Új Európa, 1980 (19. évfolyam, 1-6. szám)
1980-05-01 / 3. szám
HAAS GYÖRGY: „Magunkban hordjuk, mint kérgeik alatt a fák, a koránk gyűrűző évek emlékeit. De míg a fák a föld ritmusát követve tavasztól télig aránylag egyenletes körökkel jelzik az elsuhanó idő változásait, addig a földtől elszakadt ember évgyűrűi nem szabályosak. Sokszor évek hullámzanak el nyomtalanul, máskor egyetlen nap emléke több és mélyebb kört vés életünkre, mint az eseménytelen évtizedek.” Ezekkel a sorokkal indítja útjára Tollas Tibor harminc év terméséből válogatott legújabb kötetét, mely a közelmúltban a „Nemzetőr” gondozásában jelent meg. A könyv utolsó fejezetében találhatók a műfordítások, melyek jelentős része 1956 előtt a váci börtönben nyersfordítás alapján készült és csak a kézzel írott „Füveskert” c. antológia egyetlen példányában látott napvilágot. Ebben a mostani kötetben is érezheti az olvasó, hogy a költő a földből táplálkozik, és a távolság ellenére is minden hajszálgyökerével szülőhazájához kapcsolódik. Tollas Tibor keresztként hordozza a közösségi kifejezés kényszerét. Ma éppen úgy, mint néhány évtizeddel ezelőtt, minden leírt sorában korának és közönségének gondolathordozója. Tudja, hogy minden rögbe, minden maradék porba határtalan élet, évezredek történelme költözött, „mely élő s holt nemzedékeket összetart”. Sokan csodálták már a Tollas Tibor versein átsütő tüzet. Vajon honnan ez az energia? Miképpen van ereje többfelé élni, többfelé figyelni, kikeletre, fagyra is, élőre is, halottra is. Szent Máté evangéliumának sorai jutnak eszünkbe: „Kívülről igaznak látszotok ugyan az emberek előtt, de belül rakva vagytok képmutatással és törvénytelenséggel. Ennek okáért íme prófétákat, bölcseket és írástudókat küldök én hozzátok és azok közül némelyeket megöltök, megfeszítetek, másokat azok közül megostoroztok és városról városra üldöztök.” Az „Évgyűrűk” verseiben olyan költővel találkozunk, akinek legfőbb jellemvonásai közé tartozik az élményközelség, morális érzékenység, a közösségi gondok vállalása, nemzeti felelősség, a nemzeti jelleg vállalása, s mindez frisshangú, indulatos, játékos és komoly költői énen átsugároztatva, egyéniségének legbensőbb hajlamai szerint szólal meg. Aki ennyire az Egészben érez s gondolkozik, az a történelmet szükségszerűen a közelünkbe hozza. Tollas Tibor olyan meleg hangon, annyira közvetlenül beszél a szabadságról, ahogy szeretteinkről, hozzátartozóinkról szokás. Humanizmusa sem jelszó, avagy szegről le- és visszaakasztható „elv”, de emberré hevítő belső golfáramlat. Ezt érezhetjük Latinovits Zoltán emlékére írt versében is: „Holt barátok, honi fák, / folyó-mormolta imák, / sírig vigyázzatok ránk. / S kit varázslók karja vitt: / vigyázzatok arra is, / ki él ma is, halva is.” Ez az aktív és gátakat nem tűrő, megalkuvásokra, kisszerű, opportunista magatartásra erkölcsileg képtelen egyéniség nyilatkozik meg azokban az egyre nagyobb számú versekben is, melyekben ars poetica, helyesebben ars vita szól igénnyel. Ez a Tollasra oly igen jellemző vitalitás, bátorság, lendület egyáltalán nem zárja ki a pontos helyzetértékelés lehetőségét. Csupán a cselekvés vállalásában nem ismer kételyt, de tudja az út nehézségeit is, s kész minden áldozatra, mivel hisz a jövő tavaszt hozó erejében. Szinte filozófiai összegzése ennek a cselekvő, kiküzdött teremtő hitnek Szamosi Józsefnek ajánlott kötete címadó verse, az „Évgyűrűk”. A suhanó évek között írja: „Fénylő gyűrűknek csak a gyermekek / maradtak és hű társaink a fák, / kiket a tél csak altat, nem temet / és új tavasznak fényét szórja ránk. Fejlődésének íve oly egyenes, lírája olyan távlatokat jelez, lehetőségei olyan nyitottak, hogy a legnagyobb bizalommal és bizakodással várhatjuk a majdani verseket. Olyan egyéniség, akit már nem lehet megkerülni, akivel számolni kell, akár szereti valaki, akár nem. Hiszem, hogy ezzel a kötetével is maradandót teremtett. S ráadásul olyat, amelynek közéleti nyeresége is kivételes. A könyv megrendelhető a „Nemzetőr” címén: Ferchenbachstr. 88, D-8000 München 50, BRD. Három évtized gyümölcséből — Tollas Tibor: „Évgyűrűk”. Nemzetőr — München 1979. — 96. o. — TOLLAS TIBOR: GLORIA VICTIS 1968 Dicsőség néktek legyőzőiteknek, kik a páncéltestű megszállók elé lobogóitok magasba tartva könnyen léptetek fegyvertelenül, s úgy hulltatok a Vencel tér kövére, hogy zászlótok — ma mindnyájunk zászlaja — ha elbuktatok is, fennen lobog, s véretek vérünkkel keveredve a Moldva és a Duna partján a szolgaságot megkereszteli. Dicsőség néktek legyőzőiteknek, kik összeszorított szájjal, fegyelmezetten, nyolc hosszú hónapig a meggyalázott Európának szíve voltatok, s az utolsó szó jogán, kétségbeesve, a Tátra sziklás homlokáról a közömbös űrbe kiáltottatok . . . S most elnémítva, börtönökre vártok, vagy bedeszkázott vagonok alján hurcolnak lopva Kelet felé. Dicsőség néktek legyőzőiteknek, kik roskasztó remény batyujával, mint mi — Nyugatra vánszorogtatok, riadt szemetekben gyanakvás gyűrűz — s kik nem értettük meg egymást soha — most a hazátlanok közös nyelvén testvérként köszöntünk Bennetek, nemcsak ma, holnap is, ha már Európa — mint minket — régen elfelejtett. 25