Uj Idők, 1898 (4. évfolyam, 27-52. szám)
1898-11-13 / 46. szám - Vojnich Oszkár: A Spitzbergen szigeteken / Társadalmi ismeretterjesztő cikkek, genreképek, leírások
- 434 - Mindenik völgyben egy-egy pár kis fütyülő szalonkára találtam. A fészkeik körül jártunk-e, vagy talán kíváncsiságból tették : mind a két pár velünk tartott jó ideig. Ha feléjök tartottam , csipogva, gyors iramban tova szaladtak. A nap melegen kezdett tűzni. Olsen elvesztette bizalmát. Ezt a meleget, mondja, nem tűrik az iromszarvasok, ilyen időben fölhúzódnak a hegyek közé és lefekszenek a hóra. Négy órai keresés után végre észrevettem egyet, amint tőlünk vagy ezer lépésre, a nagy völgy túlsó oldalán, a patak mentén lefelé kocogott. Kinézem a födést nyújtó völgyeket, dombokat, hogy majd becserkészem. Olsen megállít. Várjak, mondja, addig, amíg az iram szándékával tisztába nem jövünk. A kis szarvas megállt, megharapta a füvet, magam pedig flintámmal az előbb kiszemelt útra tértem. Nagy kerülővel a patakhoz érek, csizmás vadhordozóm átszállít azon, majd egy keskeny szakadékhoz közeledem. Még egy-két lépés és ha vadam ott maradt, ahol fölülről láttam, lövésre kapom. Kilépek. Nem látom. Visszafordulok, megpillantom pár száz lépésre mögöttem, amint legelészve egy hóval födött vízmosásnak tart. Hason csúszva közeledem feléje. A kis szarvas százötven lépésre tőlem, háttal felém lefeküdt a hóra. Miután a szél is kedvezett, a szakadékon át megközelítettem ötven lépésre s mielőtt még álmodhatta volna, a másvilágra küldtem. Ez a cserkészés minden fa, minden bokor nélkül, csaknem fedetlen helyen nem utolsó élvezet, de az is bizonyos, hogy csakis ezeket a vigyázatlan állatkákat lehet így megközelíteni. Az iromszarvashoz képest az őz valóságos róka! Amíg zsákmányomat fölbontották, láttam a körül véres havon, hogy e helyen már sok hasonló esemény játszódhatott le. Jellemző az itteni vadászatra, hogy Olsen zsákmányom fejének és lábainak csak közbenjárásomra adott kegyelmet, ha rajta áll, azok a sarki rókáknak jutottak volna. Visszatértünk hajónkra. Hátunk mögött fehér felhők jelentkeznek ijesztő alacsonyságban, az ember azt hinné, esőfelhő szakadt le az égből, pedig a fehérség annak a tengernek a lidércnyomása: a köd. Alig értünk ki a szorosból, horgonyt kellett vetnünk, mégpedig ez alkalommal jéghez kötöttük hajónkat, egy erre a célra szolgáló kisebb vasmacskával. Ködkürt szólal meg közel hozzánk, az Olga Strait felől visszatérő gőzhajóval találkozunk. Forog újból a csavarkerék, a még mindig szürke levegőből vitorlás rangsból válik ki. Árbocán egy matróz messzelátóval erőlködik, hogy a tizenkét óra óta elvesztett kis vadász-ladikot megpillanthassa. Tőle tudjuk meg, hogy az imént látott gőzhajót a kedvezőtlen jégállás visszaterelte. Nem akarok hinni a tervem ellenére való rossz hírnek. Csak előre, ameddig lehet! A láthatár mind tágasabbá válik. A jégmező a zajló jég által elszakított három glecsert szállít, amely kékes fényben tükrözi vissza a nap sugarait. Maga a megfagyott tisztaság, érintetlenség az örökkévalóság glóriájával. Nagy árt fizettem a látványért. Lehetetlen tovább mennünk, mondják, a kapitány és Olsen. Amott, mondom, egy keskeny utat látok a jég között, kísértsük meg, talán tovább juthatunk? Minden rábeszélő képességemet előveszem, igyekezem a tengerész hiúságára hatni, elmondom, hogy Alaskában áttörtettünk a jégen (azt persze nem tettem hozzá, hogy csak glecsertörmelékeken) fölhozom Nansent, Sverdrupot, a norvég tengerészek hősiességét. Mindhiába , kapitányom nem hajlik szavamra. Felelős vagyok a