Uj idők, 1938 (44. évfolyam, 1-26. szám)
1938-04-24 / 17. szám - Fóthy János: Desz-dur prelüd / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
szétküldöztem volna hajamat a világ minden részébe ... — no jó. Ezekre a levelekre mindig a titkárom válaszolt, megsúghatom neked, az autogrammokat is ő írta helyettem, igaz, hogy a megtévesztésig híven. Annyira híven, hogy egyszer egy váltóra adott autogrammot helyettem, mondanom sem kell: a saját váltójára. Kénytelen voltam kidobni szegényt és ez is nagy szerepet játszik a történetemben. Ettől az időtől kezdve, amíg új titkárt nem szereztem, magam olvastam el a leveleimet, amelyekre, persze, nem válaszoltam. De egyszer egy egészen különös levelet kaptam Németországból. Finom asszonyi levél volt, egészen más, mint többi. Nem „drága Mester"... nem autogrammké a rés, nem hajfürt-esdeklés... — aki írta, sohasem hallott játszani, csak rádióban, tehát nem is látott soha. És mégis úgy megérezte, ki vagyok, mi vagyok, már úgy értem: bevülről, mint senki más a világon. Hogy magányos vagyok. Hogy egész életem egyetlen nagy keresés. Hogy tulajdonképpen nem is tudom, mit vagy kit keresek. Egy fogalmat: a boldogságot? Egy embert, barátot vagy asszonyt? Egy biztos és szilárd pontot a világmindenségben: régi hazámat vagy új otthont valahol? Aki ezt a levelet írta, a lelkembe látott... egészen csodálatos volt. Ez volt az első levél, amelyre válaszoltam volna, nemcsak sajátkezűleg, hanem boldog örömmel... — nem volt név alatta. Feladó sem. Csak annyit tudtam a postai bélyegzőből kisillabizálni, hogy egy német kisvárosból jött, amelynek még hírét sem hallottam... Aztán megint levél jött az ismeretlen nőtől... a grafológus azt mondta: finom, érzékeny, már nem egészen fiatal, de még nem is túlságosan idős nő írhatta ... negyven és negyvenöt között lehet... nagykultúrájú, rajongó, de bölcs lélek, sokat szenvedett ... — és ilyen szamár általánosságokat, amelyeknél nekem, bár nem vagyok grafológus, sokkal többet árult el a levél. Persze, nem az írás vonalai, hanem a hang, amely a szavakból hozzám szólt. Barátom, most nevess ki... én beleszerettem ebbe az ismeretlen nőbe, igazán beleszerettem... — tudom, hogy bolondság, romantika és mégis. Úgy éreztem, ez az a nő, akit egész életemben hajszoltam, kerestem, hiába. Hogy valaki ennyire érezze, ki vagyok. Hogy valaki ennyire pontosan tudja, mi kell nekem, mit várok az élettől, mi hiányzik, mit szeretnék... — hallottam egyszer egy mesét arról, hogy mindenki csak mint fél ember jár-kel az életben, mert a másik fele, aki kiegészítse, valahol ott él ismeretlenül a világban. A két fél ember keresi egymást, de csak ritkán találja meg az egyik a másikat. Ha mégis találkoznak és egyesülnek, ez a boldogság. Én tudtam: ez az ismeretlen levélíró az én másik felem... találkoznunk kell. Mindenit megpróbáltam. Németországi impreszárióm kutatott, nyomozott, de hiába. Ekkor elhatároztam: koncertet adok abban az isten háta mögötti kis városban. Impreszárióm majdnem elájult, de szerencsére már megszokta a bolondériáimat, gondolta, eleget keresett már rajtam, legfeljebb rámfizet egyszer. A hangversenyt jóelőre meghirdette a városkában. Jól számítottam. Nemsokára megint levél jött az ismeretlentől, boldog levél. És ... barátom ... azt írta: ott lesz a koncerten, keressem meg a közönség soraiban, egészen biztos, hogy ráismerek, aztán a többit meglátjuk... És, hogy el ne felejtsem: az Esőcsepp-prelüdöt kéri tőlem, ezt úgy veszi