Uj Idők, 1898 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1898-03-13 / 11. szám - Kozma Andor: A szabadság ünnepe / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

elválas­sza a fiatal urától, az ifjú leányától, kora sírba döntse akkor, amikor legszebben virágzik. Trónon születik, trónra hivatik, min­den, ami asszonynak legszebb és legnagyobb, neki megígértetik és ami ime megadatik : a felséges, a borzalmas kripta. Abban a korban, amikor más hasonló korú asszonyoknak javá­ban nyílik az illatterhes és gyümölcskertes élet! A professzorok írták a szörnyű, a vigasz­talan bulletint, a napilapok már kongattak a gyász elé, remegve virrasztott a bécsi Burg,­­ a király kényezett haldokló me­nye ágya mellett, holott ápoló és imádkozó szürke apácák vették át a díszes udvarhöl­gyektől a szolgálatot. A farsang árjától még remegő, áthatott, legeslegúribb európai tár­saság, kijózanodva és megrémülve, vissza­fojtott lélekzettel —­­ vár és nem bízik többé. — Bár én halnék meg helyette, neki le­hetne élni ! hallottuk e sötét napokban nem egy asszonytól, igaz, hogy nem a legesleg­úribb társasághoz tartozott. A tettetett lojali­tás nem játszott most szerepet, őszinte, mély részvéttel volt a királyi hercegnő sorsa iránt mindenki, az ura miatt, maga miatt, a szép kis serdülő leányára gondolva, aki most már árva lesz, se atyja, se anyja. Becsületes, sőt közönséges polgárcsalá­dokban éh de megsiratták a legszerencsésebb — a legszerencsétlenebb családot, az apát, aki »elment«, az anyát, akit egy kis meghűlés átvisz az örökkévalóság végtelen — de sze­meink előtt sötét — óceánján és a kis Erzsébet királyi hercegnőt, aki itt marad egyedül. Kedden reggel — egyszerre — fölszárad­tak a könyek, kiderült. A sors kegyelmezett, nem töltötte be vad, lázító igaztalanságát — a királyfi özvegye meg van mentve. Már az orvosok is bíznak, az apácák mosolyognak ... A magyar társaság, az úri, a polgári, akár előkelő, akár közönséges , örül valami­nek, vidám valamiért, maga sem tudja volta­képpen minek, valójában miért ? .. A szabadság emlékei. . Március ötvenesztendős jubileumán, a szabadság aranylakodalmán a nemzet halk sóhajjal előveszi megfakult emlékeit. Édes és keserű emlékek, de kedvesek valamen­­nyien, mert ifjúságára, rajongására, nászára, mézesheteire és rövid boldogság után szív­szaggató tragédiájára emlékeztetik. Remegő kézzel forgatja őket. Elsárgult levelek, megfakult vonások, régi ujságlapok. A kezek, melyek e vonásokat papirra vetet­ték, a kezek, melyek e lapok betűsorait szed­ték, jóformán mind elporladtak már. egykor szilárd, kemény kezek voltak Pedig ezek, a nevek és sorok írói, melyek vasmarokkal nyúltak a história kerekeihez és vasököllel sújtottak az ellenségre. Szép idők és bús idők! Micsoda lelkese­dés és micsoda kétségbeesés szól e voná­sokból ! Az egyik emlék láttára elénk a diadal mámorától elragadott ország villan szent rajongásával, a másik láttára a lesújtott, le­vert haza szent fájdalmával. Ha hullott a nemzet fejére, megöregedett, meghiggadt vérrel nyitogatja a fiókokat és szedi ki az emlékeket. Olykor fölrezzen lát­tukra : — Velem történt mindez? Valóban átél­tem-e, amit az emlékek beszélnek vagy csak álmodtam? Olykor köny pereg végig orcáján és föl­sóhajt : — Szép világ, de gyorsan eltűntél! De nem, hasonlatunk kishitű. Nem a meg­vénült nemzet nyitogatja a fiókokat, hanem a kíváncsi, a kegyeletes, az ifjú, lelkesedni tudó unokahad és míg áhítattal szemléli az apák tetteinek tanújeleit, tüdeje mély léleg­zettel szívja a szabad levegőt. Áhítattal és hálával, mert a­mi ideális, lélekemelő, báto­rító és dicső van történelmünkben, azok közt égi ragyogással fényeskednek a 48-as és 49-es napok és emlékek. A lapunk közölte emlékek közt az első a Petőfi Nemzeti dal­ának első kézírása. E rajongó költeményt a koszorús 1848 március 13-án írta, azon a napon, mikor Bécsben már véresen lobogott a forradalom zászlaja, anél­kül, hogy költőnk tudott volna róla. A pesti fiatalság március 19-ére nagy nemzeti lako­mát akart rendezni a Rákos mezején és erre az alkalomra írta Petőfi a Nemzeti dalt, míg felesége a szomszéd asztalnál nemzeti fej­kötőt varrt magának. Mikor március 14-én megérkezett a bécsi forradalom híre, az ifjú­ság nem várt tovább, hanem 15-én reggel kikiáltotta