Új Ember, 2006 (61. évfolyam, 52/2993. szám - 62. évfolyam, 53/3046. szám)
2006-10-15 / 42. (3035.) szám
„Isten törvénye nem engedi..." Püspökkari körlevél 1956-ból A Rákosi-korszak kikényszerített termelőszövetkezeti és termelőmunkára buzdító körlevelei után, ötven esztendővel ezelőtt, már a forradalmat megelőző politikai enyhülés fontos jele volt, hogy a katolikus püspöki kar végre tanító pásztorlevelet adhatott ki a terhességmegszakítás fontos erkölcsi kérdéséről. Ennek mindjárt a bevezető részében leszögezték: „Ne mondja senki, hogy a törvény megengedi (ti. az abortuszt), mert Isten törvénye nem engedi! És egykoron Isten nem emberi törvény szerint fog megítélni titeket, hanem a saját örök törvénye szerint." Hosszú idő után megszólalhatott az egyház ebben a lényeges erkölcsi kérdésben, és hirdethette, hogy az Isten törvénye fölötte áll az emberi törvényeknek, és a népesedéspolitika, közegészségügy egyébként nemes szempontjait is megelőzi. A diktatúra 1950-től (és aztán később is) csupán az életszínvonal-politika egyik fő eszközeként tekintette az abortusztörvényeket. Még a nemzetpolitika egyéb szempontjaira sem voltak tekintettel, nemhogy Isten törvényére. A püspöki kar pásztorlevele 1956. szeptember 12-én kelt, de lapunk csak október 21-i számában közölte. Ez azt jelzi, hogy nem volt egyszerű és magától értetődő még a valamivel enyhültebb politikai légkörben is a megjelenés engedélyezése. A pásztorlevél világos, egyszerű nyelvezete, stílusa is arra mutat, hogy a főpásztorok a társadalom széles rétegeit kívánták megszólítani. „Tehát bűn a magzatelhajtás, a terhesség megszakítása! Bűn az Isten ötödik parancsolata ellen, de a negyedik ellen is, éspedig olyan nagy bűn, hogy az Anyaszentegyház kiközösíti azokat, akik ezt elkövették, a szülőket is, a tettek végrehajtóit is, és ezen kiközösítés alól csak a püspök oldozhat fel, ha a vétkesek bűnüket őszintén megbánják, és erősen megfogadják, hogy azt többé el nem követik." Természetesen foglalkozik a körlevél a szociális szempontokkal, amelyekre hivatkozni szoktak a gyermeket nem vállalók. A püspökök elismerik, hogy vannak igen nehéz helyzetek, de van isteni gondviselés, és a Teremtő nem hagyja el azokat, akik benne bíznak! „Török, tatár nem tudta elpusztítani nemzetünket, de a szülők elpusztíthatják, ha a magzatirtás végzetes útjára lépnek." Az anya egészségének veszélyeztetésére is figyelmeztetnek a főpásztorok, és példákat sorolnak fel arról, az emberiség hány nagy személyisége született szülei sokadik gyermekeként. A pásztorlevél utal a következőkre is: „Hiányozni fognak a munkáskezek is, ha nem lesz gyermek a családban, kevés lesz a fiatal, és sok lesz az öreg, és az öregek eltartása súlyosan fog nehezedni a fiatal nemzedékre." A püspökök kiáltottak, és kérték, híveik hallják meg szavukat. És imádkoztak és a mi imádságainkat is kérik az ötven év után is időszerű témában. Rosdy Pál Nagyvárad vértanú püspöke Bogdánffy Szilárd emlékezete A délvidéki Feketetón született 1911. február 21-én, iskoláit Temesváron, teológiai tanulmányait a budapesti Központi Papnevelő Intézetben végezte. Bogdánffy Szilárdot 1934. június 29-én Nagyváradon szentelték pappá. 1947 áprilisában püspöki tanácsossá nevezték ki a szatmári és a váradi egyházmegyében. 1949. február 14-én a bukaresti nunciatúra épületében O'Hara érsek, pápai nuncius titokban püspökké szentelte. A püspököt még abban az évben, április 5-én Nagyváradon letartóztatták. Koholt vádak alapján - hivatalosan az államrend megdöntésére tett kísérlet miatt - elítélték, a jilavai, a máramarosszigeti, a Capul Midia-i, majd az enyedi börtönben raboskodott, ahol az évekig tartó szenvedés, kínzások következtében 1953. október 2-án elhunyt. Ekkor jöttek a hallgatás évtizedei, hosszú ideig senki nem mert beszélni a kommunizmus gaztetteiről. A nagyváradi káptalan 1993. október 8-án kérte Tempfli József püspöktől, hogy indítsa el a boldoggáavatási eljárást. Bogdánffy Szilárd boldoggá nyilvánítását „kiváló, példamutató, Istent szerető és az erényeket magas fokon gyakorló életéért" kérte a püspök az illetékes kongregációtól. Az eljárás azóta jelentősen előrehaladt, már „csak" a pápa jóváhagyása van hátra. Fodor József nagyváradi püspöki helynök - aki tagja a boldoggá avatást megelőző vizsgálóbizottságnak, alaposan tanulmányozta Bogdánffy Szilárd életútját, és utánajárt a tanúvallomásoknak - egy interjúban így nyilatkozott: Bogdánffynak azért kellett meghalnia, mert több más erdélyi katolikus főpaphoz hasonlóan ő sem volt hajlandó segédkezet nyújtani a kommunista hatóságok által megálmodott nemzeti katolikus egyház létrehozásához. Őt is kiszemelték arra, hogy egy Rómától elszakított katolikus egyházat hozzanak létre, de ahogy mások, úgy ő sem ment ebbe bele. A tudós egyházfő hitéért vállalta a börtönt és a vértanúhalált is. Bogdánffy Szilárdot 1953. október 4-én temették el a nagyenyedi „Három jegenye" elnevezésű rabtemetőben. (Fodor József püspöki helynök könyvében, a Nagyváradon 2004-ben kiadott A jóság elitje a XX. században című kötetben olvashatunk bővebben Bogdánffy Szilárd püspökről.) K.L. Az Olvasó írja Igazmondás - hűség Már nem a legfiatalabb korosztályhoz tartozóan, de 2005 júniusában mégis átvehettem a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Kar Levelező Tagozatán a hittanári diplomámat. A sokrétű és igen színvonalas oktatás arra kötelez, hogy a megszerzett tudást gyarapítsam, de legalábbis szinten tartsam. Ezt úgy érem el, hogy naponta veszem kézbe jegyzeteimet, sajátomat és a főiskolai tankönyveket, így adódott, hogy az oklevél mellé ajándékként kapott, Kecskés Pál: Az erkölcsi élet alapjai (1966) című könyv időszerűsége miatt napi olvasmányom lett, melyből gondolatokat szeretnék megosztani mindenkivel. Kecskés Pál nem mint teológus, hanem mint filozófus az ész természetes fényének tükrében világít rá az igazság-hazugság lényegére: „Az igazmondás és a hűség erény, amely a lelkületnek a beszéddel, a kifejezéssel való megegyezése." „Az igazság önmagában is érték, ez adja az erkölcsi jellem tisztaságát, igaz voltát, a hazugság, szenny szégyent hoz és lealacsonyítja az emberi személyt." „Az intézményesen folyó hazugság, a közvéleményt megtévesztő és félrevezető tájékoztatás a demoralizálódás melegágya." „Megtévesztő, kárt okozó, bizalmat leromboló hatása miatt értékellenes, bűn." A kárt okozónak a jóvátételről a nyilvánosság előtt kell gondoskodni, ha a hazugság több embert ért. Társas együttélés csak ott lehetséges, ahol az emberek hisznek egymásnak. „A beszéd megfelel annak az igazságnak, amelyet neki tulajdonítanak." A hazugság visszaélés, félrevezető és kárt okozó, a bizalmat leromboló-lerontó értékellenes bűntett. Ahhoz, hogy az ember felismerje e két fogalom (igazság-hazugság) lényegét, érett személyiségnek kell lennie. Milyen is az érett személyiség? „Tevékeny ura környezetének, személyisége bizonyos fokig egységes és képes arra, hogy pontosan érzékelje mind a világot, mind önmagát." (G. W. Allport) Szerettem volna e néhány kiragadott (és saját) gondolattal az ember figyelmét a maga zárt világából egy igazabb érték felé irányítani, miközben ajánlom nemcsak a „Társadalmi erények" című fejezetet, hanem a könyv egészét elolvasásra. Krózser Klára Köszönet Szeretnénk megköszönni az Adoremusokat és a Teofil újságokat, melyeket a ministráns zarándoklat számára biztosítottak. Sokan először találkoztak ezekkel a kiadványokkal, és nagy örömmel vették kezükbe. Reméljük, a jövőben rendszeres olvasói is lesznek az újságoknak. Munkájukra Isten áldását kérve: Kálmán Antal, a Hivatásgondozó Bizottság tagja Fórum 2006. október 15. Múltidéző Ifjúságom egyik bálványa Az úgynevezett komolyzene évekig nem játszott komoly szerepet életemben. Gyerekkoromban egyszer szüleim elvittek a Zeneakadémiára, ásítozva hallgattam Ricardo Odnoposoffot, Beethoven Hegedűversenyét adta elő. Még a piaristáknál sem csatlakoztam Medvigy Mihály tanár úr lelkes csapatához, a lemezhallgatókhoz, akik