Új Európa, 1981 (20. évfolyam, 1-6. szám)

1981-05-01 / 3. szám

4 ЪШитик ОенелШ Tompa Mihály -1817-1868 -A madár fiaihoz Száraz ágon, hallgató alakkal Meddig ültök, csüggedt madarak? Nincs talán még elfeledve a dal, Melyre egykor tanítottalak?! Vagy ha elmúlt s többé vissza nem jő A víg ének s régi kedvetek: Legyen a dal fájdalmas, merengő, Fiaim, csak énekeljetek! Nagy vihar volt. Feldúlt berkeinken Enyhe, árnyas rejtek nem fogad; S ti hallgattok? Elkészültök innen? Itt hagynátok bús anyátokat?! Más berekben másképp szól az ének, Ott nem értik a ti nyelvetek’... Puszta bár, az otthonos vidéknek, Fiaim, csak énekeljetek! Megenyhült a jég, indul a határ, S te újra itt vagy, jó gólyamadár! Az ócska fészket megigazgatod, Hogy ott kikölthesd pelyhes magzatod’. Csak vissza, vissza! Meg ne csaljanak Csalárd napsugár és síró patak: Csak vissza, vissza! Nincs itt kikelet, Az élet fagyva van s megdermedett. Ne járj a mezőn, temető van ott. Ne menj a tóba, vértől áradott. Toronytetőkön nézvén nyughelyes. Tüzes üszőkbe léphetsz, úgy lehet. Házamról jobb ha elhurcolkodol. — De melyiken tudsz fészket rakni, hol Kétségbeesést ne hallanál alól, S nem félhetnél az ég villámitól? Csak vissza, vissza! Dél szigetre vár; Te boldogabb vagy, mint mi, jó madár. Neked két hazát adott végzeted; Nekünk csak egy — volt! Az is elveszett! n­uzz,uluk van címerem , vujunk­ Lomb-­s virággal gazdag tájb­ul; Zengjétek meg a jövőt, ha majdan E kopár föld újra felvirul. Dalotokra könnyebben derül fény, Hamarabb kihajt a holt berek, A jelennek búját édesítvén, Fiaim, csak énekeljetek! A bokorban itt az ősi fészek, Mely növelte könnyű szárnyatok, Megpihenni most is abba tértek, Bár a fellegek közt járjatok! S most, hogy a szél összevissza tépte, Úgy tennétek, mint az emberek? Itt hagynátok, idegent cserélve ...? Fiaim, csak énekeljetek! Repülj, repülj! És délen valahol A bujdosókkal ha találkozol: Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk, Mint oldott kéve, széthull nemzetünk . ..! Sokra sír, sokra vak börtön borul, Kik élünk, járunk búsan, szótlanul. Van, aki felkel és sírván megyen Új hont keresni túl a tengeren. A menyasszony meddőségért eped, Szüle nem zokog holt magzat felett. A vén lelke örömmel eltelik, Hogy nem kell élni már sok ideig. Beszéld el, ah ...! hogy ... gyalázat reánk! Nem elég, hogy mint tölgy kivágatánk: A kidőlt fában őrlő szú lakik ... A honfi honfira vádaskodik. Testvér testvért, apát fiú elad ... Mégis, ne szóljon erről ajakad, Nehogy, ki távol sír e nemzeten, Megutálni is kénytelen legyen! A gólyához (1855.)

Next