Uj idők, 1938 (44. évfolyam, 1-26. szám)

1938-04-24 / 17. szám - Fóthy János: Desz-dur prelüd / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

szétküldöztem volna hajamat a világ minden ré­szébe ... — no jó. Ezekre a levelekre mindig a tit­károm válaszolt, megsúghatom neked, az autogram­mokat is ő írta helyettem, igaz, hogy a megtévesz­tésig híven. Annyira híven, hogy egyszer egy vál­tóra adott autogrammot helyettem, mondanom sem kell: a saját váltójára. Kénytelen voltam ki­dobni szegényt és ez is nagy szerepet játszik a tör­ténetemben. Ettől az időtől kezdve, amíg új titkárt nem sze­reztem, magam olvastam el a leveleimet, ame­lyekre, persze, nem válaszoltam. De egyszer egy egészen különös levelet kaptam Németországból. Finom asszonyi levél volt, egészen más, mint többi. Nem „drága Mester"... nem autogrammké­ a rés, nem hajfürt-esdeklés... — aki írta, sohasem hallott játszani, csak rádióban, tehát nem is látott soha. És mégis úgy megérezte, ki vagyok, mi va­gyok, már úgy értem: bevülről, mint senki más a világon. Hogy magányos vagyok. Hogy egész életem egyetlen nagy keresés. Hogy tulajdonképpen nem is tudom, mit vagy kit keresek. Egy fogalmat: a boldogságot? Egy embert, barátot vagy asszonyt? Egy biztos és szilárd pontot a világmindenségben: régi hazámat vagy új otthont valahol? Aki ezt a le­velet írta, a lelkembe látott... egészen csodálatos volt. Ez volt az első levél, amelyre válaszoltam volna, nemcsak sajátkezűleg, hanem boldog örömmel... — nem volt név alatta. Feladó sem. Csak annyit tud­tam a postai bélyegzőből kisillabizálni, hogy egy német kisvárosból jött, amelynek még hírét sem hallottam... Aztán megint levél jött az ismeretlen nőtől... a grafológus azt mondta: finom, érzékeny, már nem egészen fiatal, de még nem is túlságosan idős nő írhatta ... negyven és negyvenöt között lehet... nagykultúrájú, rajongó, de bölcs lélek, sokat szen­vedett ... — és ilyen szamár általánosságokat, ame­lyeknél nekem, bár nem vagyok grafológus, sokkal többet árult el a levél. Persze, nem az írás vonalai, hanem a hang, amely a szavakból hozzám szólt. Barátom, most nevess ki... én beleszerettem ebbe az ismeretlen nőbe, igazán beleszerettem... — tudom, hogy bolondság, romantika és mégis. Úgy éreztem, ez az a nő, akit egész életemben hajszol­tam, kerestem, hiába. Hogy valaki ennyire érezze, ki vagyok. Hogy valaki ennyire pontosan tudja, mi kell nekem, mit várok az élettől, mi hiányzik, mit szeretnék... — hallottam egyszer egy mesét arról, hogy mindenki csak mint fél­ ember jár-kel az életben, mert a másik fele, aki kiegészítse, vala­hol ott él ismeretlenül a világban. A két fél­ ember keresi egymást, de csak ritkán találja meg az egyik a másikat. Ha mégis találkoznak és egyesülnek, ez a boldogság. Én tudtam: ez az ismeretlen levélíró az én másik felem... találkoznunk kell. Mindenit megpróbáltam. Németországi impre­szárióm kutatott, nyomozott, de hiába. Ekkor elha­tároztam: koncertet adok abban az isten háta mögötti kis városban. Impreszárióm majdnem elájult, de szerencsére már megszokta a bolondériáimat, gon­dolta, eleget keresett már rajtam, legfeljebb rám­fizet egyszer. A hangversenyt jóelőre meghirdette a városkában. Jól számítottam. Nemsokára megint le­vél jött az ismeretlentől, boldog levél. És ... bará­tom ... azt írta: ott lesz a koncerten, keressem meg a közönség soraiban, egészen biztos, hogy ráisme­rek, aztán a többit meglátjuk... És, hogy el ne fe­lejtsem: az Esőcsepp-prelüdöt kéri tőlem, ezt úgy veszi