a vasárnapi szentmise után kalandoztak a zene birodalmában. A fordulat egészen váratlanul következett be. Meg nem tudnám mondani mikor, de arra pontosan emlékszem, hogy ösztönzője Ferencsik János volt. Egyszerűen lebilincselt az eleganciájával. Azóta sem láttam karmestert, aki ilyen szépen vezényelt volna. Uralta a zenekart, még abban a vonatkozásban is, hogy az operában hamis hangot hallva keményen szitkozódott. Valamiképp a szellemi ellenállás egyik jelképe lett. Azzal is, hogy Bartókot műsorán tartotta, azzal is, hogy Kodály-bemutatókat dirigált, oratóriumokat és passiókat vezényelt, olyan műveket, amelyeket nem volt szokás előadni. Forrai Miklós mesélte, hogy egy moszkvai tanulmányai végeztével hazatért karmester meglehetősen eredeti felfogásban szólaltatta meg Mozart Requiemjét. Kiselőadásban magyarázta el neki a gyászmise lényegét, amelyről az illetőnek szerény ismeretei voltak. Ilyesmi az itthon végzettekkel sosem fordult volna elő, Ferencsik azonnal elzavarta volna őket. Felfedezés volt számomra az a sorozata, amelyben Händel oratóriumait szólaltatta meg. A Messiást a Kapisztrán kórus és zenekara élén Tamás Alajos szinte évenként előadta, de a Júdás Maccabeust akkor zártam szívembe, amikor az Állami Hangversenyzenekar és a Budapesti Kórus (ebben énekelt például a piarista tanár, Maklári Lajos) közreműködésével Ferencsik vezényelte. Felejthetetlen volt Beethoven- és Haydn-ciklusa az Erkel Színházban, de elmondható, ha az ő nevét láttuk, bármelyik bérletet megvettük. A minőség garanciája volt. Majdnem fél évszázada, a forradalom és szabadságharc leverését követően Verdi Requiemjét vezényelte. Aligha véletlenül éppen ezt. Kora délután kezdődött a hangverseny, kijárási tilalmak voltak érvényben a sötétség beálltával. Életem legmegrendítőbb emléke ez a gyászmise, melynek közönsége egyszer csak felállt, és némán, könnyesen figyelte az előadást. Talán még soha nem éreztem át ilyen erővel, hogy egy gyászoló közösség egyede vagyok. A hozzáértők szerint egy nagy európai tradíció utóvédje volt. Olyan világhírű karmesterek leszármazottja, mint Bruno Walter, Otto Klemperer és a többiek, akikről az idősebbek legendákat meséltek, hogy Furtwinglerről, kinek kultuszát nálunk egy társaság őrzi, ne is beszéljek. Amikor bécsi meghívásának végre eleget tehetett, ottani kritikusai is hagyományőrző hűségét emelték ki. Ez minősítette is: egy fokozódóan barbárrá váló korban a szellem védelmezőjeként évről évre hitet tett a művészet transzcendentális értékeinek léte mellett. Megingathatatlan volt. Huszár Klára, a Mozart-operák kiváló rendezője mesélte: sárga csillaggal, szégyenkezve ment az utcán, mikor valaki mellé lépett: „Karoljon belém!" - mondta. Ferencsik János volt. A kommunista rendszerben ugyanígy vette karjára az egyházi zene remekeit. Ez sem volt a véletlen műve: az élet igazi nagy örömei a vasárnapok mondta Várnai Péternek. S egy másik fontos gondolata: nem szabad elfecsérelnünk a nekünk rendelt időt, nem hagyhatjuk, hogy a dolgok elszaladjanak mellettünk. Valamelyik évben, talán 1970-ben matinét szentelt Bachnak. A brandenburgi versenyeket vezényelte a zongora mellől. Felejthetetlen sorozat volt, megérintett bennünket az a humanitás, amelynek egyre inkább díjával voltunk. Meggyőződése szerint „a világ szellemi élete összefüggő organizmus", melynek egyik legfontosabb eleme az emberiesség, amelynek feladását fájdalmasan élte át: „...mintha ebből a Modern Orgonából hiányozna a Vox Humana regiszter - mondta Juhász Elődnek. - Remélem, ez a regiszter újra beépül, annál is inkább, mert ez nem ízlés kérdése. Ember és művészet - tehát a zene is - elválaszthatatlanok." Ferencsik János, ha élne, mit mondana, amikor azt tapasztalná, hogy a művészet - amely az ő számára Művészet volt, igazi értékek felé vezérlő kifejezésmód - üzletté sványodik?... Rónay László Könyvespolcra Lengyel tollal 1956-ról Aki kicsit is tisztában van a történelmi lengyel-magyar barátság tényeivel, könnyen megérti, hogy miért éppen a lengyelekkel vállalt szolidaritás jegyében, és miért a budapesti Bem téren vette kezdetét az 1956-os magyar forradalom. Közvetlen előzményként pedig gondoljunk az 1956. június 28-án kitört poznani munkásfelkelésre, amelynek során emberek tucatjai vesztették életüket a kirendelt katonasággal felvett harcban. Aligha meglepő hát, hogy a lengyelek rendkívül fogékonyan átérezték a magyar október súlyát, a magyar nemzet sorsfordító napjait. E társadalmi érzékenység a lengyel irodalmi életre is kihatott: a pesti események hatására szinte minden neves, magára valamit is adó lengyel költő tisztelgő verset írt. Olyanok is akadtak, akik jóval később, még a hatvanas években is verset vagy regényt szenteltek a magyarok harcának. A Petőfi verseit lengyelre átültető költő, Tadeusz Novak szavaival: „Mi, lengyelek úgy éreztük, hogy a mieinket verik, a családban történik valami nagy baj." E szeretetteljes aggodalomról tanúskodik az a szépirodalmi antológia, amely forradalmunk ötvenedik évfordulójára jelenik meg, Lengyel tollal a magyar Októberről címmel. Negyvenöt lengyel szerző versei, regényrészletei és naplótöredékei hirdetik a két nemzet szellemi sorsközösségét. „Sorsotok tán a mi sorsunk is egyben: / Mint a Visztula, a Duna oly szürke" - olvassuk az egyik versben. E kötetnek persze voltak előzményei: ilyen a Lengyel költők a magyar októberről című, a forradalom harmincadik évfordulójára Londonban kinyomtatott kétnyelvű antológia, illetve az ugyancsak 1986-ban, Varsóban illegálisan kiadott Mi és Ti című kis kétnyelvű versgyűjtemény. A magyarországi olvasók számára mindkét kötet beszerezhetetlen maradt. Tartalmuk most kiegészült néhány újabb, frissen magyarra fordított verssel (Cséby Géza, Kovács István és Zsille Gábor tolmácsolásában), és immár a szélesebb magyar olvasótábor számára is hozzáférhetővé válik. Találóan jegyzi meg az Előszóban a kötet szerkesztője, D. Molnár István: „Más nemzetek irodalmában összesen sem jelent meg nyomtatásban annyi vers a magyarországi forradalom és függetlenségi harc élményéből, mint amennyit a lengyel költők papírra vetettek." Vegyük hát kézbe ezt az antológiát, figyeljünk rá, próbáljuk meg valamelyest viszonozni lengyel barátaink szeretetét! Az első remek alkalom erre a kötet ünnepélyes bemutatóján kínálkozik, amelyre október 22-én, 15 órai kezdettel kerül sor a budapesti Uránia Filmszínházban. (Lengyel tollal a magyar Októberről. Magyar írószövetség - Ráció Kiadó, 2006) Zs. G. Az esztergomi Bibliotheca tudós őre Huszonöt éve hunyt el, ötvenegy évesen, de ezek a sorok nem évfordulós megemlékezésül szolgálnak csupán. Akik ismertük és szeretjük, még mindig nehezen tudunk rá „emlékezni", hiszen szinte naponta velünk van.Most pedig számtalan (főleg esztergomi) hittanos tanítványának egyike, Szepesi Zsuzsanna értő gonddal, hálás szívvel - férjének, Seebergi Sasváry Zoltánnak áldozatos segítségével - saját költségen kiadta kéziratban maradt munkáját az esztergomi Főszékesegyházi Könyvtár történetéről. A tanítványi hűség ritka és igen értékes példája. Kovách Zoltán (1930-1981) a teológia és liturgiatudomány, valamint a könyvtártudomány diplomás, Rómában is továbbképzett tudós papja volt. Széles látóköre és munkássága sajnos a politikai körülmények miatt nem érvényesülhetett igazán. Kollegiális körben becsülték Radó Polikárp tanítványát. Budapesten született, 1953-ban szentelték pappá, 1954-ben doktorált teológiából. Lelkipásztori beosztásait követően - bár ehhez a szolgálathoz mindig hű maradt - 1961-ben lett a Főszékesegyházi Könyvtár (Bibliotheca) igazgatója korai haláláig. Haladéktalanul megkezdte az értékes gyűjtemény tudományos feltárását, bemutatását. Az Országos Katolikus Gyűjteményi Központ könyvtári előadójaként az egész magyar egyházi könyvtárügy gondját is viselte. Kedves, nyitott, szeretetre méltó egyénisége széles körben szeretett és tisztelt „Zoli bácsivá" tette. Ajtaja mindig nyitva volt azok előtt, akik segítségét kérték. (rosdy)