Uj Idők, 1909 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1909-04-18 / 16. szám - Petőfi-Almanach / Társadalmi ismeretterjesztő cikkek, genreképek, leírások
karikatúrákat firkantott Coppée emlékkönyvébe a látogatókról. Mert sok furcsa ember kilincselt ott. Jóbarátok, tisztelők, kíváncsiak, franciák és idegenek. Egyiknek névaláírás kellett emlékbe, a másik beérte öt frankkal ; ez arcképet óhajtott ereklyének a nagy költőtől, Franciaország dicsőségétől, azaz bizalmasan instálta az akadémiai halhatatlant, eszközölné ki számára a kormánynál a becsületrendet, — „hisz' Öntől, nemzetünk büszkeségétől, nem tagadhat meg a kormány ily csekélységet!" Karagyorgyevics lerajzolta a jelesebb figurákat lerajzolta Coppée szakácsnőjét is, aki az apróbb keresgetőket elégítette ki és olyan érzékeny szívű teremtés volt, hogy egyszer kifogyván a garasból, egy későn érkezett kéregetőnek, aki árváira hivatkozott, odaajándékozta szakácskönyvét. Egy délelőtt, félig meghatottan, félig ijedten szól be a szakácsné: — Valami nagyon szerencsétlen úr van itt! Talán nihilista, a szegény! Csakugyan! Mintha Dosztojevszki valamelyik legelesettebb alakja lépett volna be. Sovány, horpadt mellű, görnyedt ember; magas, sárga homlokára néhány gyér hajszál tapadt nedvesen; satnyanövésü szakálla már őszült; szeme bent, valóságos barlangban, — nehezen lélegzett, de a szeme fényes volt, fenyegetően fénylő s mégsem ijesztő; inkább szánalmat gerjesztett. Valami nyirkos hűvösséget hozott magával a barátságos kis szobába. Olyan fáradtan állt meg Coppée előtt, hogy Karagyorgyevics feléje lépett, azzal a jószívű mozdulattal, ahogy az elesni készülő ember után nyúlunk, ösztönszerűleg. — Parancsolni óhajt velem, kedves barátom? — kérdezte részvéttel Coppée is. — Igen, — mondotta az illető, — kérni jöttem. Mondom, valami nyugtalanítóan különös volt hangjában is, a nézésében is, de nem bántó, csak szánalomgerjesztő — és mégis feszélyezett mindnyájunkat. Fáradt, sivár hangon kezdte: — Engem, amint látja, megviselt az élet. Temettem, amióta élek s minden sírba egy-egy részt magamból is. Nem maradt senkim. Testben, lélekben összetörve, lefogyva, halálos betegen szállítottak kórházba. Hála Istennek, vége lesz mindennek! Megelégedetten vártam az utolsó pillanatot. De nem hagytak meghalni. Az irgalmas halálon diadalmaskodott a kegyetlen emberi tudomány. Egy remek műtét és én életben maradtam. Igen! . . . Hát ennek is csak öt frank kell! — gondoltuk ! Karagyorgyevics is visszatelepedett az ablakpárkányra, elővette az albumot, hogy lerajzolja a jámbor nihilistát. Coppée cigarettát sodort. Az illető nyugodtan mondta tovább: — Megmentett a tudomány. Az orvosi tudomány büszkeségei közé sorozható az én esetem. Valami lappangó gúny vegyült hangjába. Coppée biztatni akarta: elő a kívánsággal bátran! — Mit tehetek önért, szegény barátom? — Ön ? Értem ? . .. Semmit. És ekkor, de milyen kegyetlen lett az a sivár, fáradt hang: — Akaratom ellen hoztak vissza a halál küszöbéről. Nem kérdezték: akarok-e élni? Kényszerítettek, hogy éljek. És én, képzelje, engedelmeskedtem. Valami megalázó gyávaság vett erőt rajtam, egyben féltem s mégis vágytam élni. Hátha nem olyan cudar