Uj Idők, 1921 (27. évfolyam, 1-24. szám)

1921-09-15 / 18. szám - Kádár Lehel: A csodakabát / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

— Jani, — mondotta, — másik szobát nyittasson nekem! — Ne tessék innen kimenni. — felelte a pincér, — ez a­­ legjobb szobánk. Aztán itt lakott ötvenegy­ben Klapka. Itt akarták elfogni a zsandárok, de ügyes ember volt. Elszökött, pedig még az ajtó előtt is négy spicli állott. — Aztán hogy szökött megy? — Nem tudja azt senki. Az ablakon nem mehe­tett ki, mert ott is strázsálták. Nagyon ügyes ember lehetett. Serjéni egy pillanatig gondolkozott, aztán meg­szólalt : — Hát­­ tudja mit, mégis itt maradok! VIII. A hegyoldalon kivirágzott az akác: mézédes szag kergetőzött végig a sikátorokon. Beillant a nyitott ablakokon, végigterpeszkedett a szobákon. Elnyúlt a bútorok fölött és könnyű kábulatba ringatta a lány­fejeket. Halk zümmögés zsongott mindenütt, mintha egy végeszakadatlan szerelmi dal melódiája reszke­tett volna a nyitó fák alatt, a virágos rét fölött. Az illat, a fény, a napsugár, a tavasz beleszívódott vérbe és gyors keringésbe kergette azt. Kábulatos ál­a­mok szédítették a lányokat, fel-felt riadoztak éjnek ide­jén és alig tudták lehűteni forró fejüket. A nézésük tüzes lett, mozdulatuk megtelt a vágyakozás ritmusá­val. És valamennyien epekedve gondoltak egyre: Serjénire. Egy nagy virágerdő hajbókolt felé, kí­nálgatván szebbnél-szebb szirmait. Mert tavasz volt és álmok ringatóztak a levegőben. A gimnazisták ver­seket faragtak, a klavirok epekedve zengettek, az em­lékkönyv sarkába S. F. betűt rajzoltak a lányok, hogy el ne illanjon nyomtalanul az a sok, sok rágondolás. Podlupka páter a vággyal­ bűnösökről prédikált, Mag­dalai úr pedig kijelenté: •— Nem lehet a kutyát karóhoz kötni, ha eljön a tavasz! Ő rusztikus egyszerűséggel fogalmazá meg dolgokat, és hogy Serjéniről annyit beszéltek, meg­ a jegyezte : — Nem a ti fogatokra való! Az asszonyok ugyanis kizáróan vele foglalkoztak és amikor összedugták fejüket, egyhangú rezignáció­val állapították meg: — Valami baja lehet szegénynek. Nem viszi soká. A lovag ugyanis sápadt­ volt és ernyedt. Úgy lézengett az utcán, mint az árnyék. Pedig (mint kide­rült) nem is volt hektikás, nem köhögött soha. És ami a legfurcsább volt, alkonyodáskor visszavonult szobájába, néha odavitette a vacsorát. Jani nem győ­zött csodálkozni, hogy ilyenkor kettőre teríttetett, pedig nem jött hozzá egy teremtett lélek sem. Néha éjfél utánig égett a szobában a lámpa ,és ugyan mit is csinálhat ilyenkor egy épkézláb ember, aki se nem pap, se nem tudós? Ez csak nem volt rendjén való. A rossz nyelvek h­amar megszólaltak és policájt emlegettek. Mert egy­szer arra járt egy Graffius nevezetű ember, ki szint­úgy egymaga éj­jelezett az Oroszlánban. Amikor el­ment, teli lettek a városban a korcsmák hamis száza­sokkal, mert ez a Gr­affius nagy kedvelője vola a bor­nak. Ott rejtegette a cinkosát a hotelban és két sze­mélyre való vacsorákat hozatott. Hej, hej, nem jó hinni az ilyen vándoroknak, kik két tányérból egy­maguk vacsoráznak! Jó lesz a Serjéni úr körmére nézni, milyen bankóval fizet. I­anem hiábavaló volt, a Serjéni úr százasait még a Kalbléder Izidor is valódinak jelentette ki. Az azonban igaz, hogy sok százast váltott az utóbbi idő­ben, hogy olyan