Uj Idők, 1921 (27. évfolyam, 1-24. szám)
1921-09-15 / 18. szám - Kádár Lehel: A csodakabát / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
— Jani, — mondotta, — másik szobát nyittasson nekem! — Ne tessék innen kimenni. — felelte a pincér, — ez a legjobb szobánk. Aztán itt lakott ötvenegyben Klapka. Itt akarták elfogni a zsandárok, de ügyes ember volt. Elszökött, pedig még az ajtó előtt is négy spicli állott. — Aztán hogy szökött megy? — Nem tudja azt senki. Az ablakon nem mehetett ki, mert ott is strázsálták. Nagyon ügyes ember lehetett. Serjéni egy pillanatig gondolkozott, aztán megszólalt : — Hát tudja mit, mégis itt maradok! VIII. A hegyoldalon kivirágzott az akác: mézédes szag kergetőzött végig a sikátorokon. Beillant a nyitott ablakokon, végigterpeszkedett a szobákon. Elnyúlt a bútorok fölött és könnyű kábulatba ringatta a lányfejeket. Halk zümmögés zsongott mindenütt, mintha egy végeszakadatlan szerelmi dal melódiája reszketett volna a nyitó fák alatt, a virágos rét fölött. Az illat, a fény, a napsugár, a tavasz beleszívódott vérbe és gyors keringésbe kergette azt. Kábulatos álamok szédítették a lányokat, fel-felt riadoztak éjnek idején és alig tudták lehűteni forró fejüket. A nézésük tüzes lett, mozdulatuk megtelt a vágyakozás ritmusával. És valamennyien epekedve gondoltak egyre: Serjénire. Egy nagy virágerdő hajbókolt felé, kínálgatván szebbnél-szebb szirmait. Mert tavasz volt és álmok ringatóztak a levegőben. A gimnazisták verseket faragtak, a klavirok epekedve zengettek, az emlékkönyv sarkába S. F. betűt rajzoltak a lányok, hogy el ne illanjon nyomtalanul az a sok, sok rágondolás. Podlupka páter a vággyal bűnösökről prédikált, Magdalai úr pedig kijelenté: •— Nem lehet a kutyát karóhoz kötni, ha eljön a tavasz! Ő rusztikus egyszerűséggel fogalmazá meg dolgokat, és hogy Serjéniről annyit beszéltek, meg a jegyezte : — Nem a ti fogatokra való! Az asszonyok ugyanis kizáróan vele foglalkoztak és amikor összedugták fejüket, egyhangú rezignációval állapították meg: — Valami baja lehet szegénynek. Nem viszi soká. A lovag ugyanis sápadt volt és ernyedt. Úgy lézengett az utcán, mint az árnyék. Pedig (mint kiderült) nem is volt hektikás, nem köhögött soha. És ami a legfurcsább volt, alkonyodáskor visszavonult szobájába, néha odavitette a vacsorát. Jani nem győzött csodálkozni, hogy ilyenkor kettőre teríttetett, pedig nem jött hozzá egy teremtett lélek sem. Néha éjfél utánig égett a szobában a lámpa ,és ugyan mit is csinálhat ilyenkor egy épkézláb ember, aki se nem pap, se nem tudós? Ez csak nem volt rendjén való. A rossz nyelvek hamar megszólaltak és policájt emlegettek. Mert egyszer arra járt egy Graffius nevezetű ember, ki szintúgy egymaga éjjelezett az Oroszlánban. Amikor elment, teli lettek a városban a korcsmák hamis százasokkal, mert ez a Graffius nagy kedvelője vola a bornak. Ott rejtegette a cinkosát a hotelban és két személyre való vacsorákat hozatott. Hej, hej, nem jó hinni az ilyen vándoroknak, kik két tányérból egymaguk vacsoráznak! Jó lesz a Serjéni úr körmére nézni, milyen bankóval fizet. Ianem hiábavaló volt, a Serjéni úr százasait még a Kalbléder Izidor is valódinak jelentette ki. Az azonban igaz, hogy sok százast váltott az utóbbi időben, hogy olyan nagy