Uj Idők, 1923 (29. évfolyam, 1-26. szám)
1923-06-10 / 24. szám - Szederkényi Anna: Virradatra várni. Regény / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
31 Uj Idők Szépirodalmi, művészeti és társadalmi képe? hetilap EIő fizetési ára Egyes szám negyedévre 1500 K Szerkeszti Herczeg Ferenc ára 120 K XXIX. évfolyam 1923 junius 10 24. szám Virradatra várni... — Regény — 6. folytatás Irta: Szederkényi Anna IX. A házigazda kertjében volt egy fiatal, simakérgű cseresznyefa. Valahányszor erre a fára nézett Tamás, mindig Annára kellett gondolnia. Amikor a fa virágba borultan állt, ezt gondolta: „Anna menyasszonyi ruhában." Azután nézte napról-napra, hogyan hullanak le illatos szirmai, peregve egyik virág a másik után. Millió fehér pihe a fa alatt. Odaadta már a fa minden hamvas fehérségét, de csak állott tovább büszkén a napsütésben. A levelek között a virágok helyén gyümölcs gömbölyödött. A fa kicsit lankadtan, kicsit meggörnyedve dús termése alatt boldogan állt amennyire tőle tellett, magához szívta a napot, nedvesességet, világosságot. Tamás nem merte végiggondolni szívszorító gondolatát, amikor ezt a gyümölcsét beérlelő fát nézte. Az ebédlőn túl, a felesége szobájában Varga János doktor ült az asszonynál. Az asszony izgatott vitatkozás után rosszul lett, sírt nevetett, kiabált, elájult és Tamás anyja, aki ilyesmit még sohasem látott, rémülten kiáltott orvos után. — Orvost . . . Orvost! Tamás leszaladt a telefonhoz. Fölkapta a könyvet és a Varga doktor nevét kereste ki. Miért éppen őt? Hiszen az utóbbi időben egészen elhidegült tőle és mégis most neki telefonált. Talán mert együtt voltak a fogságban ... Az orvos tehát az asszonynál ült. A konyhából áthallatszott a mozsártörő kalapálása. A szolgálólány a konyha közepén guggolt. A csúnya vasmozsár alá régi szőnyegdarabot tettek, hogy tompítsák a lármáját, üreg Füzessyné ránézett a mozsárra és mint mindig, amikor ránézett, most is elmondta: .— Akkor lehetett volna több eszem, amikor odaadtam a gyönyörű rézmozsaramat. Soha az életben nem lesz többet rézmozsaram. Mindent odaadtam. A habverőmet, a gyönyörű vörösréz lábasaimat, gyertyatartókat. „A katonáknak réz kell!" Jött a nagy a vacsi és mint a bolond hurcoltam le minden szép darabomat. Amit takarítottam harminc esztendeig . . . "e nemcsak ezt, hanem amit az anyám, nagyanyám üjtögetett. Olyan vörösréz bográcsokat, aminőt 111 már nem is csinálnak, odaadtam azt is . . . Mi haszna? Nekem sincs, másnak sincs! És mivel a leány kiejtett néhány szem darát 1 lozsárból, türelmesen szólt rá: — Vigyázz, ne pazarolj. Ennyi hasznunk van a kommunizmusból, ládd-e? Megtanultunk olyat is enni, amit azelőtt talán még a kutyának se töltöttem volna oda. Ha az ember ízletesen készül el, jó még a dara is. Hadd el, Teréz fiam. Drágán fizettük mi ezt akkoriban. Tizenkét hímzett fehér alsóm, három huszonnégyszemélyes nehéz dumaszabroszomat asztalkendőkkel, még mosásban sem voltak, velencei aranyláncomat, mindent odaadtam. És mit adtak érte? Egy szoknyáért egy kenyeret. Hadd el. . . Még azért is kuncsorogni kellett, megköszönni, hogy lassan kint lehúzták a bőrünket is ... Aprózó, öreges lépések az előszobában. A konyhában félbeszakította magát az asszony és más hangon mondta: — A méltóságos úr. Az már kabátosam kalapban benyitott a konyhába. — Megyek. — Már fél négy volna? — Igen. — Mikor jösz haza, öregem? — A rendes időben. Nyolcra itthon leszek. És odaát? — tette hozzá és befelé vitett a fejével. — Még élt az orvos. — Ez is élet. — dörmögte az öreg úr és még borzongatta a hátát az asszony sikoltozása, jajgatása, visszarémlett eléje, hogyan dobálta sovány testét, mig az állati indulat az arcát rángatta. — Ez is élet — gondolt mélységes szánakozással a fiára, — de már betette maga mögött a kaput és ezzel bezárta maga mögött az otthont minden akkori zűrzavarával és belesétált lassan abba, ami odakünn várakozott rá, az az igaszságosztó törvény és kötelesség. Királyi családból való asszony perét tárgyalták akkor. Az az asszony a sírba kergette először az urát, meghurcolta koronáját a mindennapi élet sorában és akkor már ott tartott, hogy a tulajdon gyermekeit akarta odarángatni maga mellé a pocsolyába. Az öreg úr lépegetett csendesen és kemény vonás rajzolódott a szája köré, az arca elsötétült. Egy pillanatra megint azt az otthoni rikácsoló hangot hallotta, azt az ellenszenvesen eltorzult arcot látta és az eltorzult arc mögött azt a torz szakadékot, amelynek feneketlen mélységébe le tud zuhanni az úriasszony, ha már egyszer csúszni kezd. Ebbe a szakadékba meredt bele az öreg úr és talán a fiát látta ott állani a szakadék szélén, amikor keményen, határozottan mondta: — Nem . . . Mielőtt fölszállt volna a villamosra, visszafordította a fejét. A házat ugyan már nem láthatta sarokra épített nagy, modern, hatemeletes ház miatt, a de a szívében mégis ott tudta és visszanézett rá. A fényes ablakokra, ahol tovább morzsolják a mindennapot, 1111 g ő idekünn külön utján megyen. A fényes ablakok mögött... A mozsár még döngött ritmikusan és Tamás ott állt a szobájában az ablaknál. A fát nézte. Elviselhetetlenül megalázó érzés szorongatta. Azok ott az ajtón túl most róla beszélnek. Bizonyosan tudta, hogy róla és azt is, hogy mit. 401