Uj Idők, 1899 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1899-11-19 / 47. szám - Jókai Mór: Öreg ember nem vén ember / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

- 4?8­­ Én bátorkodtam valamit ajánlani. — Talán az én szerény ebédemet oszthatná meg a kisasszony? Itt van az étlap a zsebemben, most küldte föl a szakácsnő. Átadtam neki a cédulát. Volt rajta rákleves, fogoly­pástétom szarvasgombával, nápolyi pastichi. — Meg vagyok vele elégedve. — Borokból Marsala és Lacryma Christi. — Azokat szeretem. Az orvosnő komoly arcot csinált. Aláírta a menüt, mintha valami recipe volna s a kezembe adta, mintha én volnék a patikárius. — Átruházom önre a gyógykezelést. Azzal magunkra hagyott. Ami ok­os öngyilkosságra A villanyos csengetyű pendülése jelenté, hogy az én ebédem készen van. Egyedül szoktam étkezni. Mint a kutya, aki nem szereti, hogy a tálába más is belehabzsoljon. Ezzúttal kettőre volt terítve. Nálam nem szolgált föl semmi cseléd az étke­zésnél. Egy automata szekrénybe, mely az asztal mel­lett állt, emelkedtek föl a szállító géppel ételek és italok , nekem csak a szekrény ajtaját kellett felnyit­nom s kivennem belőle, amit a szócsövön föladatni kívántam, így azután háborítatlanul lehet lakomázni, akár ketteseben is. Jól különböztessünk : »kettesében« még nem jelenti azt, hogy »párosával«. »Kettesében«, mikor szemközt ülünk az asztalnál; »párosával«, mikor egy­más mellett. A második pohár marsala után a szemközt ülő hölgy el kezdett beszélni. »Miután a nevemet tudja ön, bárha velem soha nem találkozott is, emlékezni fog sok mindenféle hír­mondásra, amit a hírlapok följegyeznek egy nőről, akit excentrikusnak jeleznek. Némelyik igaz, a legtöbb koholmány: az illetőnek tetszik, bár úgy tesz, mintha neheztelne érte. Én elmondom önnek azt is, ami igaz és azt is, ami koholt: ön válogassa ki tetszés szerint.« »Atyám gazdag földbérlő volt, ki vagyonát okszerű gazdálkodással szerezte. Ő alkalmazta legelébb a mű­trágya használatát, amivel bámulatos sikert ért el. A termelést összekötötte műmalom lisztiparával, cukor­gyártással, szeszfőzéssel, állat­hizlalással. Ez az igaz, de az nem igaz, mintha a pénzével uzsoráskodott volna s eladósodott földesurak birtokát elharácsolta volna, sem az, hogy vagyonát állami közegekkel összejátszás, vesztegetés útján növelte volna. Nagyravágyása volt, képviselő óhajtott lenni, azt el is érte, nagy áldozat árán: ez igaz. De hogy báróságot keresett volna s ezért tetemes összeget kínált volna, az nem igaz. A rossz híreknek én ismerem a kút forrását a legjobban.« »Egyetlen gyermeke voltam atyámnak, kényeztetve gyermekkorom óta. Anyám korán elhalt. A nőket, akik helyét pótolták, se nem szerettem, se nem tisz­teltem. Tanultam tőlük sokat, olyat is, amit nem taní­tottak. Minden férfiból gúnyt űztem: előbb a tanítóim­ból, azután az udvarlóimból. Minden viszonynak, ami az emberek között támad, csak a nevetséges oldalát láttam meg. Nem hittem senkinek, még a szentírás­nak sem. Mire hajadonná felnőttem, egészen elha­gyatva éreztem magamat a világban. Tudtam, hogy minden ember csak azért hízeleg, mert gazdagnak tud. Mindig azt kívántam, hogy bárcsak az apám eszidbe jutna. Én biztattam, hogy csak pazaroljon, tartson versenyparipákat, nagy hajtóvadászatokat, keresse a szép hölgyek társaságát, akik értenek a pénzfogyasz­táshoz. Meg is fogadta. Olyan mulatságok tartottak nálunk, amik Boccacio Decameronéjában h­elyet foglal­hatnának. — Az apám arra unszolt, hogy menjek már férjhez: ha nem teszem, ő fog megházasodni. Én pedig utáltam egytől-egyig azokat a férfiakat, akik nálunk leánynézőben megfordultak. Egyszer aztán az apám hirtelen meghalt. A guta ütötte meg borozó társaságban. Ez igaz. Hanem az már nem igaz, hogy dévaj nők is lettek volna ottan. Ezzel a híreszteléssel csak az én rossz­akaróim szerettek volna engem meg­keseríteni.