Holnap, 1992 (37. évfolyam, 5-12. szám)

1992 / 7-8. szám - ZENE - Kabdebó Tamás: A kitágult haza honpolgára

Igen nagy tehetséggel vagy véres verejtékkel meg lehet ta­nulni egy külföldi nyelvet úgy, hogy írásban anyanyelvi fokon kezelje azt az ember. Ha, mondjuk, súlyt fektetünk arra, hogy beszerezzük a legjobb kétnyelvű, és a külön-külön egy­nyelvű szótárakat, és — miként az élsportolók — naponta órákat gyakorlatozunk velük, akkor legyőzhetjük a felejtés­­és­ tanulás kettős akadályát. (Nálam a szótár-mánia odáig fa­jult, hogy összeállítottam a Szótárak Szótárát.) Ionescu, Beckett, Joseph Conrad, Arthur Koestler átgá­zoltak a nyelvelsajátítást körülvevő akadályokon. Koestler írásban nyelvzseni volt: németül, franciául, angolul akcentus nélkül írt. (Hasonlóképpen Lénárd Sándor dr. és a londoni Mikes is.) De Koestler számára odh et amo volt a magyarság — lelki trauma — szokta volt mondogatni, holott szívesen és szépen beszélt magyarul, és beszélt angolságát éppen a magyar akcentus ficamította ki. A dánoknak van egy szavuk az otthonosságra: hüge, mely nemcsak hogy dán szó, sajátos fogalmat jelölve, hanem ben­ne van, beleérződik a dán karakter otthont­ teremtő készsé­ge, az a sajátos dánság, mellyel egy vitorlás fedélzetét vagy egy igloy-t egyaránt dánosan otthonosság tudnak tenni. Számunkra ilyen hüge a magyar nyelv. Külföldi társaság­ban, távoli akadémiák díszülésein, orvoskongresszusokon, vagy szerelmi légyott közepett ugyanúgy visszaesünk — bol­dogan — ebbe a nyelvi otthonosságba, mint a visszatérő bű­nös vagy életfogytiglan maláriás. Többszáz példát tartalmazó kincseskönyvemből: Atomtárgyalás, USA. Az ötödik, Op­penheimer, kimegy pisilni. A másik négy összenéz: „Gyere­kek, most beszélhetünk magyarul.” Boldogult ifjúkoromban bandukolok a Ponte Vecchio-n, éjjel. A korlátnak dőlve bús­lakodik, az Arno vizébe bámul egy magányos széplány. Kül­földi nyelvek során szólongatom. Rám se ránt, útnak indul. T­ehetetlenségemben utánaeresztek egy magyar kiáltást... Visszafordul, széles mosollyal. Nos, hát nem volt magyar, csupán előző lovagja volt az. Mélyebben, komolyabban. Ha úgy imádkozom: „Our Fat­her who are in Heaven”, festett mennyeket, ír atyákat látok... „qui es in caeli” ...már Rómában az Ara Coeli templomát. Ha elmélyülve magamban azt mondom: „Miatyánk, ki vagy a Mennyekben” ...egyenesen a nyílt egekbe látok. A mai magyarországi változások azt előlegezik, hogy az idebent és az odakint között a meglévő fizikai és szellemi tá­volság egyaránt zsugorodni fog. Az otthoni mostani ide­­gennyelv-habzsolók viszont ne feledjék el, hogy a felvett tudás a beágyazódott tudás egyensúlyhelyzetében a legérté­kesebb, és hogy minden utazás annyit ér, amennyit azonköz­­ben önmagunkból beutazunk. Lehet, hogy nincs messze már az idő (ha valami előre nem látott járvány, vagy­­izmus vagy föltámadt nagyhatalom két­­vállra nem fektet bennünket), mikor a Kis Otthon a nagy Európai Közösség tagállama lesz. Milyen természetes lesz majd akkor, hogy egy író, ha egyéb foglalatosságai úgy hoz­zák, életidejének felét kint, másik felét bent töltse. Gondol­junk arra, hogy a honfoglaló és a kalandozó árpádkori magyarok idejében milyen magas fokra csiszolódott az öt­vösművészet. A köpenyegkapcsot, a nyakéket, a tegezt és a tüszőt magukkal vihették... így vagyunk és leszünk a magyar irodalommal és a magyar nyelvvel. És elképzelhető, hogy e kettő, nem az elszigeteltség záloga, hanem az elismert sajá­tosság ékköve lesz majd. Gyulai Liviusz: Balzac illusztráció

Next