Holnap, 1992 (37. évfolyam, 5-12. szám)
1992 / 7-8. szám - ZENE - Kabdebó Tamás: A kitágult haza honpolgára
Igen nagy tehetséggel vagy véres verejtékkel meg lehet tanulni egy külföldi nyelvet úgy, hogy írásban anyanyelvi fokon kezelje azt az ember. Ha, mondjuk, súlyt fektetünk arra, hogy beszerezzük a legjobb kétnyelvű, és a külön-külön egynyelvű szótárakat, és — miként az élsportolók — naponta órákat gyakorlatozunk velük, akkor legyőzhetjük a felejtésés tanulás kettős akadályát. (Nálam a szótár-mánia odáig fajult, hogy összeállítottam a Szótárak Szótárát.) Ionescu, Beckett, Joseph Conrad, Arthur Koestler átgázoltak a nyelvelsajátítást körülvevő akadályokon. Koestler írásban nyelvzseni volt: németül, franciául, angolul akcentus nélkül írt. (Hasonlóképpen Lénárd Sándor dr. és a londoni Mikes is.) De Koestler számára odh et amo volt a magyarság — lelki trauma — szokta volt mondogatni, holott szívesen és szépen beszélt magyarul, és beszélt angolságát éppen a magyar akcentus ficamította ki. A dánoknak van egy szavuk az otthonosságra: hüge, mely nemcsak hogy dán szó, sajátos fogalmat jelölve, hanem benne van, beleérződik a dán karakter otthont teremtő készsége, az a sajátos dánság, mellyel egy vitorlás fedélzetét vagy egy igloy-t egyaránt dánosan otthonosság tudnak tenni. Számunkra ilyen hüge a magyar nyelv. Külföldi társaságban, távoli akadémiák díszülésein, orvoskongresszusokon, vagy szerelmi légyott közepett ugyanúgy visszaesünk — boldogan — ebbe a nyelvi otthonosságba, mint a visszatérő bűnös vagy életfogytiglan maláriás. Többszáz példát tartalmazó kincseskönyvemből: Atomtárgyalás, USA. Az ötödik, Oppenheimer, kimegy pisilni. A másik négy összenéz: „Gyerekek, most beszélhetünk magyarul.” Boldogult ifjúkoromban bandukolok a Ponte Vecchio-n, éjjel. A korlátnak dőlve búslakodik, az Arno vizébe bámul egy magányos széplány. Külföldi nyelvek során szólongatom. Rám se ránt, útnak indul. Tehetetlenségemben utánaeresztek egy magyar kiáltást... Visszafordul, széles mosollyal. Nos, hát nem volt magyar, csupán előző lovagja volt az. Mélyebben, komolyabban. Ha úgy imádkozom: „Our Father who are in Heaven”, festett mennyeket, ír atyákat látok... „qui es in caeli” ...már Rómában az Ara Coeli templomát. Ha elmélyülve magamban azt mondom: „Miatyánk, ki vagy a Mennyekben” ...egyenesen a nyílt egekbe látok. A mai magyarországi változások azt előlegezik, hogy az idebent és az odakint között a meglévő fizikai és szellemi távolság egyaránt zsugorodni fog. Az otthoni mostani idegennyelv-habzsolók viszont ne feledjék el, hogy a felvett tudás a beágyazódott tudás egyensúlyhelyzetében a legértékesebb, és hogy minden utazás annyit ér, amennyit azonközben önmagunkból beutazunk. Lehet, hogy nincs messze már az idő (ha valami előre nem látott járvány, vagyizmus vagy föltámadt nagyhatalom kétvállra nem fektet bennünket), mikor a Kis Otthon a nagy Európai Közösség tagállama lesz. Milyen természetes lesz majd akkor, hogy egy író, ha egyéb foglalatosságai úgy hozzák, életidejének felét kint, másik felét bent töltse. Gondoljunk arra, hogy a honfoglaló és a kalandozó árpádkori magyarok idejében milyen magas fokra csiszolódott az ötvösművészet. A köpenyegkapcsot, a nyakéket, a tegezt és a tüszőt magukkal vihették... így vagyunk és leszünk a magyar irodalommal és a magyar nyelvvel. És elképzelhető, hogy e kettő, nem az elszigeteltség záloga, hanem az elismert sajátosság ékköve lesz majd. Gyulai Liviusz: Balzac illusztráció