Uj Idők, 1922 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1922-01-15 / 3. szám - Surányi Miklós: A modern szépségideál / Társadalmi, ismeretterjesztő cikkek, croquisk, bírálatok
A renaissance egyszerre átcsapott a heroikus stílus kultuszába. Akkor minden nő felségesnek, hatalmasnak, egészségtől duzzadónak, ruganyosnak, keménynek akart látszani, mint az amazonok, a spártai nők, vagy Olympos lakói. Emberfölötti formákat rajzol a képzőművészet s az öltözködés divatja túlozni igyekszik ezeket a valóságban. Az újjáéledés robusztus teremtő ereje a monumentális, az impozáns méreteket szereti. A szende szűz a maga soványságával elveszti varázsát; az asszony legszebb korának a teljes érettséget, a harmincöt-negyven esztendőt tartják: félmázsa szövetet is ráaggatnak, hogy minél jobban feltárják bájait. Valóban kétségbeesik az ember, ha arra gondol, mint tudták ezt a tengernyi brokátot, selymet, bársonyt, posztót úgy elhelyezni a testen, hogy annak legalább a fele mégis zárva legyen a szemek számára. Míg a renaissance a viruló erőt, a gömbölyűséget, a duzzadó egészséget hangsúlyozta, a gáláns kor irtózva fordult elő ettől a gondolattól. Ő a semmittevésben kimerült, de örökifjú embert tekintette ideáljának, elfordult az anya, a hősnő, a nagystílű szerelmes mythológiai typusaitól s a nőt a szerelem gyengéd és bájos játékszerének tekintette. Nem igaz. Nem is szerelemről, hanem csak erotikumról van itt szó, tehát a rokokó nem is az asszonyból, hanem bizonyos asszonyi bájakból alkotja meg a maga bálványát. A hajporozott fej, az arcfesték, a szűkre fűzött derék és az abroncsszoknya minden asszonyt egyformává tesz; még a kora is rejtve marad és az ötvenéves dáma épp oly gyermeteg külsőt kap ezáltal, mint az állig érett hajadon. Az asszonyi öltözködés babákat csinál az egyéniségből, érdekes, halvány, vékonyka babákat — szinte egészen mindegy, van-e szív, érzés, tiszta szerelem, hűség vagy becsület ezekben a filigrán játékszerekben. Szép asszony, — ez a fogalom minden előkelő és jól öltözött dámára egyformán ráillik. Egyben, egészben, tetőtől-talpig nincs is különös varázsa egyiküknek sem. Hisz mind olyan egyforma... a különbség a részletekben van, amiről a gáláns udvarlók, az intim barátok, a férjek és a szeretők tudnak. És a szépségideálok is ezekre az intimitásokra szorítkoznak. Ez az a pont, amelynek kapcsán szerény módunk nyíllik a modern kor szépségideáljáról némi általánosító megfigyelésekbe bocsátkozni. Egész és részlet. A renaissance az egészet nézte s abban a heroikus typust ünnepelte. A rokoko a részletekre fordítja tekintetét, minthogy a haj por, festék és krinolin úgyis egyformává teszi a nő kontúrjait, plasztikáját és koloritját. A modern kor ismét szintetikusan nézi az asszonyt, de nem ragaszkodik typushoz, hanem egyéni szenzációkat keres az egész harmóniájában. Ez az utolsó mondat nagyon is akadémikusan hangzik ahhoz, hogy egyszerre érthető és meggyőző legyen. Azt akartuk vele mondani, hogy a modern ember, akii pedig sokkal kevesebb egyéni sajátsággal rendelkezik, aki sokkal inkább detail-ember, mint akár az antik, akár a renaissance, a nőben jóval több egyéniséget, szépségében jóval több és merészebb sajátosságot kíván, mint bármely korabeli elődje. Oka? Ha szeretném a divatos szociológiai magyarázatokat, akkor azt mondanám, hogy ezt a mai társadalmi berendezkedést a kifejlett magántulajdon, a nők egyenjogúsítása, az emancipáció, a női munka értékelése, a nőknek a tudományos pályákon való tömeges térfoglalása okozza. Kifejteném, hogy a nő ma nem árucikk, mint az ókorban, nem zárdai liliom, vagy várúrnő, mint a középkorban, nem hősnő, anya és kurtizán, mint a XV. és XVI. században, nem raffinált tárgya az érzéki gyönyörűségnek, mint a rokokó alatt, nem daemon, nem istennő, nem a sátán leánya, sem az ég angyala, sem nem sfinx, sem nem fantom, hanem ember. Néha jó pajtás, máskor kemény ellenfél, aki huszárosan támad vagy ravasz taktikával védekezik, kenyérkereső társ, üzleti kolléga, tudományokban komoly rivális, művész, író, orvos, tanító, poliitikus, sokszor műveltebb, mint az átlagférfit, erősen sportol, utazik, mint egy önálló diák, ismeri az életet, természettudományosan nézi a dolgok rendjét, nem egyszer sokkal törhetetlenebb és bátrabb karakter, mint férfitársa — szinte ráadásszámba megy, ha ezenfelül tüzes a szeme, fehér az arcbőre, kerek és ruganyos a keble, finom a bokája, formás a csípője és piros az ajaka. Szép vagy nem szép, egyformán ért a férfifantázia fölgyújtásához s él is ezzel a jogával félelem és ízléstelenség, durvaság és affektálás nélkül, természetes okosságával, nem titkolt érzékiségével, bizonyos fölényességgel, mert jól ismeri a férfiak gyengeségeit és könnyedén elhárítja az akadályokat, amelyeket előítélet, társadalmi babonák, rossz nyelvek megszólása, irigység, ostobaság vagy gonoszság állít Céljai elé. így lett a nőből egyéniség — így halaványul el a férfiakban az egyetemes nőrajongás, a középkori lovagiasság, a rokokó galantéria, s így fejlődött ki az egyéni szerelem szenvedélye, amely majdnem egészen a modern Lélek sajátsága. Hiába hivatkoznak Achilles és Bryseis, Hero és Leander, Antonius és Cleopatra, Abelard és Heloise, Romeo és Julia példájára, ezek a szerelmek modern agyvelővel megkomponált klasszicizáló legendák, amelyekre az egyéni szerelemnek Stendhal álltal megállapított lélektani frazeológiáját aggatta a költészet. Ma már annyira az egyéni szerelem szemüvegén nézzük az érzéki élet romantikáját, hogy a régi korok emberét sem tudjuk másképp elképzelni. Minden benyomás az ember egyéni vagy faji vérmérsékletén át szűrődik keresztül s a kínai vagy japán művész, ha a miséi Vénuszt másolja, öntudatlanul sárga motívumokat kever a klasszikus szépségideálba. Ez az egyéni szerelem teszi, hogy a női szépség individualizálódott s ily értelemben van igaza Heinénak, hogy nincs is csúnya nő ezen a kerek világon. De ha nincs rút nő, akkor szép is kevés van a klasszikus elképzelés és az esztétikai kategóriák tárgyilagos szempontjai szerint. Ha ma Rubens, vagy Raffael, vagy Phidias és Apelles modell után keres-