­­— De rosszul ismertek.« »Az atyám halála után én maradtam itt, mint egyedüli örököse. Ha eddig hajlamom volt az önálló­ságra, most a helyzetem kényszerített rá. Az atyám vállalatai egy összebonyolult üzletet képeztek, amibe még az is belekábult, aki értett hozzá. Én pedig sem­mit sem értettem hozzá. A gyámhatóság, vagy nem tudom én miféle hatalom két ügyvéddel ajándékozott meg, az egyiknek a címe volt a tömeggondnok, a másiké jogtanácsos. Fiatal ember volt mind a kettő. Ezeket nem lehetett kidobnom az ajtón. Hol az egyik, hol a másiknak volt mindennap valami értesítése, ami fölött velem tanácskoznia kellett. S a tanácskozásból aztán társalgás lett. Mind a kettő szellemes ember volt, sok ismerettel bíró, akikkel vitatkozni lehetett a társadalmi kérdések, napi politika, művészet, iroda­lom fölött: lírták az európai nyelveket, amiken én kedvenc íróim műveit olvastam s önálló nézeteik voltak felőlük: az ifjú magyar írókat is ismerték, s néha, mikor mind a ketten összejöttek nálam, teá­zás közben összedisputáltak e nézetek fölött. Hol az egyiknek, hol a másiknak a fölfogása találkozott az enyémmel. S én rendesen úgy éreztem, hogy az imponál jobban, aki velem ellenkezik.« »A hivatalos összeköttetésből az lett, hogy mind a ketten belém szerettek. Ezt nem is titkolták előttem.« »S hogy ennek a szerelemnek csak tiszta indokai lehetnek, azt én nekem tudnom kellett. Mert éppen a két férfi által értesültem a vagyoni helyzetemről. Azok a vállalkozók, kik atyám életében kezem után csengtek, csak a nagy földbirtokot, a pompát, a pazar­lást, úri kedvteléseket láttak, de ez a két jogtudós a reális adatokat bírta. Atyámnak sok adóssága maradt, másokért is kötelezve volt, nagy veszteséggel záródó vállalatai voltak. Ha a földbirtokos herceg elveszi a bérletét, mely a bérlő halálával megszűnt s nem ruházza át reám s ha az atyám félmilliónyi biztosí­tékát, mely egy ki nem épített vasútért van letéve, a kormány elkobozza, akkor én olyan szegény vagyok, mint egy iskolamester árvája. Ezt a két udvarlómat tehát nem a vélt gazdagságom csábította hozzám.« (Ez alatt elfogyott a szarvasgombás fogolypás­tétom s mellette az egy palack marsala: vendégnőm szemei ragyogtak s a fülei rózsaszínűek voltak. — Szakácsnőm nagyon gondos volt; a következő fogás előtt még két pohár jeges ananász shorbethet küldött föl. Én bizony elfelejtettem az orvosnőt megkérdezni, hogy szabad-e ezzel a gyógyszerrel is a reconvalescenst megkínálni ? Inkább a második palackot a Lacryma Christivel szerénykedtem kidugaszolni. Azután foly­tathatjuk a történetet.­ Tehát az első pohár Lacryma Christi után folytatta az aranyhajú hölgy: »Éppen születésem napja volt: a tizenkilencedik, jól emlékezem rá. Máskor ezen a napon özönlött hozzám a sok virágcsokor, a jelképes levélkék, verses mondatokkal. Ezúttal mindenki távol maradt. Csak egy látogatóm jött: egyike a jogtudósaimnak, a tömeggondnok. Az is állig be volt gombolkozva s az egész megjelenése inkább a halottbemondóhoz hason­lított, mint az üdvkívánóhoz. Csokrot sem hozott magával.« »Kisasszony ! kezdé. Nagyon rossz hírekkel jövök. Sajnálom, de kénytelen vagyok elmondani. A herceg fölmondta a bérletet s nem hajlandó azt önre átruházni.

Next