ereje lett a tavasznak. (Majd földhöz vágja az embert, mondá Ströbinger mester, ki izzadásra hajlott.) Csak az volt a csodálatos, hogy annyi virágot meg pezsgőt rendelt, mire azonban dél lett és a takarító cselédek bementek Serjéni szobájába, az üvegek üresek voltak, a virágnak azonban se híre, se hamva nem került. Eltűnt, mintha szellemek vitték volna el, pedig a szellemnek nem kell se pezsgő, se virág. — Nem egyenes dolog az ilyesmi — szólt róla a polgárok kara és az óvatosabb természetűek megtoldották a szentenciát: — Mégis csak kellene szólni a policájnak! Voltak, akik lesbe álltak, makacs, nagy kitartással a szálloda előtt, ott töltötték az éjszakát a Flóriánszobor tövében és nem vették le szemüket a huszonegyes szoba világos két ablakáról, de hiába, egyetlen áruló árnyékrebbenést sem lehetett észrevenni. Az ablakok világosak maradtak, egykedvűen nézték a csillagos nagy éjszakát, mely azonban nem tudott beszélni. — Csak bankót présel, — vélték a gyűlölködők, az éjszakai posztosok pedig eredmény nélkül hagyták el szent Flórián védő árnyékát. A nyomozás tehát megrekedt, dugába dőlt, nem tudtak rájönni semmire. Egyszer aztán Kotzinger bácsi (mégis jó az öreg a háznál) felmászott szent Flórián ölébe, kit nyalakodó szentnek hívtak vala a városban. Történt ugyanis a régi jó időkben, hogy egy tejfeles kofa ott halt meg a szobor tövében. Reggelre kelve, üres volt minden bögre, valaki elnyalta a tejfölt. Körülnézett a kofa, de nem látott senkit. Szörnyű korában égnek emelt szemét, melyet arra kért, hogy árulná el a tolvajt. És — óh mirákulum! — a szentnek a szája tejfölös vola. A nyomozás kiderítő ugyan, hogy a tettes egy diák volt, de a jámbor kőszenten rajta maradott a nyalakodó jelző. A nyalakodó szent épen farkasszemet nézett az Oroszlánnal és nem egy titkot látott, (ami majdnem olyan jól esik, mint a nyalakodás). Kotzinger bácsi onnan a magasból két árnyékot látott egymásba olvadni a szoba falán. Amikor egymásba omlottak, olyan volt az árnyék, mint Középeurópa térképe, melyet annyira ismert kalauzkorából a jó öreg. De amikor szétváltak, megismerte a két emberfej körvonalait. Az egyik nagyon nagyhajú vala. — Asszony — mondá Kotzinger bácsi és leszállott a keményölü szentről. — Asszony — mondotta utána az egész város és azon tanakodék, hogy vájjon ki lehet? Ahány szem csak volt, mind Serjéni ajtaját leste, nyomába settenkedének mindenhová. A sok szem azonban még csak keveset se látott. Csak annyit, hogy este kilenckor bezáródik a huszonegyes szoba ajtaja és hajnalig ég az asztalon a lámpa. A kulcslyukon nem lehetett belesni, mert dupla ajtó feszült a nagy kíváncsiság elá és elzárta a hangot is. A falnak szorított fül nem tudott felszívni egyetlenegy rezzenést sem. — Érthetetlen, — mondogatták a bugrisok — érthetetlen. Manapság nincsenek csodák. Pedig a dolog csodálatos volt. És mentől több volt benne a mirákulum, annál jobban izgatta a képzeletet. A nyalakodó szent ölébe néha ketten és hárman is felkapaszkodának és ugyanazt állapították meg a szilhuettek imbolygó játékából: — Ketten vannak. Ketten! Vájjon ki lehet az a második? Semjéni pedig napról-napra sápadtabb, mélázóbb lett. Most már tudták, miért. És megszólalt a régi közmondás az almáról, meg a fáról. Előkerültek Orbán 846