hajóért, összeropogtatná azt a jég, mint egy diót. Látom, hogy nem segít a szép szó. Semhogy igazságtalan kifakadásra ragadtassam el magamat, visszavonulok kabinomba, előbb azonban meghagyom, hogyha előre nem, hát visszafelé, de menni kell, ködben is. A köd nem is várakozott sokáig, mi pedig mentünk visszafelé ! Alig hogy elindultunk, kopogtatnak ajtómon, hogy jöjjek, óriás fóka várakozik reám egy még óriásibb jégtáblán . .. És én nem mentem ! Mi sem bizonyíthatná jobban az elkeseredésemet. A köd tart másnap, harmadnap. Megyünk, de nem látunk. A partok mentén levő madárhegyek körül az úszó jégdarabokról a sirályok százával repülnek felénk, zajongásuk úgy beleillik ebbe a nyomasztó levegőbe. A déli sarkot valahogyan nagy kerülővel megkerüljük. A nyugati partok mentén tartunk északnak. 29-én éjjel úgy véljük, hogy az Jce fjord környékén járunk. A kapitány vezeti a hajót, neki fordítja a partnak. Egy pillanatra fölszakadt a tengeren pihenő köd, alacsony szirtek merednek ki helyén, pár száz méterre hajónktól, fölül pedig öreghegy dugja ki fejét. A hajó megáll, Olsent keressük, aki azonnal előkerül. Hol vagyunk, Olsen ? Az Jee fjordhoz közel mondja, közelebb semmint kellene. Balra át, azután jobbra be az Jee fjordba, ahol már tiszta a levegő. Amint a napvilágot megpillantottam, eszembe jutott az óriás fóka, az óriás jégtáblán. Legalább azt meglőttem volna! Útitársaim elpályáztak Hammerfestbe, azóta egyedül vagyok utas az Adventbay-ban. A helybeliek mintha megéreznék a rokonszenvet, melyet a norvég fajjal szemben érzek, elkényeztetnek. Emeli a népszerűségemet az is, hogy norvég nyelven érintkezem velük. A környéket járom. A Bell Sund-ban két napi cserkészéssel egy iramszarvast ejtettem el. A Bell Sund egyik völgyében a víz lehordta kőszenet és vastartalmú követ találtam. Érdekesebb ennél az, hogy ugyanott egy nagy kavicsról három megfagyott legyet szedtem le és hogy Alexis Korotneff orosz zoológus a jelenlétemben, az Advent öböl területen, a tundriban kis apró fekete pókokat és szőrtelen kis fehér hernyókat talált. Eddig úgy tudom, hogy az apró kis mákszemnyi piros pókon kivül gyéb rovart nem ösmernek a Spitzbergen szigeteken. Augusztus 1-én madarakra vadásztam csónakon az Advent öbölnek az Icefjord felé vezető részében. Ilyen csónakázások alkalmával éppen nem tartozik a ritkaságok közé egy-egy vízre bukkanó bajuszos fókafő, de rájuk se hederítek. Ma egy szokatlanul nagy fejet láttam így a fölszínre bukni, — ez, gondolom magamban, valamennyi fókának az ősapja lehet? Megmutatom Olsennek, aki másodmagával hajtotta ladikomat. Abban a pillanatban megállítja a ladikot. Valrop (rozmár) mondja, nem tanácsos hozzá közeledni, mert fölfordíthat bennünket. Meg kellett győznöm, hogy milyen biztos ennek a rozmárnak a halála, csak azután eresztette bele a lapátot újra a vízbe. Nem lévén nálam golyós töltény, nagy postával töltött hüvelyeket tettem a csövekbe. Arrafelé tartottunk, amely irányban a rozmár lebukott. Biztatnom kellett evezőseimet, akik minél közelebb értünk a helyhez, annál rövidebbet húztak. Három-négyszer került már felszínre rozmárom, egyszer sem jutottunk hozzá negyvenötven lépésnél közelebb, végre is ilyen távolról tüzeltem a fejére. A bálnához csaknem hasonló hullámvonalban bukdácsoló rozmár (éppen mint a nem jól talált bálna) fölvágott farkával a víz színére és lebukott. Néhány perc múlva ismét fölkerült. Második eredménytelen lövés után beláttam, hogy csak egészen közelről számolhatok le vele. A kegyelme is észre tért, ugyancsak elkezdett loholni, mind beljebb a sekély