Uj Idők, 1912 (18. évfolyam, 27-52. szám)
1912-07-07 / 28. szám - Zilahy Lajos: Málvinka esküvője / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
hallatszott ez a szó éppen a Beke Péter szájából, akitől annyira megszokta már: — Kiszuhand Málvinka kisasszony! Úgy érezte, hogy tegnapelőtt még iskolába járt és csak a múlt héten történt, hogy pennahegyet kért Bekétől. — Helyet! Helyet! — kiabálta most Koválcsik és két szobalány skatulyákat hordott be, amit az asztalokra raktak. Nászajándékok voltak és mindenki az asztal köré gyűlt. Koválcsik lassan szedegette elő a skatulyák és ládák tartalmát. Mindenünnen az elszörnyüködés hangjai hallatszottak. — Jaj be gyönyörű. Ezt a Pista bácsi vette. Nagy masszív ezüst zsardinettó-tál. Azután egy hatszemélyes szerviz. — A Lenke néni ajándéka. Az ajándékozók hátrább álltak, mikor az ő ajándékukra került a sor. Kibontottak mindent, el voltak ragadtatva külön minden darabtól és az ékszertokokat a tükör párkányára rakták kinyitva. Egy vékonyfonatú ezüstkosárnál, ami tele volt eleven marsallnillel, megakadt Koválcsik. — Ezt kitől kaptad, Málvinka? — Ezt?. . . Bír én nem tudom. Mama nem ez az, amiről nem tudjuk, hogy ki küldte? Koválcsikné megnézte. — De ez az. Fogalmam sincs, ki küldte. Lehet, az öreg Berti gavalléroskodott. — Valami titkos imádója magának, — súgta a férj és megszorította a Málvinka kezét. Mindenki az ajándékokkal volt elfoglalva s az egyik asszony odasúgta a másiknak a legyezője alatt: — Az a zsardi nettó fogadjunk nem volt több húsz forintnál. — Nézd meg jól, én azt hiszem a Lenkéé csak kínai, — súgta vissza a másik. Ezalatt odakint a cigányok stimmelték a hegedűt. A cimbalmos verőjével végigszaladt a húrokon és a flótás rekedten a szerszámjába fújt. A verandán már meg volt terítve és Koválcsikné megadta a jelt a vacsorára. Elől az öreg urak vonultak föl és lankadt karjukon egy-egy éltesebb feketeruhás, aranyláncos hölgyet cipeltek. — Ide, erre édesem, — igazította őket a háziasszony és mikor mindenki elfoglalta a helyét, a cigány csendesen elkezdett húzni régi nótákat. Fényes gyertyák lobogtak a verandán és a zaj messze kiszaladt a csendes estbe. A zene végén fölállt a násznagy és kenetteljes hangon kezdte a felköszöntőt. Fátyolos, öreges hangon beszélt, semmi tűzzel, de mindenki figyelmesen hallgatta. A felszolgáló lányok megálltak kezükben a pecsenyestállal és áhítatosan figyeltek. Beke Péter az asztal végén ült és éppen egy savanyúvizes üveget bontott. Mikor a dugó pukkant, Koválcsik mérgesen nézett rá, mire Péter csendesen az asztalra eresztette az üveget. A beszéd után pohárcsengés, éljenzés, továbbá új fogások és új nóták következtek. Azután egy magashomlokú férfi állt föl, kezében a pohárral. — Szirmay, a püspöki intéző, — súgták tovább azoknak, akik nem ismerték. Harmadszorra pedig az asztal végén fölemelkedett Beke Péter. Lehúzta a mellényét, megigazította a haját és a nyakkendőjét. Érdeklődéssel fordultak felé az arcok, Málvinka mosolyogva tekintett rá, Kránicz Böske pedig megrúgta az asztal alatt a szomszédnőjét és sunyin a szalvétájába nevetett. Péter kitolta maga alól a széket, elnézett a levegőbe és erősen megszorította a poharát. — Mélyen tisztelt közönség! ... — zengte. Egyszerre úgy érezte, hogy magasabbra csapott a levegő hőfoka és a hangja idegenül kong. Zavartan égett a szeme és ahol elakadt, ott hirtelen megcsóválta a fejét. A cselédek a fal felé fordultak, de Péter ebből mit sem látott. A vége a beszédnek egészen kitűnően, megakadás nélkül sikerült. Koválcsik fölállt és kezet rázott az írnokkal. — Derék ember, jó fiú, — mondogatta mindenkinek. — Öt éve van már nálam. Péter körülment és boldogan koccintott mindenkivel. Egy ideig még remegő kézzel öntötte a poharakba a bort, de aztán lassan visszanyerte a nyugalmát és erélyesen intézkedett, hogy milyen borokat hordjanak föl a pincéből. Az asztalnál egyre nőtt a hangulat és az öreg urak régi nótákat diktáltak a cigánynak. — Várjál Gyurka, majd hozok én neked egy jó szivart, — mondta Koválcsik Szirmaynak, aki a tárcájában egy exotikus szivarral kérkedett. — Németországból hoztam ezelőtt tíz évvel. Azt kóstold meg. Fölállt és bement a szalonba. A férfiszobán ment keresztül és a léptei kopogását elnyelték a vastag szőnyegek. Mikor benyitott, riadtan állt meg, szinte gyökeret vert a lába. A szalon közepén Pétert látta, Beke Pétert az írnokot a nyitott ékszeres tokok közelében, amint rémült ábrázattal s egy ijedt félbeszakadt mozdulattal a belső zsebébe gyűrt valamit. Koválcsik nem hitt a szemeinek. Péter meggörnyedve, remegő térddel állott előtte. Koválcsik egészen közel ment hozzá és egyszerre elöntötte a düh. — Beke!... Péter szótlanul állt és reszketett. Koválcsik durván megragadta vézna karját és becipelte a másik szobába. Csendesen az ajtókhoz ment, mindez aztán visszament a szoba közepére és megállt behúzta, Péter előtt. — Beke, maga lopott! Péter a megvert kutya rémült szomorúságával nézett föl rá. — Mi van magával? Megőrült maga? Ilyet csalódni, ilyet csalódni! Hogy bíztam én magában öt évig, hisz egy bélyeget se vitt el. És éppen most az esküvőn, a Málvinka esküvőjén! És éppen most kell elrontani ezt az estét!? — Ügyvéd úr, bocsásson meg nekem, — hebegte Péter. Koválcsik a kezébe szorította a fejét és föl-alá járt a szobában. Izgatottan megállt Péter előtt. — Bocsássak meg? Ilyet csalódni! Mondja az isten szerelméért, hogy tehetett ilyet!... Nem fogom följelenteni. Nem akarok és nem is tudok senkit tönkre tenni. Adja vissza, amit elvitt. Péter a belső zsebébe nyúlt és remegő, erőtlen kézzel kihúzta onnan egy kicsit összetörve a Málvinka leánykori arcképét. 48