nagy ereje lett a tavasznak. (Majd földhöz vágja az embert, mondá Ströbinger mester, ki izzadásra hajlott.) Csak az volt a csodálatos, hogy annyi virágot meg pezsgőt rendelt, mire azonban dél lett és a takarító cselédek bementek Serjéni szobá­jába, az üvegek üresek voltak, a virágnak azonban se híre, se hamva nem került. Eltűnt, mintha szelle­mek vitték volna el, pedig a szellemnek nem kell se pezsgő, se virág. — Nem egyenes dolog az ilyesmi — szólt róla a polgárok kara és az óvatosabb természetűek megtol­dották a szentenciát: — Mégis csak kellene szólni a policájnak! Voltak, akik lesbe álltak, makacs, nagy kitartás­sal a szálloda előtt, ott töltötték az éjszakát a Flórián­szobor tövében és nem vették le szemüket a huszon­egyes szoba világos két ablakáról, de hiába, egyetlen áruló árnyékrebbenést sem lehetett észrevenni. Az ab­lakok világosak maradtak, egykedvűen nézték a csilla­gos nagy éjszakát, mely azonban nem tudott beszélni. — Csak bankót présel, — vélték a gyűlölködők, az éjszakai posztosok pedig eredmény nélkül hagyták el szent Flórián védő árnyékát. A nyomozás tehát megrekedt, dugába dőlt, nem tudtak rájönni semmire. Egyszer aztán Kotzinger bácsi (mégis jó az öreg a háznál) felmászott szent Flórián ölébe, kit nyala­kodó szentnek hívtak vala a városban. Történt ugyanis a régi jó időkben, hogy egy tejfeles kofa ott halt meg a szobor tövében. Reggelre kelve, üres volt minden bögre, valaki elnyalta a tejfölt. Körülnézett a kofa, de nem látott senkit. Szörnyű korában égnek emelt szemét, melyet arra kért, hogy árulná el a tol­vajt. És — óh mirákulum! — a szentnek a szája tejfö­lös vola. A nyomozás kiderítő ugyan, hogy a tettes egy diák volt, de a jámbor kőszenten rajta maradott a nyalakodó jelző. A nyalakodó szent épen farkasszemet nézett az Oroszlánnal és nem egy titkot látott, (ami majdnem olyan jól esik, mint a nyalakodás). Kotzin­ger bácsi onnan a magasból két árnyékot látott egy­másba olvadni a szoba falán. Amikor egymásba omlottak, olyan volt az árnyék, mint Középeurópa tér­képe, melyet annyira ismert kalauzkorából a jó öreg. De amikor szétváltak, megismerte a két emberfej kör­vonalait. Az egyik nagyon nagyhajú vala. — Asszony — mondá Kotzinger bácsi és le­szállott a keményölü szentről. — Asszony — mondotta utána az egész város és azon tanakodék, hogy vájjon ki lehet? Ahány szem csak volt, mind Serjéni ajtaját leste, nyomába setten­kedének mindenhová. A sok szem azonban még csak keveset se látott. Csak annyit, hogy este kilenckor be­záródik a huszonegyes szoba ajtaja és hajnalig ég az asztalon a lámpa. A kulcslyukon nem lehetett belesni, mert dupla ajtó feszült a nagy kíváncsiság elá és el­zárta a hangot is. A falnak szorított fül nem tudott felszívni egyetlenegy rezzenést sem. — Érthetetlen, — mondogatták a bugrisok — érthetetlen. Manapság nincsenek csodák. Pedig a dolog csodálatos volt. És mentől több volt benne a mirákulum, annál jobban izgatta a kép­zeletet. A nyalakodó szent ölébe néha ketten és hár­man is felkapaszkodának és ugyanazt állapították meg a szilhuettek imbolygó játékából: — Ketten vannak. Ketten! Vájjon ki lehet az a második? Semjéni pedig napról-napra sápadtabb, mélázóbb lett. Most már tudták, miért. És megszólalt a régi köz­mondás az almáról, meg a fáról. Előkerültek Orbán 846

Next