Új Hang, 1956 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1956 / 1. szám - Nagy László: A havon delelő szivárvány

Rózsa-cimpája kitágul, trüszköl, toporog, táncol —, ozmán csikó, deli-szép, kit a forró szél szült, de rajta a napsisakú padisa kengyele még sose zendült. Fagy-farkasok jönnek, gyémánt-falka űzve az éhség dühétől Viola-vérre, Viola-húsra, tündöklő szőrrel a légben úszva s végük van, semmivé fogynak, döglő­dve farukra lerogynak, csönd­pofával a szilaj Violára visszavakognak. Tudom, a tonnás hófelhők lomhán, vagy viharozva majd ideérnek, majd ideérnek, és minden beborul, e rengeteg elkomorul, elroppannak a tündércsontú fények. Lepedősen súgva-búgva, vagy mint a kisiklott vagonok sója, sziszegve dől az új hó a régi hóra. Temeti mindörökre nyomait a lánynak, aki mezit­en fürdőtt a fényes hidegben, januári fehér habokban, aki úgy ugrált, hogy majdnem zokogtam... Vallom, hogy a lelkem csillámos hó­szaharája sokszor lesz dúlva, széllel szántva,, sok vihar kell még, de a taréjos hótorlaszokban nem fullad meg ez az emlék: itt a mezitlen talpak nyomai megmaradnak, hevülnek örökre, hóbuckán, hóhegyen át is, akár a hőforrások, feltörnek gőzölögve s hajtanak ezüstvirágot vihar múltán a baljós csöndbe. Vadászok, vadölők, lesben térdepelők, belétek guggolt a gyász,­ lüktet a vaddisznós erdő, imbolyog benne felrózsázva a Pestis, a piros vadász. Szerencsétlenek, koldusok már csak az égre leshettek, csörtetnek ott a jég-sörtés, jég csap­agy­árú fellegek. Sörét és golyó már vacoghat, fegyver a szegen lóghat, nyögi a vadkan a láthatatlan bacilus-trik­ókat... Jaj, ti habosan­ szép kanok, bölcs batu­kánok, tüzes dárdások, aranytengerit habzsoltatok, most meg havat zabáltok. Jaj nektek ragállyal pezsgő barbárok, falkák, családok, hogyha fölálltok, elbuktok, vörös döglabdák, gurultok s havat, csak havat zabáltok. Hűtitek a lángot virágzó tüdőt, a parazsas májat, hűtitek a lázzal iramló vérfolyócskákat, hártya­ egeket, a belső tűzvészes tájat... Ha rabok, szolgálnak még a reflexek, idegbozótok, mint a ciklonos dszungel reszketnek. S lehet: az ösztön álmodik holdvilágról, holdfényben csörömpölő kukoricásról, tökről, az aranytálról, makkról, az ős­mannáról, s zöld susogásról . Tudom, nem sokat késnek, a télben feltündökölnek a megváltó kések, suhogó vérpántlikák közt rugdolóznak a csöndes elítéltek. Nyihogva a vér illatától a bundás lovacskák majd összevonják mindannyit egy halomba, holt vadak így vonulnak, nagy piros x-eket túrnak fák közt a hóba. Máglya e vadakból jobban, mint az én nyomorult őseimből kolerás századokban. Ropogva, durrogva mind, mind szűzi hamuvá égnek, mert ők a szérum csillagának zónáján kívül éltek. A havas erdők márvány-kerítés, iszonyatos él, — Itt szelídségre a hálál oktat, a hálál hizlal vaddisznókat, gazdaként fölédhajol l­íla szétzüllött a csillagok égi kertje s furálkodnak a kakasok elveresedve.

Next