Uj Idők, 1926 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1926-04-04 / 14. szám - Zilahy Lajos: Grassalkovics (Vígjáték) / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
mikor ifjabb korában először olvasta, az új testamentom a római és görög filozófusok munkái mellett gyermekes együgyűségnek tetszett neki. Mikor később másodszor foglalkozott vele, revelációképen hatott rá, megismerte, hogy az Isten kinyilatkoztatását írták meg benne a Szentlélektől megihletett emberek. Karácsony az isteni kisded születése. Az emberiség reménysége, az Isten Ígérete született meg a betlehemi istállóban. Húsvét nagyhete a kínszenvedés, a megcsúfoltatás, a megostoroztatás és a kereszthalál, a sírbatétel, a harmadnapos feltámadás, a beteljesülés, a megváltás emléke. Szól e napokban a naiv, régi templomi ének; a latinnak együgyű fordítása: Keresztények sírjatok, Mélyen szomorkodjatok, Keseregjen minden szív, Aki Jézusához hív. De szombat este átcsap a szomorú ének a szívek ujjongásába: Krisztus urunk feltámadott Alleluja, Hála légyen az Istennek. Üdvözlet Husvétvasárnapján e sorok minden olvasójának, mindennemű különbség kizárásával. Mert Krisztus nem egy vallás híveit megváltani halt meg, hanem felvitte a Koponyák hegyére a saját keresztjét az egész világért. es? Grassalkovícs — Vígjáték egy felvonásban — Irta: Zilahy Lajos SZEMÉLYEK: Naláczi báróné A naturburs Katinka Grassalkovícs Antal herceg Bénigne A herceg titoknoka Policájfőnök Történik 1800 körül a Nalácziné házában, Budán. A Naláczi-ház utcára nyíló boltíves szobája, a sarokban ablakmélyedéssel. Jobbra és balra egy-egy ajtó. Bútorok, képek 1800-ból. A fal mellett clavecin, előtte ül Katinka és Bénigne. Katinka a Nalácziné tizenhétéves (17) unokája, Bénigne francia kisasszony, túl a negyven éven. Négy kézre zongoráznak és egy régi francia dalt énekelnek. (Mamam dites moi.. .) Az öreg Nalácziné karosszékben ül, közel a nyitott ablakhoz és pamutot gömbölyít. Pár pillanat múlva az ablakon keresztül egy rózsa esik a lábai elé. Aztán egy második és egy harmadik. A negyedik rózsa az arcát találja. NALÁCZINÉ, megriad, körülnéz. Bénigne! Az ének és zongora elhallgat. Valaki rózsákat dobál ide . . . Nézze meg csak . . . BENIGNE, az ablakhoz megy, kitekint. Nem látok senkit. . . Mégegyszer kinéz. Aztán odamegy Naláczinéhoz és kissé titokzatosan jelenti. Csak Vencel urat láttam . . . Vencel urat, a selyemeresztő bogarak tútorát . . . Most fordult be a Hajnal-utcába . . . NALÁCZINÉ. bölyírja a pamutot. A ! Vencel úr ! Vén szamár ! Gem-Hatvan esztendővel ezelőtt megkérte a kezemet... BENIGNE. Edes mosollyal. Igen! KATINKA. Közben izgatottan az ablakhoz lopódzott és kitekintett. NALÁCZINÉ. Észrevette. Katinka! KATINKA, mentegetődzve. Nagymama, kérem... NALÁCZINÉ. Ülj vissza a helyedre... Mikor Katinka visszaült. ... az én unokámra ne mondja senki, hogy az ablakban lakik ... Mint a Beleznay-lányok... BENIGNE, alázatosan mellette áll és helyesel. Igen! NALÁCZINÉ. Szedje össze fiam ezeket a rózsákat . .. KATINKA, segíteni akar. NALÁCZINÉ. Te ne nyúlj hozzá Katinka.. . Ülj vissza a helyedre. BENIGNE. Vízbe tegyem őket, báróné asszonyom? NALÁCZINÉ." Igen . . . Abba a borostyánvázába ... Pár pillanat múlva, mialatt Bénigne a rózsákat rendezi. Bénigne! BÉNIGNE. Parancsoljon, báróné asszonyom! NALÁCZINÉ. A kisebbik kuglófot küldesse át Vencel úrnak. Hogy tiszteltetem. BÉNIGNE, édes, jelentő mosollyal. Igen! Indul. NALÁCZINÉ.. Bénigne! Bénigne visszajön. Különben majd én átküldöm. Akarok pár sort is írni szegény ördögnek. A pamutot gombolyítja. Folytassátok ezt a régi dalt. Bénignehez. Csukja be az ablakot fiam. BENIGNE. Becsukja az ablakot. Visszaül a zongorához és tovább éneklik Katinkával a dalt. NALÁCZINÉ. Kis idő múlva feláll, leveszi a kredencről a borostyánvázát és fekete, politúros botjára támaszkodva, elmegy balra. KATINKA. Tovább énekelnek. Egyszerre félbehagyja. Az ablakra figyel. Bénigne! Valami koppant az ablakon! BENIGNE. Zavartan. A . . . szél veri az ablakot, bárónő ... A böjti szél jár a Duna felett, csikorgatja a Hajóhíd láncait és megkopogtatja Budán az ablakokat is. Megüti a zongorát és énekel. KATINKA. Az ablakhoz lép, megnyitja és kinéz. Izgatottan. Bénigne! A bársonyruhás van itt! Lehajtott fejjel sétál a kapu előtt! Ő dobálta a rózsákat! BENIGNE. El akarja ütni a dolgot. Énekel. Közben nyugtalanul tekint Katinkára. Bárónő jöjjön vissza az ablakról! Mert kénytelen leszek jelentést tenni a báróné asszonynak. Már harmadszor hallom, hogy: bársonyruhás. Bársonyruhás, az még nem foglalkozás. Ki ez a fiatalember? KATINKA. Színész! Tagja a Színjátszó Társaságnak. Naturburs! BENIGNE, megbotránkozva. Jézus, Mária! Báróné! Már ismeretséget kötött vele? KATINKA. Nem ... De tegnap a zenedélutánon észrevettem, hogy mellettem ólálkodik és egy kis papírszeletkét rejtett a karmantyúmba. Előveszi, de mielőtt felolvassa, mélyen a szemébe néz Bénignenek Bénigne! Esküdjön meg, hogy senkinek a világon! Be sem várva a választ, gyorsan, izgatottan olvasni kezdi. „Nem tudom ki vagy, ismeretlen leányzó, istenektől áldott szépségű nimfa, de sejtem, hogy kebled olyan fehér, mint a hó és olyan forró, mint az eleven tűz. Mindenütt követem nyomdokaidat és ha téged látlak, a Zefir édes, lágy fugalmát érzem a szívemben. Meghalok érted, titokban megcsókoltam a karmantyúdat. Rózsaligeti Szaniszló, naturburs és éhen- 366: