Új Európa, 1967 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1967-04-01 / 4. szám
KODÁLY ZOLTÁN: Ellenségei— vannak, bőven a magyar népzenének, ennek a mesebeli királyfinak, nem egyszer éreztük mérges lehelletüket, mióta azon fáradozunk, hogy országához segítsük -azt mondják, hogy a magyar népzene nem is igazi királyfi. Paraszti öltözete nem álarc, hanem valóság. Azt mondják, dicsérve, ócsárolva: csinos kis dalok, a nép együgyű fiának primitív érzéseit fejezik ki, primitív formában. Tulipános szűz. Szép a parasztlegényen, de „művelt“ ember nem veheti magára. Nos, a magyar népzene ennél sokkal több. Először is nem osztályművészet. Ma ugyan már csak a földmíves nép közt él, de köze van hozzá az egész magyarságnak. Mint egy nagy gyűjtőmedencébe, ezer év alatt sok patak folyt bele. Nincs a magyarságnak az a rétege, annak egy élménye, hogy ne hagyott volna nyomot benne. Ezért: az egész magyarság lelkének tükre. Valamikor minden nép, a magyar nem is olyan régen, tagozatlan egység volt. Nálunk még háromszáz éve ugyanaz a dal zengett várban és kunyhóban. Azóta a vár rombadőlt: ha áll, lakója idegen, vagy hűtlen lett a magyar dalhoz. Megőrizte a régi kincseket, díszruhákat, fegyvereket. A dalt abbahagyta. A kunyhó hű maradt, megőrizte a régi kincs értékesebb felét: a lélek ősi bútorzatát. Az egész magyarságét, a magáét is, azt is, amit fölülről kapott... A tűznek nem szabad kialudni... Nem súlyos betegség tünete volt-e, hogy a legszebb dalokat, amelyeket a magyar zenei géniusz ezer év alatt termett, már csak cselédek és öreg parasztok tudták? Nem volt-e sürgős kötelesség azokat tőlük megtanulni és újra az egész magyarság kezébe letenni? A falu most búcsúzik a régi ha- A mesebeli királyfi — A halott mester írásaiból — gyománytól. A fiatalsága már nem veszi át. Rajtunk a sor. A tűznek nem szabad kialudni. Nem szakítani a múlttal, hanem megújítani a vele való kapcsolatot és intenzívebbé alakítani —■ ez volt a mi szándékunk, midőn légkörét megragadni és megtartani, építő köveiből épületet emelni kívántunk. Valamikor a székely dal volt a magyar dal, törmeléke, maradványai a többi magyarság közt mindenütt ott vannak. Ma a székely a legmagyarabb magyar és a magyar csak úgy lehet újra magyar, ha mennél székelyebbé tud válni. Ez a megújulás útja, ezt kell követnie a magyar dalnak is, ha nem akar elsenyvedni egyre végtelenebb maga-ismételgetésben. A székely dal, mely ha beleszánt a magyar lélekbe, ősi gyökeréig feltárja, kihozza a napvilágra a kártékony férget, megújítja a talajt. Mi sem akarunk visszatérni az őshazába. Ami megtartott Európában idáig, majd csak megtart ezután is. Mi lehet az? Nem az, amiben alkalmazkodtunk, hasonlók lettünk környezetünkhöz, hanem amiben különböztünk tőle. Hisz ha mindenben hasonlókká lettünk volna, eltűnt volna a magyarság, így is sokat letett régi mivoltából ezer év alatt. De megtartotta külön egyéniségét. Annak két legmegfoghatóbb nyilvánulása: a nyelv és a zene. Magyarország Európának is szerves része, annak hagyományaiban is benne kell élnie ... Ellentmondásnak látszik, de igaz: minél több közünk van az európai kultúrához, annál nagyobbra nő a magunké is. Elég nagy költőnkre gondolnunk. Az elzárkózás, műveletlenség a nemzeti vonásokat is elsorvasztja. Örök probléma: a magyarság és európaiság szintézise, Szent Istvántól máig és örökké. Addig él a magyar, míg meg tudja oldani... Magyar kultúra: örök harc a hagyomány és a nyugati kultúra között. Béke csak úgy lehet, ha a népkultúra nő fel magas kultúrává, saját törvényei szerint, Európától csak azt veszi át, ami erre kell, és azt is szervesen magába olvasztja. Egyik kezünket még a nogáj-tatár, a votják, cseremisz fogja, másikat Bach és Palestrina. Visszanézni a megtett útra, akár hegyek közt, akár az életben, nem szerettem soha. Mindig csak arra néztem, ami előttem volt. Mi lehetett a hajtóerő, amely minden akadály ellenére máig egyenes úton hol röpítette, hol vonszolta ennek az életnek szekerét? Egy reménytelen, viszonzatlan, viszonozhatatlan szerelem. A néphez, amelynek ezeréves látható története, és talán még jobban nyelvében, dalában élő, többezer éves láthatatlan élete ellenállhatatlanul vonz magához, vérségi kötelék nélkül is. (Edvi Illés Aladár festménye)