Holnap, 1991 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 7-8. szám - SZÍNHÁZ - Lázár László: Társbérletben
HOLNAP SZÍNHÁZ TÁRSBÉRLETBEN HISTÓRIA DOMUS A marosvásárhelyi színház története az állandó színjátszáson folytatott szakadatlan harc története. Az első előadást Teleki Mihály Marosszék adminisztrátorának meghívására kolozsvári színészek, Kótsi Patkó Jánosék tartották itt, 1803 június 12-én. Ezután a kolozsvári színészek ugyan minden nyáron megjelentek, de állandó színháza a városnak még sokáig nem volt. Pedig az ennek létrehozására megalakított Theatrális Comissiot már Kótsiék vendégjátéka után kijelölte a város, és az becsülettel ügyködött is a színjátszás meghonosítása érdekében, de önálló társulatokat sem a Baromvásártéren felállított deszkaszínház, sem a később felépült Apolló szála nem tudott maga köré szervezni. Fogad ugyan társulatokat a város állandóan és itt is fellépnek a hőskor nagy színészegyéniségei, mint Kótsi Patkó János, Pergő Celesztin, Déryné, Kántorné, Szentpétery Zsigmond, Jászai Mari, Prielle Kornélia és a többiek, de állandó marosvásárhelyi színház és társulat mint olyan, nem létezik Döntő fordulat ebben a nemes küzdelemben csak a II. világháború után következett be. 1946-ban megalakult a Székely Színház, amely 1948 őszétől Állami Székely Színház néven, 1973-ig működött, a legfényesebb korszakát valósítva meg az erdélyi magyar színjátszásnak. Ekkor, 1973-ban épült fel ugyanis a gigantomán elemeket jócskán tartalmazó, a román népi és modern építészeti jegyeket egyaránt magán viselő új színház, amelyet azonban már nem a magyar színészeknek, hanem az 1962-ben létrehozott román társulatnak építettek A két tagozat a Kultúrpalotán osztozott az új színház felépüléséig, majd abba albérlőkként — de most már román vezetés alatt — a magyarokat is befogadták. Csorba András, a volt magyar igazgató (a magyar nézők Az aranyember című filmből Tímár Mihály szerepében ismerhették meg), a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola rektora lett, akivel még a főiskola román tagozatát is létrehozatták Ezzel az önálló magyar színház lényegében meg is szűnt Marosvásárhelyen. Újabb fordulatot az 1989-es decemberi események hozhattak volna ennek az értékes magyar társulatnak az életében, de vajon hoztak-e? Gy.G. Utam a Színházhoz A legendás hírű Székely Színházba nem a megszokott útonmódon jutottam be. Vagyis nem a jegypénztárnál kezdtem, lepengetve az akkor igényelt igazán csekény számú obulust — engem vittek. Vittek, mint leendő játszó személyt. Negyvenkilencet jelzett a kalendárium, tizenhárom éves voltam és kiszemeltek egy tanmeseszerűen nevelő célzatú, szovjet tucatdarab egyik gyermekszerepére. Beváltam pionírvezérnek, mert kellőképpen hadartam, fújtam a szöveget, mint egy papgáj. Ez az adalék csak annyiból érdekes, hogy így alkalmam nyitt suttyó koromban megismerni a Székely Színház legendás korszakának még legendásabb egyéniségeit, Delly Ferencet, Kovács Györgyöt, Szabó Ernőt, a „szent triászt”, Községi Margitot, Borovszky Oszkárt s persze a színház- és játékmestert, Tompa Miklós rendezőt. Azokat, akik alig három évvel korábban teremtették meg Marosvásárhely első állandó és hivatalos teátrumát, amely aztán hosszú évekre irányt és mércét szabott (egy idő után már vonzónak alig nevezhetőt) a többi öt erdélyi magyar színháznak. Igazán csak később tudtam felmérni, magamban tisztázni, hogy milyen nagy szerencsém volt. Nemcsak azzal, hogy úgymond közvetlen partnere lehettem Kiss Lászlónak, a fiatalon elhunyt, költőként-íróként és színészként is torzó, de nem jelentéktelen életművet hátrahagyó, utolsó igazi magyar bohémnak e tájakon, Községi Margitnak, a színészet Nagyasszonyának, hanem azzal is, hogy láthattam a többi „halhatatlant”a sminkkel vagy anélkül. A pedáns, mindig skatulyából kihúzott Delly Ferencet, a gőgösen, jobbára