Uj Idők, 1942 (48. évfolyam, 1-26. szám)

1942-01-04 / 1. szám - Fekete István: Hajnal Badányban / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

Copyright by Singer és Wolfner Az erdőben a haldokló tél sóhajtott, az utakon langyos párák ringatták a tavaszt és az égen, túl tava­szon és télen, felhőselymek hamvában fürödve úszott a hold. Valahol zavaros tajtékzással zúgott egy patak és észak felé vándorló vadlibák kiáltottak valamit az ismerős vizeknek. A föld keménysége engedett már. A réten vakondtúrások szétmállottak s az erdő nehéz párában a lehelte ki magából az oldódó fagy hűvösségét. A fákról nehéz cseppek koppantak az avarra és a vastag levéltakaró felett kesernyés erjedésszag úszott; a nap déltájban melegen közelhajolt már az erdőhöz és a verőfényben búgni kezdett egy vadgalamb — az első — a vén tölgyfa száraz ágán. Amikor a galamb elhallgatott, nagy csend lett az erdőn. A felhők magasabbra szálltak, a bokrok ki­nyújtózkodtak, s a fák tisztogatni kezdték magukat. Egy-egy korhadt ágat lelöktek magukról és fagyos karjaikat hajladozva ringatták a napsugárban. Csak a patak nem tisztult még le. Hideg volt és a tél szennyét hordta már napok óta. A zúgónál mérges kavargással forgatott meg száraz ágat, madártollat, szalmacsomót és vitte tovább, vagy kidobta a partra, mert tiszta szeretett volna lenni, mint az ég. Az este még hűvös volt, de aztán délire fordult a szél, eltakarította a felhőket és az erdő zugaiban hal­lani lehetett, mint roskadnak össze az utolsó hómarad­ványok. A kiöntésekben vadkacsák aludtak féllábon a víz­ben és csak akkor kapták fel fejüket, ha gyanúsan nagyot loccsant a víz, mert vidra hajkurászta az ébredő halakat. Később elült a szél, csak a patak zúgott tovább a csend mélyén és úgy hallatszott, mintha nehéz lélek­zéssel most ébredne fagyos álmából a föld. Az erdő szélén egy róka ült és vakogva kiabált a hold felé, de aztán elhallgatott és beinalt a sűrűbe, csak két szeme meredt az erdei útra. — Mondtam, hogy éjszaka lesz, mire hazaérünk... — dörmögött valaki. — Nem baj. — Bajnak nem baj, de nagy lesz a víz a gázlónál. A fene se ismeri ki magát az ilyen gyatra holdvilágnál. Vagy süssön, vagy ne süssön. — Majd én előre megyek. — Én meg világgá — dörmög az előbbi hang —, ha valami baja lesz. Majd megy a Pista... — Megyek én — mondta az utolsó lovas —, nincs olyan sötét. A zúgás egyre közeledett. A homályos estében meg­csillant a patak vize, de partja már sötétbe veszett és a lovak horkolva álltak meg előtte. — Na, Pista! A legény megveregette a lova nyakát. — Fecske! — biztatta. — Fecske! — és a ló tapo­gatva ereszkedett a fekete vízbe. — Mindjárt utánam! — szólt vissza a legény. — Erős a sodra. Hajnal Badányban — Regény — írta: Fekete István Szöllősy Kálmán négy erdélyi fényképe. A segesvári piactér régi házai egy lakás ablakából 4

Next