Uj Idők, 1902 (8. évfolyam, 27-52. szám)

1902-09-14 / 38. szám - Magyar költők Kossuthról / Költemények

- 235 - KOSSUTHNAK A harcba mentem akkor én is él, Bár okát sem tudtam, hogy mi lehet. Tizenhatéves gyermek voltam én, Csak mentem és — éltettem nevedet. Attakra fújtak ... és én nevetek, Tréfának tetszett ez a művelet. . . De a huszárok közbe vettek és Rohantunk mind — éltetve nevedet. Elveszett minden — haza mentem én, Atyám szeméből a köny peregett . . . És sírtam én is, nem tudom miért, De sírva is — éltettük nevedet. Azóta mennyi sok év elhaladt, A sejtelem előttem eszme lett . . . Most értek mindent, mi volt akkor az!... És éltetem én most is nevedet. KOSSUTH SÍRJA Tóth Kálmán Költöző csalogány száll a tenger felett. Köszönti a tavaszt: „Üdvözlégy, kikelet! Átrepültem sok, sok idegen országon. De virág nyílását, alig-alig látom. Fejüket kidugták, nézegettek máskor. Mint kíváncsi lányok a feltámadáskor. Hova tetted őket, annyi szép virágod? Tán csupasz homlokkal hagyod a világot?" „Ne vádoljon engem a te kicsi szájad, Van elég virágom! Ámde ne csodáljad, Hogyha termésemből most csak itt-ott szednek : Elvittem a javát a magyar nemzetnek ! Magyar földre vittem, magyaroknak adtam, Magyarok koszorút fonnak szakadatlan, És mint a zarándok, ki a búcsút járja, Úgy viszik, úgy teszik a Kossuth sírjára !" „A Kossuth sírjára ? Én is oda szállok ! Üdvösségem lesz az, hogyha rátalálok! Megdacolom érte a közelgő telet, S hamarabb megjövök, kedves tavasz veled ! Dalt mondok majd — szebbet nem hall az a határ, Mert ki tud olyan dalt, mint a szabad madár? Fájdalmas lesz, gyötrő, mint a hontalanság. Édes, mint a remény, szép mint a szabadság! Dalom addig eped, dalom addig árad, Míg áttöri ott a súlyos kripta­zárat, S mint az olvadt balzsam, úgy hat le az ének . . . Ó mondd, hol a sírja? Hol találom én meg?" „Megmondom, madárkám! Majd ha látsz egy helyet, Hol a legnagyobb is hódolva hajt fejet, Hol térdre borulva, sír a bánatos nép, S úgy ejt ki egy nevet, mintha imádkoznék . . . Ott, hol nincs hatalma a sötét halálnak, Ott, ahol az ifjak férfiakká válnak, És a gyönge aggok újra ifjak lesznek, S aggok, ifjak együtt fogadalmat tesznek . . . MAGYAR KÖLTŐK KOSSUTHRÓL Ott, ahol az özvegy megenyhíti búját, Ahová menyasszony viszi koszorúját, Ahová az anyák szent csoportba gyűlnek, Mert akik ott járnak, hős fiúkat szülnek . . . Ott, hol annyi áldás száll és olvad egybe Hogy a légben mintha tömjénfüst lebegne ; Hol őrt állnak éjjel a halott honvédek, Akik egykor hazát, szabadságot védtek . . . Ott, hol a dicsőség táblával kezében, Ragyogó angyalként ül isteni szépen S tündöklő betűkkel legszebb lapját írja : Az a fényes szent hely, az a Kossuth sírja !" KOSSUTH EGERBEN Ábrányi Emi­l palotában már rég nem laknak, Mindig sötét a három sor ablak, Olyan szomorú lelketlen csöndje, Nem Telekesi most a püspökje. Hogy menne ő most hőse elébe, Az új Rákóczi, ha erre térne, S hogyan fogadná a palotában, Ezer láng égne száz ablakában. Az egész város vendége volna Felülhaladna mindent a pompa. Fel is köszöntné a haza atyját. Le is kérné rá az ég malasztját. Mi az, mi történt a palotában ? Gyertya világít egy ablakában . . . Ki szállhatott meg ott ily titokba . . . Jó egri polgár mind tudakolja. De leginkább a nők arcán látszik, Hogy a titokra milyen kíváncsik. Nem is maradt egy asszony se veszteg, Meg is találták, amit kerestek. Meglendül a hír madártoll szárnya, Utcákat sorba gyorsan bejárja . . . Készül a férfinépség, sietve, A palotához fáklyásmenetre. De megelőzték az asszonyok már, Ezer fáklyával búcsújok ott jár, Fényt vet a sok láng az ablakokra, Mintha az is mind szövetnek volna. Egy egész erdő, ha dalra kelne, Rigó, galamb, csíz, pacsirta, gerle . . . A nők ajkán úgy zendül az éljen .. . Tenger sok csillag közéig az égen. De ablakot fenn nem nyit a vendég, Pedig ezer szó ezért eped rég ! Aggódik immár a női tábor, Egyszerre most egy ajtó kitárul. Közibük lép az imádott ember, Boldog ki­hallja s láthatja szemmel . . . „Nem prédikálok itt­hon szerelmet. Azt itt tanítják — az egri hölgyek." Zatár

Next