sértődöttnek tűnően lebegő Kovács Györgyöt, a rendszerint nyúzottnak, megtörtnek látszó, örökösen sziporkázó Szabó Ernőt vagy Borovszky Őszi bácsit, a jámbor óriást. Véletlenül szinte színész lettem, hogy aztán véletlenül, de már szinte nélkül, tizenhét évesen újságíróvá üssenek. Az utóbbi évtizedekben „elkövettem” párszor száz színibírálatot is. Ennyi közöm van a színházhoz. Pentagonális helyett trigonális antiinterjú Elképzelésem az volt, hogy a gyakran gunyorosan-kedvesen pentagonstábnak nevezett öttagú vezető tanáccsal készítek egy kollektív interjút, ez a terv azonban kútba esett. Kincses Elemér éppen Magyarországon vendégrendezett, Csergőffy László pedig valamilyen okból nem válaszolt hívásomra, így a tanács három elérhető tagjával — Kilyén Ilka, Kárp György, Nagy István —beszéltük-rágtuk át a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Magyar Társulatának gondjait-bajait, próbáltuk meg befürkészni a látható jövőt. Megkísérlem hűségesen visszaadni a háromórás beszélgetésen elhangzottakat (jobbára külön-külön fejtették ki nézeteiket) megtoldva azt egy-két saját észrevétellel is, mindenfajta szintézis igénye nélkül. Nagy lendület és visszahúzó beidegződések Az 1989. decemberi fordulat a fuldoklónak a legutolsó pillanatban behajított mentőövvel ért fel a marosvásárhelyi magyar társulat esetében is. Művészeti létében volt vészesen fenyegetett helyzetben, annak ellenére, hogy még december idusán is olyan színvonalon vitte színre Székely János nagyszerű izgalmas hazugságát (függetlenül a cenzúra kozmetikáló közreműködésétől), hogy a nézőtéren robbanásig feszült volt a hangulat, valósággal csendes forradalom zajlott le, noha még senki sem tudhatta, hogy Temesvár népe már az utcára vonult. Mert már torkig volt a Ceausescu-klánnal, a kommunista diktatúrával, amelyet ez a családi szörnyszövetség képviselt a legkirívóbban Romániában. Kárp György: — Beállt egy fordulat a társulat életében, amit jellemezhetek úgy, hogy vannak pozitív és vannak negatív oldalai. Visszatekintve hosszú évekre, éppenséggel 1972-ig, amikor én idekerültem, most először tényleg demokratikusan választottuk meg a vezetőséget, de a repertoárt is. Madách Mózese jelentette a fordulatot, amelyet Kincses már 1979-ben próbálni kezdett, de letiltották azzal az ürüggyel, hogy az arab-izraeli viszályban foglal állást az izraeliek oldalán. Az elképzelésből — az egyik jobb volt, mint a másik — sajnos csak négy előadást tudtunk tető alá hozni. Közbejöttek a tragikus márciusi események, amelyek megtorpedózták ezt a folyamatot. Persze, a demokratikus vezetési forma lehet rokonszenves, de a társulatnak egy vezetője kell hogy legyen, nálunk ez Kincses Elemér, akit végre ki is neveztek művészeti aligazgatónak, de még nem iktatták be. Kilyén Ilka:—Változott a társulat élete, hiszen mi magunk intézzük a sorsunkat, de ezt csak hallgatólagos megegyezés szintjén aminek nincs semmilyen jogalapja, hiszen része vagyunk a Nemzeti Színháznak. Amelynek az igazgatója olyan intézkedéseket hoz, hogy például a Revizor bemutatója előtti napokban (hasonlóképpen járt el a legutóbbi román bemutató előtt is) kiadja idegen tevékenységre a színháztermet, műkedvelő csoportoknak s mi nem jutunk színpadhoz. Nagy István: — Terveztük a magyar társulat különválását, de nem léptünk idejében. Az 1990. márciusi etnikai összetűzés után ezt le is vehettük a napirendről. A Vatra Romaneasca befolyásolja a város, a megye vezetőségét, nélküle semmi sem történhet. Az pedig privilégiumnak tartja a magyar színházat, tagozatként is éppen csak megtűri. Az igazgatót sem váltottuk le. Amikor a minisztérium által ajánlott Dan Micu rendezőt a román tagozat nem akarta elfogadni, nekünk magyaroknak kellett volna kiállnunk mellette és kiharcolnunk igazgatóvá választását, ha már együtt, társbérletben maradtunk. Választottunk egy 39