Uj Idők, 1898 (4. évfolyam, 1-26. szám)
1898-03-13 / 11. szám - Kozma Andor: A szabadság ünnepe / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
elválassza a fiatal urától, az ifjú leányától, kora sírba döntse akkor, amikor legszebben virágzik. Trónon születik, trónra hivatik, minden, ami asszonynak legszebb és legnagyobb, neki megígértetik és ami ime megadatik : a felséges, a borzalmas kripta. Abban a korban, amikor más hasonló korú asszonyoknak javában nyílik az illatterhes és gyümölcskertes élet! A professzorok írták a szörnyű, a vigasztalan bulletint, a napilapok már kongattak a gyász elé, remegve virrasztott a bécsi Burg, a király kényezett haldokló menye ágya mellett, holott ápoló és imádkozó szürke apácák vették át a díszes udvarhölgyektől a szolgálatot. A farsang árjától még remegő, áthatott, legeslegúribb európai társaság, kijózanodva és megrémülve, visszafojtott lélekzettel — vár és nem bízik többé. — Bár én halnék meg helyette, neki lehetne élni ! hallottuk e sötét napokban nem egy asszonytól, igaz, hogy nem a legeslegúribb társasághoz tartozott. A tettetett lojalitás nem játszott most szerepet, őszinte, mély részvéttel volt a királyi hercegnő sorsa iránt mindenki, az ura miatt, maga miatt, a szép kis serdülő leányára gondolva, aki most már árva lesz, se atyja, se anyja. Becsületes, sőt közönséges polgárcsaládokban éh de megsiratták a legszerencsésebb — a legszerencsétlenebb családot, az apát, aki »elment«, az anyát, akit egy kis meghűlés átvisz az örökkévalóság végtelen — de szemeink előtt sötét — óceánján és a kis Erzsébet királyi hercegnőt, aki itt marad egyedül. Kedden reggel — egyszerre — fölszáradtak a könyek, kiderült. A sors kegyelmezett, nem töltötte be vad, lázító igaztalanságát — a királyfi özvegye meg van mentve. Már az orvosok is bíznak, az apácák mosolyognak ... A magyar társaság, az úri, a polgári, akár előkelő, akár közönséges , örül valaminek, vidám valamiért, maga sem tudja voltaképpen minek, valójában miért ? .. A szabadság emlékei. . Március ötvenesztendős jubileumán, a szabadság aranylakodalmán a nemzet halk sóhajjal előveszi megfakult emlékeit. Édes és keserű emlékek, de kedvesek valamennyien, mert ifjúságára, rajongására, nászára, mézesheteire és rövid boldogság után szívszaggató tragédiájára emlékeztetik. Remegő kézzel forgatja őket. Elsárgult levelek, megfakult vonások, régi ujságlapok. A kezek, melyek e vonásokat papirra vetették, a kezek, melyek e lapok betűsorait szedték, jóformán mind elporladtak már. egykor szilárd, kemény kezek voltak Pedig ezek, a nevek és sorok írói, melyek vasmarokkal nyúltak a história kerekeihez és vasököllel sújtottak az ellenségre. Szép idők és bús idők! Micsoda lelkesedés és micsoda kétségbeesés szól e vonásokból ! Az egyik emlék láttára elénk a diadal mámorától elragadott ország villan szent rajongásával, a másik láttára a lesújtott, levert haza szent fájdalmával. Ha hullott a nemzet fejére, megöregedett, meghiggadt vérrel nyitogatja a fiókokat és szedi ki az emlékeket. Olykor fölrezzen láttukra : — Velem történt mindez? Valóban átéltem-e, amit az emlékek beszélnek vagy csak álmodtam? Olykor köny pereg végig orcáján és fölsóhajt : — Szép világ, de gyorsan eltűntél! De nem, hasonlatunk kishitű. Nem a megvénült nemzet nyitogatja a fiókokat, hanem a kíváncsi, a kegyeletes, az ifjú, lelkesedni tudó unokahad és míg áhítattal szemléli az apák tetteinek tanújeleit, tüdeje mély lélegzettel szívja a szabad levegőt. Áhítattal és hálával, mert ami ideális, lélekemelő, bátorító és dicső van történelmünkben, azok közt égi ragyogással fényeskednek a 48-as és 49-es napok és emlékek. A lapunk közölte emlékek közt az első a Petőfi Nemzeti dalának első kézírása. E rajongó költeményt a koszorús 1848 március 13-án írta, azon a napon, mikor Bécsben már véresen lobogott a forradalom zászlaja, anélkül, hogy költőnk tudott volna róla. A pesti fiatalság március 19-ére nagy nemzeti lakomát akart rendezni a Rákos mezején és erre az alkalomra írta Petőfi a Nemzeti dalt, míg felesége a szomszéd asztalnál nemzeti fejkötőt varrt magának. Mikor március 14-én megérkezett a bécsi forradalom híre, az ifjúság nem várt tovább, hanem 15-én reggel kikiáltotta a szabadságot