majd, mintha csak neki játszanám... — közben titkos jelet ad, hogy elárulja magát. Novemberi délután volt, mikor megérkeztem abba a német kisvárosba. Fiam, ott nem változott semmi, legalább háromszáz év óta. Gótikus kis házak, szűk kis utcák, még a villany is úgy ég, mintha olajlámpa volna... öreg kis fogadóban szálltam meg, a szobában ódon bútorok, nyitott kandalló, dohos, nedves szag... E. T. A. Hoffmann kísérteties történetei játszódnak ilyen szobákban. És odakünn esik az eső, szél hajtogatja zúgva a fákat... egészen szabályos hangulat egy ilyen rendkívüli találkozóhoz. Én mindebből csak azt éreztem, hogy ráz a hideg a türelmetlenségtől, az ideges várakozástól. Hét órakor öltözni kezdtem, azt sem tudom, hogyan sikerült, valósággal önkívületben voltam. De mielőtt a koncertre mentem volna, meghagytam a fogadóban, terítsenek a szobámban két személyre, tea legyen, hideg vacsora és egy üveg pezsgő. Az a koncertterem, barátom! Egy műemlék: kis empire-terem, hideg ezüstben és fehérben, kopott világoskék bársony a zsöllyéken, a páholyok párkányán, valaha egy művészetrajongó különc kis fejedelem udvari színháza lehetett. És az a közönség! Ez is műemlék-gyűjtemény, igazán. Csupa öreg ember, öreg asszony, még a fiatalok is öregek. Kilépek a kis színpadra, a zongora is öreg, de finom gyártmány. Lázasan, szinte vacogva a várakozástól, végignézek a közönségen, hol ülhet, ki lehet az én ismeretlen asszonyom. Az első sorban a polgármester és kövér felesége, városi notabilitások, környékbeli arisztokraták, ... nincs közöttük egy sem, aki számításba jöhetne... de nincs hátrább sem, csupa jelentéktelen, német kisvárosi, kispolgári arc, szép és finom csak egy van az egész teremben, az a már nem egészen fiatal nő, aki ott ül elől az első sor végén, kerekes tolószékben, lábai takaróba burkolva. Játszom. Haragosan, hangulat nélkül. Becsapottnak érzem magam, beugrottam egy ostoba asszonyi játéknak. Sokat tapsolnak mégis. Műsor végén jön az Esőcsepp-prelüd. Most már érzem, hangulatba jövök, valahogy megfogott a hely és a helyzet különössége, varázslata ... játszom, mintha mégis igazán neki játszanék, az én ismeretlen asszonyomnak. Nagy taps, körülnézek, hátha megkapom a titkos jeladást. Semmi. A közönség a színpad körül tolong és tapsol ráadásért... a kerekes tolószékben sápadtan hanyatlik hátra a béna nő, arcán könnyek folynak végig, libériás inas jön, kigurítja a teremből. Az ajtóból még visszanéz a szép és szenvedő asszonyi arc, aztán eltűnik. Az esős ódon utcákon hazarohanok a fogadóba. Talán vár rám, akit várok. Senki. Leülök az asztalhoz. Jön a pincér, felszolgálhat-e? Kiküldöm. Fel és alá szaladgálok, végigvetem magam az ágyon. Cigarettázom. Iszom. Senki. Odakünn esik az eső és a szél kopogva veri az ablaktáblákhoz az esőcseppeket... Az ajtón is kopog valaki. Felugrom. Senki, csak képzelődtem. Nem is tudom, mikor aludtam el, azt sem tudom, hogyan ébredtem ... hajnalban indult a vonatom. Aztán? Több levél nem jött tőle... — ennek már vagy tíz éve is lehet, de nem tudom elfelejteni. Az ilyen esős novemberi estéken mindig megőrülök egy kicsit... de annál jobban játszom az Esőcsepp-prelüdöt... viszont ... még egy vodka csúszik le barátom torkán, aztán rámnéz kíváncsian: — mit szólsz hozzá? ... — Gyönyörű — mondom, nem sok meggyőződéssel — veletek, oroszokkal is mindig ilyen különös dolgok történnek. Furcsa egy népség vagytok. De azért a Deszdurt mégis te játszod a legszebben az egész világon...