Uj Idők, 1902 (8. évfolyam, 1-26. szám)

1902-03-16 / 12. szám - Pemberton M.: A kronstadti kém / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

- 253 - A KRONSTADTI KÉM Regény­írta PEMBERTON M, Folytatás A nagy csendben egyszer csak megszólalt a kan­dallón egy kis aranyozott álló óra finom csengése és Pál csak ekkor vette észre, hogy már egy órája ül itt. Az a haszontalan inas bizonyosan nem jelentette be. Csengetett. Az inas, aki belépett, nem az előbbi volt, az orosz Dimitri, hanem az angol lakáj. — A gróf úrra méltóztatik várni ? — kérdezte. — Ha várok-e ? — riadt rá Pál, mintha valami hibán ért orosz káplárra ráförmedt volna. — Éppen egy órája. Hol a gróf?­szik. — Nem tudom, uram. Megkérdezhetem, ha tót­ Pálnak nehéz volt eszében tartania azt, hogy nincs Oroszországban, ahol a cselédnek oly hamar kijár a pálca, hanem Angliában, ahol ezek a barbár angolok meg nem engedik ütni a cselédet. A kis aranyozott óra megint azt jelezte, hogy el­múlt egy negyedóra, s ekkor Pál már csakugyan nem bírt tovább nyugodtan maradni. Izgatni kezdte az is, hogy a ház oly csendes volt, mintha egy lélek sem laknék benne. Csengetett. Erre egy másik inas lépett be és Pál nagy meglepetésére oroszul kezdett mentegetőzni, igérve, hogy a gróf azonnal itt lesz; eddig is minden pilla­natban várták már. Pál nem tudott magán uralkodni és jól lehordta a szolgát, aki mint orosz cseléd, egy arcizom mozdulása nélkül tűrte a korholást, aztán mély meghajlással távozott. Még tíz perc el, mikor egyszerre csak léptek hangzottak föl és mikor Pál erre visszafordult, két olyan alak nézett egymásra, hogy a felületes szem­lélő csaknem összetévesztette volna a kettőt. Magas, karcsú alak volt mindegyik, szőke és kékszemű mindegyik a nagyvilág iskolájában nevelkedett. Ha­­ az újonnan jöttnek kissé hajlottabb tartása volt; ha arca nem volt oly napsütötte, mint Pálé, hanem ahe­lyett halványabb és egy kicsit barázdás, azt életmód­juk magyarázta meg. — Te vagy az, Pál ? — Feodor! Barátom! — Vártál reám ? — Egy évszázad óta. — Szent Isten. Bizonyosan ezek a haszontalan cselédek az okai. De csakhogy itt vagy! Most minde­nekelőtt megreggelizünk együtt; — igen, igen; — kérlek, ne szabadkozzál. Szinte gyereknek érzem ma­gamat megint, hogy látlak. S ezzel Feodor gróf egészen belemerült a régi emlékekbe; beszélt mindenről, csak arról nem, amit Pál annyira szeretett volna már szőnyegre hozni. Átmentek a pazarfényű ebédlőbe. Pál a dúsgaz­dag lakoma alatt, míg a nehéz, vert ezüst­ tálakat egyre hordták ki s be, s míg a pezsgő ott gyöngyö­zött előtte a karcsú velencei kristálypoharakban, egyre arra gondolt, hogy aki így bánik vele, az bizo­nyosan nem tudhat az egész dologról semmit. — Ha majd megtudja, nem testvérének, hanem hazaárulónak fog nevezni, — gondolta magában. Reggeli után az orosz lakás szivart és likőröket vitt a télikert pálmaligetébe s amint a két barát elhelyezkedett, egyszerre valami sajátságos, nyo­masztó csend állott be köztük; — az első pillanat együttlétük óta. Pál éppen azt gondolta magában, hogy most már csakugyan rajta a sor, és csakugyan beszédbe is akart fogni, mikor Feodor hirtelen így szólalt meg: —­ És az angol