Új Hang, 1956 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1956 / 3-4. szám - FIGYELŐ
visszafordul szerelmekkel virágos lyel a háború végét és az új világmentes emberség dolgában épülni kertjébe, mert igazán csak itt érez kezdetét üdvözli, ezt ígérte a »Hét lehet, biztos talajt a lába alatt. Maga is megvallja. .. nem lehetnék, én jó hadvezér. Fürdőző lányt, ha látnék, persze szépet, otthagynék érte ágyút és térképet. Az lettem, ami lettem épp ezer. Gyönyörködöm játékban, tünde nőben s a hátamon kopogó jégesőben.« Ha még élhet néhány évet, talán sikerült volna szélesebb távlatokat nyitnia költészetében; emellett érvel az a tiszta, őszinte ujjongás, amelyfalu kovácsá«nak helyenként igen eredeti módon népi-realisztikus hangvétele — de végtére hogy mint lett volna, ma már el nem dönthetjük. Nadányi Zoltán költészetének legjava — válogatottkötete a Magvető gondos szerkesztésében, szép kiállításában — ma már örökség a számunkra. Semmiképp nem olyan örökség, amelyet így egészében, a maga szűk határok közötti szépségében és hitelességében kell példaként őriznünk vagy felhasználnunk; nem fegyver és nem zászló — de olyan örökség, amelyben gyönyörködni, amelyből őszinte, álszeméremtől Nadányi Zoltán a valóság szeretetében csiszolta költői eszközeit, s ha realizmusa szűk körbe zsugorodott is, ebben a szűk körben, a szerelemben, látszólag ismerős, megjárt utakon, olyan újdonságokat mutatott fel szemléletben, értelemben, gondolatban, melyek a felfedezés meglepő erejére hatnak, pedig (vagy éppen azért, mert) " megdöbbentően magunkra ismerünkbennük ... ... Míg élt, szeretett, vándorolt, búcsúzott, hazatalált, évődött és vigasztalt. S tette ezt egyszerűen és megindítóan, fájdalmában is hetykén dalolva, elbűvölően és felejthetetlenül, GARAI GÁBOR KETE Most ássák ki a feledésből. Nemrég jelent meg Petelei István, Gozs■du Elek egy-egy kötete, valamivel régebben Thury, Iványi, Bródy írásai láttak újra napvilágot. A múlt század óriásainak árnyékából, Jókai ■és Mikszáth mellől egy fiatal ■ írósereg nőtt ki, ■ küzdve-vívódva keresett vagy tört új utat magának. A századvég embere közönybe fásult s közönyével ölte meg azokat, akik aggódtak és keseregtek miatta. Ezért lett csaknem minden akkor induló tehetségből az »írók írója«, az értőké, a kiválasztottaké. Míg Ady milliók szívébe jutott, sok-sok akaratnak, szép álomnak és merész tettnek kellett elbuknia. Az úttörőket, magyar valóság a jövő térgvahamgú apostolait belelte a homok, a városok füstje, a változó évtizedek színtarkasága. Egy egész korszak vaneltemetve alattuk. * A kritika nem bábáskodott az új születésénél, több volt vele szemben a fenntartása, mint megértése, az irodalomtörténet meg alig segített valamit az utókornak, hogy helyrehozhassa a kortársak igazságtalanságait. Persze a szubjektív, becsületes ■kritika is olyan helyzetbe került a hatások és irányok rázúduló áramában, hogy még megemészteni sem tudta egészen, nem pedigeldönteni, melyik mellé álljon. A filozófiák, •esztétikák egymással keveredve, vagy már eleve félreértve hatottak, •élték tovább nálunk, ami ugyancsak nehezítette az új felismerését. A világnézeti tisztázódás elé tornyosuló sok nehézség, az osztályok bomlását és keletkezését kísérő, de a következtetéseket levonni nem tudó polgári bölcselet és tudomány, amely a valóság