az élet, mégse! . . . Hátha ezután másként lesz! . . . Hátha . . . Lábbadoztam. Jól esett a világosság . .. Agyamra besütött a nap . . . Gyámoltalan voltam, mint a cseperedő gyermek, minduntalan sírni szerettem volna és kezdtem megint kíváncsi lenni mindenre. Könyvet kértem, mesére vágytam, verset akartam olvasni. Az ön verseit! Hiszen ön az a nagy francia poéta, a világhírű! Bezzeg, ügyeltük már. A szelíd Coppée meghökkent s pirált, mint egy leányka. — És olvastam az ön verseit. A remekműveket!... És az ön kétségei, az ön keserűsége, az ön alázatosan lemondó pesszimizmusa, az ön nyárspolgári megalkuvása az élettel is, az Istennel is, az ön halhatatlan versei, igen, uram, az ön poézise elpusztították csírájában az én fakadó életkedvemet. A tudomány visszanyomorította belém az életet, s a poézis elvette tőle a kedvemet ! Szólni akartunk. Elég! Coppée intett, hogy: csitt! Az illető folytatta, nem hangosabban, nem fenyegetve, de éppen ez volt kegyetlenebb. — Van önnek, van a poétának joga ehhez? . . . Hol az írói lelkiismeret? Én vigasztalódást, bátorodást kerestem önnél. És most, alamizsnát azt adna, ugye?... Adja vissza a kedvemet ehhez a hitvány élethez. A hitemet adja vissza! Hisz'en újra születtem, én hinni akartam az életben és ön fosztott meg második életemtől. Hányja tűzre verseit az úr! Coppée nem tudott mit felelni neki. A furcsa ember elment. Mi azt mondtuk: bolond. Coppée lehorgasztott fővel, komoran állt íróasztala mellett, majd halkan, tanakodva kérdezte magát: — Várjon? . . . bolond? . . . És én ma is azt gondolom, ha Petőfit olvashatta volna az a boldogtalan! Engedjék meg, hölgyeim, Önök, akik a Petőfi-ház dolgában buzgólkodnak, hogy valamit ajánljak Önöknek. Állítsanak e gyönyörű magyar könyv jövedelméből egy fehér márvány-tömböt a Petőfi-házban! Olyan oltárfélét, amilyenen a görögök mutatták be áldozataikat, kérő, hálaadó, engesztelő áldozatukat. És szólítsák fel Önök a magyar ifjúságot, a tavaszt, hogy aki egy érzésért, egy gondolatért, csak egy hangulatért hálás akar lenni Petőfinek, vigyen egy szál virágot arra az oltárra. Mert ne múzeum legyen Petőfi-ház. Látták, milyen poros, milyen meghalt minden a Nemzeti Múzeum Deák Ferenc szobájában? . . . Az élet, az ifjúság lakozzék Petőfi házában! Szerelmes hajadon vigyen a virágból, amelyet párjától kapott, szerelmes legény is virágot, mely szive választottjának keblén pihent; szerelmes legény és szerelmes leány a virágból, amelyet egymástól kaptak, a bimbót a menyasszonyi koszorúból, egy szálat a nászbokrétából. Virágot a halotti koszorúból is — és akinek diadala van, egy ágat babérkoszorújából: Petőfi oltárára! Mennyi virág lesz ott! És viszünk virágot mi is, — akik a lombhullást éljük, — adósai mindnyájan Petőfinek. Adósai a múltból, szüntelen adósai ma is. Oda zarándokoljon öreg asszony, öreg ember — s ha friss virága nincsen, tegye Petőfi oltárára azt a száradt ibolyát, amelyet valaha szerelmes szívvel, hűséges kézzel helyezett Petőfi könyvébe. Mert, ugyan volt-e szerelmes magyar, aki akkor ne Petőfit olvasta volna? És van-e, aki Petőfi verseit olvasva, vissza ne indulna legédesebb emlékeiért, száradt ibolyáiért, elmúlt ifjúságába? . . . •395