Uj Idők, 1901 (7. évfolyam, 27-52. szám)

1901-06-30 / 27. szám - Lengyel Laura: Dénes Olga házassága / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

Uj I­dők Szépirodalmi, művészeti és társadalmi képes hetilap Előfizetési ára Negyedévre 4 korona 87. szám. Előfizetési ára Félévre 8 korona. III. évfolyam Szerkeszti Herczeg Ferenc 1901 junius 80. DÉNES OLGA HÁZASSÁGA Regény­írta LENGYEL LAURA I. — Ha nem csalódom, kedves Olga kisasszony, ön elvesztette ezt a játékot. Mády Tamás diadaltól ragyogó arccal eresztette le a tennisz-labdaverőt és katonásan tisztelgett megvert partnere előtt. Csak úgy magukban ketten játszottak, mert Dénes Olga, mintha higany folyna ereiben, egy pillanatig sem tudott nyugton maradni, mintha szüksége volna reá, hogy halálra fárassza magát, és a legfárasztóbb sportok után is virult, mint a rózsaszál. Elegáns, magas termetű leány volt, azok közül a nők közül való, kiknek kevés bajuk van az idegzetükkel. Nem éppen szép, de elmés, finom arc, szürke szemé­ben az a sajátságos kedves malícia, melyet egy huszon­három éves leánynak csak a fölényes intelligencia és elszánt energia tud megadni. Ahogy itt állt karcsún, kiegyenesedve, egy fának támaszkodva, az esti búcsúz­kodásra készülő nap még egyszer bevilágította arcát. Szája talán nagyobb volt, mint ahogy a cseresznye-ajkú nőket festik, de a bíborpiros ajkak közül kivillant a vakító fehérségű, csodálatosan szép növésű fogsor. Az ilyen fogak mellett költemény a mosolygás és muzsika beszéd. Dénes Olga különben is azok közé a leányok a közé tartozott, akik jelentéktelennek látszanak, míg mozdu­latlanok, de egyszerre kitűnnek a legvakítóbb szépségek közül is, ha beszélnek, nevetnek, mosolyognak vagy egyszerűen csak megmozdulnak. Talán elmés, finom arcának, talán remek termetének köszönhette ezt a nagy — csak a nők tudják megmon­dani milyen nagy­­ — előnyt. Mert a termete fölséges volt, az bizonyos. Karcsú, magas és finom, mozdulatai biztosak, határozottak, erélyesek, most hirtelen hátra­simította a homlokába lehulló hamvasszőke fürtöket és gúnyos mosol­lyal meghajtotta magát: — Úgy van, uram, ezennel elismerem, hogy ön volt a győztes. — És... — szólt a fiatalember, hirtelen eldobva a labdaverőt, közelebb lépve a leányhoz. A leány még mindig mosolygott, de már kissé zavartan, ahogy ott állt világos ruhában, fölborzolt szőke hajával, rejtélyes, különös, zavart mosolygásával, de szürke szemében most is azzal a maliciózus, fölényes tekintettel, kitűnő téma lett volna egy piktor számára, mintha csak ezt mondta volna zavarodott mosolygása és szemének intelligens, fölényes tekintete: — Nos igen, tehát bolond vagyok . . . Nem tehetek róla, de így van és végtére is ez a bolondság nekem igen jól esik . . . A fiatalember még egy lépést tett előre és ott meg­állt a leány közvetlen közelében : — És . . . Már nem emlékezik a fogadásra? — Ostobaság! — kacagott a leány, — ön tennisz­partin akar magának nyerni feleséget. — Törődöm is azzal, a fő az, hogy enyém legyen és tudja, hogy megígérte. — De hát csakugyan? Maga elég ízléstelen volna folytatni az én, elismerem nem éppen elmés tréfámat? — Eh, — szólt a fiatalember, aki, úgy látszik, nem kedvelte a sok parlamenti rozást, mert hirtelen átkarolta a leányt, gyorsan, erősen, biztosan és magához vonta a borzas szőke fejet. Olga mintha megpróbálta volna a védekezést, de aztán belátván, hogy úgy is siker­telen, vagy mert maga is úgy gon­dolta legjobbnak a megoldást,engedte csókolni szőke ha­ját, fehér homlo­kát, piros ajkát, mámorosan, önfe­ledten és nagyon boldogan. — Olga . . . Olga . . . — Tamás, az is­tenért, eresszen el! míg — Nem, addig, becsületsza­vát nem adja, hogy feleségem lesz. — Eresszen el, hát nem hallja, hogy Margit jön értünk . . . — Nem, most már nem bánok semmit, s ha Mar­git így talál ben­nünket, hát annál jobb nekem.

Next