problémáit csak önmagán átszűrve engedi hozzá, mind METETT ÍROD ezek meglátása és belátása meg-, szabja a módot, ahogyan e korszak íróit olvassuk, becsüljük és szeretjük. Megértjük problémáikat, szeretjük emberségükért, tragédiáik figyelmeztetnek, mit jelent nem tudni azt, ami már birtokunkban van: a jövő formálásának tudományát. ■ Legnagyobb bűnükül a magyarta- lanságot, nemzetietlenséget rótták fel. Minden oldalról a nemzeti jelleget féltették, okkal-ok nélkül, amit éppen csak az érvekből sejthetni. Vajon a konzervatív, hagyományőrző nép-nemzeti iskola a »kozmopolitizmustól« nem féltette-e jobban a társadalmi »harmónia« megbomlását, mintsem a nemzeti kultúrát? Az új kiadások előszavai sikeresen bizonyítják be még mai kételkedőknek is, hogy a századvégi magyar irodalom nemzeti kultúránk része. Nemzeti az anekdotához, romantikához való hűtlensége ellenére is, mert a magyar valóságról, a magyar életkérdésekről szól, ha kezdetben még idegenül, ha franciásan vagy oroszosan gondolkozik is el magyar sorsok fölött. Petelei éppen annyit tanul Turgenyevtől, Tolsztojtól, Dosztojevszkijtől és Gogoltól, mint Zolától, Maupassant-tól vagy Daudet-tól. Fölszarvazott, esetlen, gyámoltalan kereskedői lehetnek keletiesek, élveteg, ideges asszonyai, cinikus vagy könnyelmű »önelemzői« talán francia példákhoz hasonlítanak, az is lehet, hogy nem egészen eredetien mondja el azt, amit akar, de el kell mondania, mert van, mert látja, s nem lehet utánzással sem vádolni azért, mert külföldi írók segítették hozzá, hogy ennyit és így lásson. Justh Zsigmond Párizsból tért meg, bár kiúttalan, gyötrő válságot teremtett számára a hazai talaj. Ambrusnak nem sikerült attM az impossibilitét szenvelegnie és »rideg« elemzéseibe belesírta keserű magyar szívét, s ki vitáznék ma már azon, hogy Gozsduban a szláv vagy a magyar borongott-e, mikor mindkettőnek volt oka a borongásra? Az orosz vagy francia irodalmi hatások a századvégen nem gyengítették, még inkább csak erősítették a nemzeti érzelmet. Ahogyan Tolsztoj vagy Gogol egyes emberi tragédiákban a nemzetet féltik, az a magyarságban az általános emberit kereső íróinkat csak jobban kötötte a nemzeti sors kérdéseihez. Anatole France gúnyolódásaiból kicsengő büszke hazafisága is Ambrus magyarság-tudatát élesztette. Lehetetlen, hogy ezt éppen a kortársak észre ne vennék. Annál is inkább, mert a sajátos történelmitársadalmi helyzet miatt a szociális probléma az irodalomban szorosan a nemzeti mellett jelentkezik. Justh akarattalan, gyenge báb-arisztokratáiban a pusztuló magyarságot látja. Nem nehéz megmondani, mi fáj neki jobban; a »nemzetfenntartó« osztály halála vagy a hit, hogy ezzel maga a nemzet is odavész. Ezért, válik reformerré, ezért akarja felrázni fajtáját, amelynek már csak múltja van, már csak haldokolni jó. Amit Czobor Poldi cinikus nyíltsággal hirdet, Petelei Ófalusi Kardos Dánielje naiv együgyűséggel hisz, nem véve tudomást a változott világról. »Homloka verejtékezik a népnek, s tenyere feltörik a munkában, hazáért, véreiért. Azonban a nemes ember a nagy hagyományok súlya alatt inkább bolyongjon hajléktalanul, nélkülözzön és fázzék — de ne alázkodjék le addig, hogy pénzért fárassza magát munkában. A dolog kötelessége a szolgáé; a parancsolás az úré.« A palástolt rosszallás és felháborodás mellett erősebbe kü - 87 -