Uj Idők, 1937 (43. évfolyam, 1-26. szám)

1937-06-13 / 24. szám - Bókay János: Karosszék / Regények, elbeszélések, rajzok, színdaradok

— Egy pallér ne utazzék autón, ez rossz vért szül... Az öregúrnál jelentkezel, Fekete Béla nyu­galmazott ezredesnél. És vállalsz persze mindent, gondolkodás nélkül. Önköltségi áron, leszámítva magadat. Téged én fizetlek. Duplán fizetem meg azt, amit Kelenföldön veszítesz. — Nem vállalom! — mondta ezúttal komolyan Péter és hirtelen nagyon dühös lett: — Hát mit kép­zelsz te rólam?... Hogy én keresni akarok rajtad? hogy meg akarlak sarcolni? Egy vasat se fogadok el tőled, értetted?! András átölelte Pétert és alaposan hátbavágta, hogy ne legyen túl gyöngéd. XIV. Péternek nehéz munkája volt. Tíz órát dolgozott naponta kint Mátyásföldön három munkásával, sze­mélyesen intézve mindent és két óra hosszat mesélt Andrásnak esténként, bár nem is volt mit mesél­nie. Ilyen lelkiismeretes építőmestert még nem látott a világ! — Láttad? — Láttam, igen. — Beszélt veled? — Szólt hozzám pár szót. Kis szünet. — Engem nem említett? — Nem, így kezdődött minden nap. András kérdezett, Péter felelt. De látszott Péteren, hogy napról-napra jobban szereti munkáját... • Klári koránkelő lett. A lusta, ágyban feledkező, kádban eltűnődő Klári már nyolckor ott ült a regge­liző asztalnál, gyorsan kente a vajaszsemlét, fel se bontotta az újságokat, hanem sietett az építkezők­höz. Aztán bizony ellanyhult. Kezet fogott Péterrel, kérdezett tőle egyet-mást, kicsit szórakozottan, és leült egy fatönkre a tanác elé, hogy nézze az embe­rek munkáját. Közben-közben felállt, Péter felé ment, mintha mondani akarna neki valamit, de meg­gondolta magát, visszafordult és leült megint. Ilyen­kor rend­esen cigarettára gyújtott. Ezt csinálta minden nap, négy napon át. Persze az ezredes is odajött hozzá a lovaglás után, hogy csipőre tett kézzel nézegesse ő­ is az épít­kezés haladását. Nagyon elégedett volt Péterrel. — Derék fiú ez, — mondta Klárinak, — valóságos katona. Klári mosolygott. Nem volt benne öröm. Kicsit üres volt a mosolya. — Ennyire érdekel a munka? — Szép mesterség ez nagyon. Még egy ilyen kicsi építkezésnél is. Béla figyelte a hangját. — Mondd, Klári, nem örülsz? — De!... boldog vagyok, apám! — felelte túlzott hévvel. — Nem nagyon látszik rajtad. Klári megcsókolta az arcát megsimító barna, erős kezet. Péter meglátta az ezredest és odajött köszönni. — Jó reggelt, ezredes úr. — Jó reggelt. Szépen halad a munka, ahogy látom. — A hét végére megleszünk. — Már?! ták Ijedt kiáltás volt, áruló kis női szó. Nem akar­észrevenni. — Ha megkérhetném, ezredes ú­r... — fordult Bélához Péter, — hadd nézem meg az egész házat, a többi szobát is... a menyezet miatt főleg és a falak színe miatt is... Azt akarom, hogy teljes legyen a harmónia. És talán akad még odabent valami apró javítás ... — Szívesen. Tessék ... Bent álltak a pipázóban. — Ugyanis kikapok a főnökömtől, — mondta mosolyogva Péter, — ha nem tökéletes a munkám. — Azt hittem, önállóan dolgozik. — Ilyen apróságokat csak. A nagyobb munká­kat Orosz építész úr tervezi. — Nagyon el lehet foglalva az építész úr ... — Szegény, bizony meglehetősen be van fogva. Most fejezi be éppen a kelenföldi telepet. Harminc­hat ház... — Azért kijöhetett volna egyszer. Ezt Klári mondta, akarata ellenére. — Bizonyosan kijön, ahogy én őt ismerem. — felelte Péter. — Már csak azért is, hogy megnézze a munkámat... hogy ellenőrizzen. Mindig csak az a jó, amit ő maga csinált. — öntudatos embernek látszik, — jegyezte meg Béla, mire Péterből nyomban kitört a lelkesedés. — Remek ember az, kérem! Nagyszerű ember mindenképpen! A munkája, az ötletei, a kitartása, a jókedve... és a határtalan önbizalma!... Élvezet vele dolgozni! Csak az tudja igazán, aki jól ismeri Andrást... — Szóval barátok is? — Testi-lelki jóbarátok gyerekkorunk óta. — És nagyon szép szerénységgel. — Neki köszönhetek mindent. Átmentek a vendégszobába. Péter felkiáltott: — Nini, egy régi ismerős! Nevetve az egyik sarokba mutatott. Ott állt a nevezetes karosszék, épp olyan gőgösen, épp olyan mereven, mint mindig. Megálltak előtte. Klári is mosolyogva nézegette. — Maga ismeri ezt a széket? — kérdezte. — Túlzás nélkül mondhatom, — felelte Péter, — hogy soha még széket jobban nem ismertem. Rövid volt az ismeretségünk, de annál izgalmasabb. Percenként eltűnt és percenként megjelent megint. Ahogy van beszélő kutya, úgy ez a kóborló szék. Már hallomásból ismertem, amikor még nem is láttam. Tudok róla mindent. Többek között azt is, hogy irgalmatlanul nehéz, tekintve, hogy öt emeletről cipeltem le Bandival együtt. De estére megint vissza­jött a maga lábán. — Klári nevetett, csillogó gyerekszemmel. — Képzelem, milyen dühös volt a barátja! — Bizony dühös volt kicsit, öklével fenyegette a széket. — Elhallgatott s miután lopva Klárira nézett, hamiskásan mondta: — őszintén szólva, eddig nem nagyon értettem, mit evett Bandi ezen a karosszéken ... mit talál rajta olyan rendkívülit. De most már megértem. Klári elpirult. Kapkodva mondta: •876

Next