és a Landerernyomda első szabad, cenzurátlan nyomtatványa, a tizenkét pont és a Nemzeti dal volt. Petőfi maga szavalta el a költeményt a népnek. Ekkor fölemelkedik Petőfi — írja Egressy Gábor — mint egy túlvilági alak, mint a megtestesült népszenvedés, mint ítélet halálangyala. Elüvölti nemzeti dalát! E hangok leírhatatlanok. Most is látom és hallom azokat. És örökké fogom látni és hallani, mert a kép és a hang elválaszthatatlanok . . . Vagy ott előttünk Jókai a Landerer és Heckenast nyomda lépcsőjén. Az eső szakad, paraplé-tenger borul a hatvani utcán álló tömeg fölé. Jókai végig néz ezen a tengeren, ajkára gúnyos mosoly repül és kérdi: — Ez a vitéz forradalmár nép ? Hogy félti egy kis esőtől kalapját, kabátját, hát még a bőrét ! És az esernyők lecsukódnak. Hullhat immár a zápor ... Ez a paraplés forradalom. Gyorsan torlódnak egymásra az események. A nemzet, a márciusi ifjúság fegyverben áll a csatatereken. Bem dicsőségével van tele az ország. Petőfi gyöngéd kézzel megrajzolja dicső vezére arcmását. Ott látható az emlékek közt. A diadalmas tavaszi hadjárat emlékét eleveníti föl az a cibakházi főhadiszálláson kelt irat, melyben Kossuth Guyon Richard grófot, Branyiszkó hősét és Komárom várparancsnokát kinevezi tábornokká. Az 1849 áprilisi mámor bizonysága radikál párt programja, mely a köztársaságot a tűzi pontjai közé. Az aláírások közt Horváth Boldizsár, Vörösmarthy Mihály . . . Itt tarkállik, lebeg előttünk egy raj ujságcímlap. Március Tizenötödike, Forradalom, Honvéd, Köztársasági Lapok, Respublica, Kossuth Hírlapja stb. Az idők folyamán született Tiszavirág-felhő, mely csillogva szárnyalt egy darabig s aztán eltűnt, meghalt. Győzelmünk a szőnyi sáncoknál ! Kossuth diadalmi tudósítása, hogy a kétségbeesés harcába, mellyel a nemzet a muszkát fogadta, önbizalmat öntsön. Mert hiszen ez a győzelmi hír csalódás volt. Másnap elvesztettük a csatát. A katasztrófát megelőző percek szomorú lemondását tükrözteti az a levél, melyet Görgei ír Kossuthnak Világos előtt. A polgári és katonai legfőbb hatalmat követeli. Aláírások egész csoportja emlékeztet a nagy napokra. Akárhány szem, mely a papírra nézett, mikor e neveket leírta, bitófán tört meg vagy a sortűz füstjében aludt ki örökre. Szép, határozott, bátor vonások többnyire. Elébünk tűnik e nevek révén a hős, a vértanú energikus lelkével, kemény tekintetével és tündöklő hazaszeretetével. A nagy idők kései visszhangja az a levél is, melyet a turini remete küld haza a vértanúk szobrának leleplezéséhez. Az ereklyék beszélnek, suttognak a március dicsőségéről, a rajongásról, ifjúságról, önfeláldozásról. Szívünk fölemelkedik hozzájuk, kik örökül ránk hagyták és velük a szabadságot. Keve. A márciusi hangulat. A nagy és véres forradalmak nem tavaszkor készültek, hanem télen, vagy pedig a nyár forróságában. A szelíd tavaszi hangulat, amely kedvez minden szabadságra törekvő érzésnek, mégsem engedi fölülkerekedni az izzó szenvedélyt, a mély gyűlöletet. Borongós, esős tavaszi napok voltak az 1849-i márciusi napok, de mintha a könnyű fodros felhőkön áttetszett volna a nap sugara, mintha egy nagy igézettel lett volna tele a világ, melynek valóra válását önkénytelenül is leste gazdag, szegény egyaránt. A felsőbb körökben is valami megnevezhetetlen feszült várakozást észleltek és két pártra szakadt a felső tízezer. Voltak liberális és aulikus mágnások, mágnásnék. A liberális tábor vezérhölgyei Batthyány Lajosné és Károlyi Györgyné, Zichy Károly volt államminiszter leányai voltak. Egy ízben Batthyányné szalonjában éppen a párisi februári forradalomról beszéltek, midőn a daliás Wenckheim Béla — aki nemrégen járt a francia fővárosban — így szólt: — Ha bizony . . . Búcsúja alkalmával a folgárkirályban is föltámadt Egalité vére s ezeket mondta egyik főemberének : »Csatlakozzék csak szorosan a respublikához. Én magammal viszem a francia királyságot. Velem hal meg. Én voltam Franciaország utolsó királya. Adieu«. Szápáry Ferenc gróf, egy asztalkához támaszkodva, élesen nézett a báróra. — Nálunk soha sem történhetne olyan, mint a februáriusi revolució. Erre a háziasszony elgondolkozva jegyezte meg : — Oh, itt is nagyon izgatottak a kedélyek, előbb lehet valami, mint bárki is gondolná.