kisasszony hogy érzi magát? A kérdés meglepő volt és kínosan zavaró. Pál elámultan tekintett a grófra, mert csaknem azt hitte, hogy tréfál, s aztán csak szünet után tudott ennyit modani. — Oh, köszönöm, jól;­­— azaz hogy hát te tudsz felőle? A gróf résztvevő hangon beszélt: — Tudom az egész történetet, Pál, tudom barátom; egy sürgönyben olvastam négy napra rá, hogy elhagytad Kronstadtot. Pál felbátorodott. — Ha tudod a történetet, akkor tudod azt is, hogy nem vagyok árulója Oroszországnak s tudod, hogy azért vagyok itt, hogy titkait megőrizzem. — Természetesen, hogy tudom, különben hogyan fogadnálak magamnál? Tisztában voltam a dologgal kezdettől fogva. Egy csinos arc, egy okos fejecske : megvesztegető ajánlatok az angol kormány részéről; az én kedves régi barátom belenézett abba a csinos arcba, és ráveszi a leányt, hogy az ellopott várterveket adja át neki. Most aztán idejön, hogy a térképeket nekem átadja és megmondhassa, hogy a leány mehet a pokolba, ő maga pedig megy haza. E szavakra Pál fiatal arcát egyszerre elhagyta a mosoly. Félszegen állt fel, hogy a kandallóhoz tá­maszkodjék. — Te nem érted a dolgot, gróf; a helyzet nem ez. Nincsenek átadni való térképek, mert Best kis­asszonynál sincs egy sem. Mikor én elhagytam Oroszországot, az azért volt, hogy ne jöjjön haza egyedül ide, ahol barátai újra kísértésbe hoztatnák. Azt sem akartam, hogy csak lássa is valamelyik isme­rősét. ítélj fölöttem ahogyan akarsz, azért, ami a múltban történt, de ha Isten is úgy akarja, én el nem válok tőle többé soha. Feodor jólelkűen nevetett. Most már nem a diplomata volt többé, hanem a szerelmi kalandokban jártas világfi. — Ah­ogy, — szólalt meg,­­— hát még mindig ebben a részletében vagy a történetnek ? Mikor Páris­ban én voltam La Superbe-nek a barátja, egész tanfo­lyamát jártam végig a dolognak. Az ember azzal kezdi, hogy elveszti az étvágyát és azzal végzi, hogy pisz­tolyt vásárol. A lábbadozás azzal kezdődik, mikor az ember a pisztolyt elajándékozza, a teljes gyó­gyulás pedig akkor áll be, mikor az ember teljes nyu­galommal hallja azt a hírt, hogy a díva férjhez ment az első tenorhoz. L­ehet, hogy ha otthon maradtok, eddig már te is túl volnál mindennen, de a légvál­tozás felfrissíti az érzelmeket is. Úgy látszik, egy hónap, esetleg kettő is rámegy még a dologra. No meg a szánakozás is nagy tényező szokott lenni. Ha tehát tudod, hogy a leány nem hozott magával sem­mit, küld vissza a rokonaihoz, te pedig élvezd Londont egy hónapig. Ez a legjobb, amit tanácsol­hatok. Pál csak azt érezte, hogy nem tudja a szivarját meggyújtani, annyira remeg a keze. Ugyan mit mondjon a maga igaz, komoly, erős szerelméről en­nek az embernek? — Kérlek, ne beszéljünk Best kisasszonyról,— szólt aztán; •—• te engem nem értesz, én meg téged nem. Arra egyik embernek sincs joga, hogy a másik­nak kijelölje meddig szeressen valakit. Ha barátom vagy, úgy segíteni fogsz rajtam. Mondd meg, mit gondolnak rólam otthon, vagy hogy van-e egy jó­barátom, aki egy jó szót tegyen értem? Ezek azok, amiről szünetlenül gondolkozom, mikor álmatlanul fekszem reggelig és Isten a tanúm, az ilyen éjszaka is elég büntetés azért, amit tettem. 36

Next