a szabadságot és a Landerer­nyomda első szabad, cenzurátlan nyomtat­ványa, a tizenkét pont és a Nemzeti dal volt. Petőfi maga szavalta el a költeményt a népnek. Ekkor fölemelkedik Petőfi — írja Egressy Gábor — mint egy túlvilági alak, mint a meg­testesült népszenvedés, mint ítélet halál­angyala. Elüvölti nemzeti dalát! E hangok leír­hatatlanok. Most is látom és hallom azokat. És örökké fogom látni és hallani, mert a kép és a hang elválaszthatatlanok . . . Vagy ott előttünk Jókai a Landerer és Heckenast nyomda lépcsőjén. Az eső szakad, paraplé-tenger borul a hatvani­ utcán álló tömeg fölé. Jókai végig néz ezen a tengeren, ajkára gúnyos mosoly repül és kérdi: — Ez a vitéz forradalmár nép ? Hogy félti egy kis esőtől kalapját, kabátját, hát még a bőrét ! És az esernyők lecsukódnak. Hullhat immár a zápor ... Ez a paraplés forradalom. Gyorsan torlódnak egymásra az esemé­nyek. A nemzet, a márciusi ifjúság fegyver­ben áll a csatatereken. Bem dicsőségével van tele az ország. Petőfi gyöngéd kézzel meg­rajzolja dicső vezére arcmását. Ott látható az emlékek közt. A diadalmas tavaszi hadjárat emlékét eleveníti föl az a cibakházi főhadiszálláson kelt irat, melyben Kossuth Guyon Richard grófot, Branyiszkó hősét és Komárom vár­parancsnokát kinevezi tábornokká. Az 1849 áprilisi mámor bizonysága radikál párt programja, mely a köztársaságot a tűzi pontjai közé. Az aláírások közt Horváth Boldizsár, Vörösmarthy Mihály . . . Itt tarkállik, lebeg előttünk egy raj ujság­címlap. Március Tizenötödike, Forradalom, Honvéd, Köztársasági Lapok, Respublica, Kossuth Hírlapja stb. Az idők folyamán született Tiszavirág-felhő, mely csillogva szárnyalt egy darabig s aztán eltűnt, meghalt. Győzelmünk a szőnyi sáncoknál ! Kossuth diadalmi tudósítása, hogy a kétségbeesés harcába, mel­lyel a nemzet a muszkát fo­gadta, önbizalmat öntsön. Mert hiszen ez a győzelmi hír csalódás volt. Másnap elvesz­tettük a csatát. A katasztrófát megelőző percek szomorú lemondását tükrözteti az a levél, melyet Görgei ír Kossuthnak Világos előtt. A pol­gári és katonai legfőbb hatalmat követeli. Aláírások egész csoportja emlékeztet a nagy napokra. Akárhány szem, mely a pa­pírra nézett, mikor e neveket leírta, bitófán tört meg vagy a sortűz füstjében aludt ki örökre. Szép, határozott, bátor vonások több­nyire. Elébünk tűnik e nevek révén a hős, a vértanú energikus lelkével, kemény tekin­tetével és tündöklő hazaszeretetével. A nagy idők kései visszhangja az a levél is, melyet a turini remete küld haza a vér­tanúk szobrának leleplezéséhez. Az ereklyék beszélnek, suttognak a már­cius dicsőségéről, a rajongásról, ifjúságról, önfeláldozásról. Szívünk fölemelkedik hoz­zájuk, kik örökül ránk hagyták és velük a szabadságot. Keve. A márciusi hangulat. A nagy és véres forradalmak nem tavasz­kor készültek, hanem télen, vagy pedig a nyár forróságában. A szelíd tavaszi hangulat, amely kedvez minden szabadságra törekvő érzésnek, mégsem engedi fölülkerekedni az izzó szenvedélyt, a mély gyűlöletet. Borongós, esős tavaszi napok voltak az 1849-i márciusi napok, de mintha a könnyű fodros­­ felhőkön áttetszett volna a nap sugara, mintha egy nagy igézettel lett volna tele a világ, melynek valóra válását önkénytelenül is leste gazdag, szegény egyaránt. A felsőbb körökben is valami meg­nevezhetetlen feszült várakozást észleltek és két pártra szakadt a felső tízezer. Voltak liberális és aulikus mágnások, mágnásnék. A liberális tábor vezérhölgyei Batthyány Lajosné és Károlyi Györgyné, Zichy Károly volt államminiszter leányai voltak. Egy ízben Batthyányné szalonjában éppen a párisi februári forradalomról beszéltek, midőn a daliás Wenckheim Béla — aki nem­régen járt a francia fővárosban — így szólt: — H­a bizony . . . Búcsúja alkalmával a folgárkirályban is föltámadt Egalité vére s ezeket mondta egyik főemberének : »Csatla­kozzék csak szorosan a respublikához. Én magammal viszem a francia királyságot. Velem hal meg. Én voltam Franciaország utolsó királya. Adieu«. Szápáry Ferenc gróf, egy asztalkához támaszkodva, élesen nézett a báróra. — Nálunk soha sem történhetne olyan, mint a februáriusi revolució. Erre a háziasszony elgondolkozva je­gyezte meg : — Oh, itt is nagyon izgatottak a kedé­lyek, előbb lehet valami, mint bárki is gon­dolná.

Next