Vízszintes: 1. A megfejtés eleje (Zárt betűk: M, D, J) 12. Sárgarigó 13. For­rás 14. Páros pi­pái!) 15. Horog vé­gei!), 16. Tősgyöke­res 19. A megfejtés közepe (Zárt betű: Á) 21. Ezért 22. Azonos betűk 23. Mindenes, fullajtár 26. Értesíti 27. A vé­gén bukfencezik(!) 30. Tiltószó 31. Vendéglő 33. Káli­um, Szén 34.... for­ma, latinul annak rendje-módja sze­rint 35. Tömzsi vé­gei!) 37. Dob 39. Az öt­ tó egyike 41. Kaptár 42. Sétáló 43. Jód, Oxigén, Kén Függőleges: 2. Art 3. Libahang 4. Gyö­nyörű 5. Verdi operája 6. Forrasztófém 7. Pá­ratlanul lökdös(!), 8. Olasz város 9. Mohó be­tűi, keverve 10. Bányafelügyelő 11. Sűrű 14. A megfejtés vége 17. Település a Zemplén­ben 18. Vissza tó(!) 20. Nagynéni 24. Majd­nem Piemont(!) 25. Kedvezményes 28. Női név 29. Jód, Kálium, Szilícium, Oxigén 32. Cím 34. Legnagyobb bankunk 36. Botrány 38. Közeledik 40. Tantál A megfejtéseket nyílt levelezőlapon július 28-áig kell postára adni. Címünk: Új Ember Kiadó, 1364 Budapest, pf. 111. A helyes megfejtést és a nyertesek nevét augusztus 6- i számunkban közöljük. A július 9-i rejtvény megfejtése: „Nálad van az élet forrása." A nyertesek: Almásy Erzsébet budapesti, Istvánffy Tamás fertőszentmiklósi, Jurák Márta tököli, Kaposvári József székesfehérvári és Molnár Edua mezőcsáti olvasónk. A nyere­ményeket postán küldjük el. Gratulálunk! W. Vámos Lídia

Next