majd, mintha csak neki játszanám... — közben titkos jelet ad, hogy elárulja magát. Novemberi délután volt, mikor megérkeztem abba a német kisvárosba. Fiam, ott nem változott semmi, legalább háromszáz év óta. Gótikus kis há­zak, szűk kis utcák, még a villany is úgy ég, mintha olajlámpa volna... öreg kis fogadóban szálltam meg, a szobában ódon bútorok, nyitott kandalló, do­hos, nedves szag... E. T. A. Hoffmann kísérteties történetei játszódnak ilyen szobákban. És odakünn esik az eső, szél hajtogatja zúgva a fákat... egé­szen szabályos hangulat egy ilyen rendkívüli talál­kozóhoz. Én mindebből csak azt éreztem, hogy ráz a hideg a türelmetlenségtől, az ideges várakozástól. Hét órakor öltözni kezdtem, azt sem tudom, hogyan sikerült, valósággal önkívületben voltam. De mielőtt a koncertre mentem volna, meghagytam a fogadó­ban, terítsenek a szobámban két személyre, tea le­gyen, hideg vacsora és egy üveg pezsgő. Az a koncertterem, barátom! Egy műem­lék: kis empire-terem, hideg ezüstben és fehérben, kopott világoskék bársony a zsöllyéken, a páholyok párkányán, valaha egy művészetrajongó különc kis fejedelem udvari színháza lehetett. És az a közön­ség! Ez is műemlék-gyűjtemény, igazán. Csupa öreg ember, öreg asszony, még a fiatalok is öregek. Kilépek a kis színpadra, a zongora is öreg, de finom gyártmány. Lázasan, szinte vacogva a várakozástól, végignézek a közönségen, hol ülhet, ki lehet az én ismeretlen asszonyom. Az első sorban a polgármes­ter és kövér felesége, városi notabilitások, környék­beli arisztokraták, ... nincs közöttük egy sem, aki számításba jöhetne... de nincs hátrább sem, csupa jelentéktelen, német kisvárosi, kispolgári arc, szép és finom csak egy van az egész teremben, az a már nem egészen fiatal nő, aki ott ül elől az első sor végén, kerekes tolószékben, lábai takaróba burkolva. Játszom. Haragosan, hangulat nélkül. Becsa­pottnak érzem magam, beugrottam egy ostoba as­­szonyi játéknak. Sokat tapsolnak mégis. Műsor vé­gén jön az Esőcsepp-prelüd. Most már érzem, han­gulatba jövök, valahogy megfogott a hely és a hely­zet különössége, varázslata ... játszom, mintha mégis igazán neki játszanék, az én ismeretlen asszonyom­nak. Nagy taps, körülnézek, hátha megkapom a tit­kos jeladást. Semmi. A közönség a színpad körül tolong és tapsol ráadásért... a kerekes tolószékben sápadtan hanyatlik hátra a béna nő, arcán könnyek folynak végig, libériás inas jön, kigurítja a terem­ből. Az ajtóból még visszanéz a szép és szenvedő as­­szonyi arc, aztán eltűnik. Az esős ódon utcákon hazarohanok a fogadóba. Talán vár rám, akit várok. Senki. Leülök az asztal­hoz. Jön a pincér, felszolgálhat-e? Kiküldöm. Fel és alá szaladgálok, végigvetem magam az ágyon. Cigarettázom. Iszom. Senki. Odakünn esik az eső és a szél kopogva veri az ablak­táblákhoz az esőcsep­peket... Az ajtón is kopog valaki. Felugrom. Senki, csak képzelődtem. Nem is tudom, mikor aludtam el, azt sem tudom, hogyan ébredtem ... hajnalban indult a vonatom. Aztán? Több levél nem jött tőle... — ennek már vagy tíz éve is lehet, de nem tudom elfelejteni. Az ilyen esős novemberi es­téken mindig megőrülök egy kicsit... de annál jobban játszom az Esőcsepp-prelüdöt... viszont ... még egy vodka csúszik le barátom torkán, aztán rámnéz kíváncsian: — mit szólsz hozzá? ... — Gyönyörű — mondom, nem sok meggyőző­déssel — veletek, oroszokkal is mindig ilyen különös dolgok történnek. Furcsa egy népség vagytok. De azért a Desz­durt mégis te játszod a legszebben az egész világon...

Next