Új Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-10. szám)
2007-11-01 / 9. szám - Falvai Mátyás: Présház a Turulnál (kispróza)
falvai mátyás van, és a legjobb, ha minden pohár után elrágcsálsz egy-két diót (neki papírhéjú, nagy szemű diót termő fája volt, mely az óvatlan vendéget időnként fejbe kapta a teraszon ültében). S hogy este már ne igyál fehéret, mert nyugtalan lesz az álmod, igyál inkább nagy vöröseket, mert a vörösbortól való részegség semmihez nem fogható: nem örvénylik tőle a fő, nem kavarog, nem szédül. A vörösbor szép gyengéden, mégis erőteljesen húz lefelé, a Föld középpontja felé, s hogy ez azért van, mert a vulkanikus talajon nevelt borszőlő magába szívja az ásványokat, melyek még a borban is szeretnének visszajutni oda, ahonnan jöttek. És még sok minden mást. Olyasmiket, amiket egy fiú az apjától megtanulhat. Mind közül a nyáresték voltak a legszebbek. Nyolc óra tájt érkeztem hozzá a demizsonnal és a könyvekkel. Tudtam, ilyenkor már végzett az utolsó fél liter roséval, s lassan hozzákezd az első fél liter vöröshöz. A munkát is letette ilyenkor („Holnap is lesz nap”), a kerti slaggal lemosta cigánybarna bőréről a verejtéket, fehér inget húzott, de nem gombolta be, és kiült a diófaággal fedett teraszra, a cementből és izzadtságból épített város, Tatabánya felé nézelődve, mintha csak toszkánai birtokos gyanánt nyugtázná szelíd domborzatú szőlőültetvényeit. Stróbli bácsi birtoka nem volt több kétezer négyszögölnél, mely szőlőkordonokkal, egy pazar présházzal és néhány mintaszerűen ápolt és hálásan termő gyümölcsfával volt zsúfolt, s ahonnan, ha az ember kicsit kitekerte a nyakát, látta a gerecsei Turul fenséges szobrát, melynek vészterhesen imbolygó testébe, annak hasán keresztül, gyakorta másztunk be, mezítlábas utcakölykökként, mintegy repülőbe, várván, mikor emelkedik el a földtől, persze hasztalan. Ilyenkor, mikor megérkeztem, ifj. Stróbl Gedeon felpattant fonott nádfoteljéből, elém sietett, elvette a demizsont (a könyvekre még csak rá sem pillantva, gyanúsan rá sem pillantva), leszaladt a pincébe és szakszerű arckifejezést öltve levette nekem azt az öt litert az éppen megkezdett hordóból. Hamar és kapkodva, mégis elegánsan és precízen végezte el ezt a műveletet, és nem telt bele öt perc, már a teraszon kortyolgattunk. Amilyen gyanúsan nem tekintett a könyvekre, míg ki nem mérte a bort, olyan mohón vetette most rájuk magát. Egyik kezében a poharat nyugtatva, másikban a nyitott könyvet fogva, kivirult arccal vitte a prímet diskurzusainkban, melyek a legutóbb hozott könyveket voltak megtárgyalandók. Ez idő tájt szoktam hozzá, hogy minden könyvből kettőt vegyek, egyet Stróbli bácsinak, egyet nekem, nehogy lemaradjak mellette, és szégyent valljak éjszakába nyúló beszélgetéseink során, s kiderüljön, én magam nem olvastam a szóban forgó művet. Még ma is rajtakapom magam, hogy kettesével emelem le a bolti polcról a könyveket. Ilyenkor szomorúan teszem vissza a második, fölöslegessé vált