Uj Idők, 1920 (26. évfolyam, 1-29. szám)
1920-08-01 / 20. szám - Csathó Kálmán: Mikor az öregek fiatalok voltak. Regény / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
Uj Idők Szépirodalmi, művészeti és társadalmi képes hetilap Előfizetési ára Előfizetési ára negyedévre 25 K Szerkeszti Herczeg Ferenc félévre 50 K XXVI. évfolyam 1920 augusztus 1 20. szám Mikor az öregek fiatalok voltak Regény írta CSATHÓ KÁLMÁN 5- folytatás Amiben igaza is volt, mert az öreg úr, mire a fasor végén összeakadt Oroszékkal, már nyájasra igazította a képét s nem árulta el nekik, hogy a furcsa kis tarka sapkájuk láttára ő is szeretne nevetni épp úgy, mint a táskával meg az evezőkkel a vendégurak háta mögött vigyorgó hetes, aki azt várta folyton, hogy ez a két komédiás egyszer csak kiáll a gyepre és elkezd tüzet enni, vagy pántlikát húzgálni az orrából. — Szervusz sógor! — mondta e helyett. — Isten hozott öcsém ! . . . rátért Gedeon bemutatta Tibort, aztán kertelés nélkül a szokatlan időben történt látogatás indító okára. Hogy ő bizony egy menekülőt hoz, akinek szállás kell, amíg a dolga rendbe jön. Az öreg úr fokozódó érdeklődéssel hallgatta a kalandot és az arca egyre jobban felderült. A policáj iránt való régi utálat, amely az ifjúság szép emlékeivel együtt még a Bach-korszakból maradt szívében, egyszerre az Orosz Tibor pártjára terelte minden rokonszenvét és mialatt nagyokat nevetett az eset részletein, kedvtelve tapogatta a fiatalember hátát és vidáman mondogatta: r— Nagyon jó! Hehe! Nagyon jó! A mindenit a konstáblerinek! Úgy kell neki! . .. Jól tetted öcsém, hogy idejöttél! Nálam jó helyen vagy! Én is ilyen voltam legénykoromban ... A mindenit neki! . .. Anna bámulva látta, hogy az apja milyen jókedvű szíveskedéssel kezeli Oroszt, s el nem tudta képzelni ennek a szokatlan és váratlan tüneménynek az okát. Hangos és vidám diskurzus közben folyt a pompás reggeli, amely olyan hosszúra nyúlt, hogy manapság névnapi vacsorának is beillenék és mire véget ért, a soha nem látott, idegen vendég már olyan régi ismerősnek tűnt fel, mintha odatartoznék a családhoz. Pedig még se Anna, se Keveyné nem is sejtették azt se, hogy tulajdonképpen mi szél hordta hozzájuk. Keveyné az asztalfőn ült, mellette kétfelől Péter és Tibor, szemközt vele az ura, Anna pedig Péter mellett. A leány beszélt persze lesz kevesebbet, s hozzá is alie-alip- intézte valaki a szót, vagy, hogy a felületes szemlélő bízvást hihette volna, hogy a leány csak mellékalak ebben a társaságban. Ezt hitte különben talán mindenki. Kevey is, Gedeon Péter is, sőt talán maga Keveyné és Tibor is, de maga Anna érezte, tudta jól, hogy ez csak színjáték. Szertartás, külsőség, bolondos régi illemszabály, amit be kell tartani, de nem jelent semmit, mert hiszen az igazság az, hogy ez a fiatalember egyenesen ő érte van itt. Hozzájött, érte, miatta és minden egyéb csak arra való, hogy leplezze ezt a csodával határos, gyönyörű valóságot. Hogy Orosz szemmel láthatólag annyira tetszik az apjának, azt is természetesnek találta hamarosan, mert hiszen lehetetlen volt, hogy meg ne szeresse mindenki, azonnal ezt a kedves, aranyos úriembert. Lám! Egész éjszaka evezett, nem aludt semmit, de mégis csupa jókedv és tréfa minden szava. Péterrel évődik, de hogy vigyáz rá, hogy valami komolyan bántót ne mondjon neki, közben egyre dicséri az ételt, s hogy ne tarthassák a szavát üres udvariaskodásnak, hát eszik is kettő helyett, ami nagyobb elismerés minden dicséretnél ... Kevey bácsi versenyt kínáltatta a vendégeket a feleségével a sokféle jóból, s biztatásképpen maga is nekilátott az evésnek jóízűen. Majd teletöltötte a poharakat vörösborral és koccintásra emelve a magáét, azt mondta Orosznak: •— Szervusz kedves öcsém! Hozott Isten, 111 égegyszer! ... És most mondd el ezeknek az asszonynépeknek is, hogy hogy kerültél ide, mert ők még nem tudják . . . Pedig hát érdekes történet ez ... fog ez nekik tetszeni nagyon . . . Olyan ravaszul mosolygott, s olyan büszkén önelégült arcot vágott, mintha nem is Orosz verekedett volna az éjszaka a Ferenci kávéházban, hanem ő maga törte volna be lovagi tornán tizenkét vitéznek a bordáját. Orosz szerényen elpirult a felhívásra, Anna pedig elsoppadt. Hirtelen rémülettel olyasmit képzelt, hogy most mindjárt arról fognak beszélni, ami lelkének a legtitkosabb gondolata volt. Hiszen tudta, hogy bolondság ilyesmitől félni, de azért a szíve mégis hevesebben dobogott és valósággal megkönnyebbült, mikor Tibor az anyjához fordult és azt mondta: — Hát biz' én, kezét csókolom, tulajdonképpen szökevény gonosztevő vagyok, akit üldöznek és azért jöttem ide, hogy menedéket kérjek. — Ugyan már ? — kérdezte Keveyné. — Hogy hogy ? Egy kicsit meg is szeppent és csak az nyugtatta meg, hogy az ura olyan jóakarattal mosolyog. Annának azonban tágra nyílt a szeme. Oroszt üldözik és menedéket keres? Ó fog találni! Forróság öntötte el a gondolatra, hogy ő lesz az, aki megmenti üldözői elől ezt az embert szeményes áldozatkészséggel óhajtotta, bár megmutathatná, mire képes érte. Egy órával ezelőtt még csak annyit tudott róla, hogy van egy ilyen nevű gavallér a világon, akit sokan bámulnak, sokan szidnak és akit mindenki kényeztet. Ebben a percben már föl tudta volna magát áldozni érte, soha nem érzett rajongással. Piát még mikor aztán meghallotta elejétől végig az egész kalandot! 3«9 39