Uj Idők, 1943 (49. évfolyam, 1-26. szám)

1943-01-09 / 2. szám - Makra Sándor: Mihály / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

Mikor emígyen kigondolkozták magokat, Nyakó Miska felveszi az elébbi beszéd fonalát: — Oszt' mit akarja, hogy Pista legyek? A gazda nyugodtan ült. Tudatlan mozdulattal ka­paszkodott meg a lőcsbe­, úgy mondta a szavakat, mintha az eperfának szórná: — Aszongyák ezek odaát, — fejével a torony felé intett: — hogy Kevibe nincs más ember, csak: Mihály, Mihály, oszt' Mihály. Nem győzök mán érte hallgatni. A cseléd pelyhedző bajuszát simogatta, vékony mosolyba' húzódott a szája. — Hát ebbe van valami, mer' lássa csak, gazd­uram: magoknál is három szomszéd Mihály, minálunk meg kettő. Bodó fürge mozdulatokkal igazgatta kalapját, szeme szinte szikrát hányt a méregtől: — Csak mongyad mán te is! — kezdte indulatosan, kemény pillantását a cseléd felé villogtatta. Nem szóltak többet. A temetőnél jártak, mikor előállt a baj. Csak egy nyisszanás hallott, avval a rudas kilépett a hámból, elszakadt az ostráng. Nyakó megrántotta a gyeplőt: — Hó! A kocsi állásba zöttyent. — Üm — bökte a szót gazdája. Feljebb tolta kalapot, azután leugrott az ülésről. Felmenésből vetette a hátra a szavakat: — Csinálj néki valamit, oszt majd gyere utánam. Csak éppen egy kupica pályinkára futotta az idő­ből, akkorra beköszönt Nyakó is: — Aggyonisten! Bordács gazda mondta rá: — Néked is, ecsém! — Így messzinnen kiabált tovább, a jószágot nézegetve: — Kösd be ükét az istállóba, oszt vessél elébek színát! — Bodót tuszkolta befele, mikor eszébe ötlött, hogy a cselédnek is adni kék toroköblítőt: — Hé! — kiáltott az ól felé; míg az üveget kereste, Bodótól megkérdte: — hogy hívják a cseléded? Bodó elveresedett. Kezét gyürkészelte a nadrág­zsebbe, ki meg be, hol a jobb lábára állt, hol a balra. Köhécselt és kelletlen, a szavakkal meg küszködött. — Hogy a cselédem? Bordács már csak félfüllel hallotta, menésben volt az istálló felé. — Majd mengyek mán, — szólt vissza. Bodó Miska olyan mozdulatot tett zavarában, mintha le akarna esni a nadrágja, rántott rajta, aztán jobbadára csak magának motyogva megszólalt megint: — Isván a­. Bodó Isván. — Nézte Bordácsot, míg el nem nyelte az istálló, aztán bekerült a tiszta szobába. Hogy bent mi történt, csak ebéd utánra tudódott ki. Az ifigazda felállt, leverte nadrágjáról a morzsát, kockás kendőjét végighúzta bajszán, két lépést tett előre: — Hát akkor elmennénk tán, — pedzegette. — Maraggy, na, — mondta illendően a gazda, — hadd húzzák a kutyák a pacalt, — tette még utána nevetősen. Me­gyek, — vágta a szót kurtán Miska, fel­vetette a fejét, — akkor úgy, ahogy megbeszéltük... — kérdőleg hordta körül tekintetét mindenkin. Bordácsné szólt bele: — Ráérünk a lagzival tengeritörés után is, akkorra rendesen elkíszítem Katát. Egyszerre néztek a legényre mind a hárman. Miska úgy tett, mintha hányná-vetné magában, aztán csak rámondta: — Jó. — Az udvar felé fordult: — Pista! — kiál­totta el magát. Semmi válasz. Még egyszer: — Pista, teee! Erre se mozgolódik senki. Bordács sunyin nézi a legényt, egyszer megfogja a kabátját, kicsit hátrébb húzza: — Megálj csak, majd én, — veti neki. Nagy lélek­zetet vesz, öblös hangon kiált az istálló felé: — Mihály!!! Nyakó kidugja borzas fejét az ajtón, már szól is: — Tessék! A gazda nevet, még Kata is. A Bodó-fattyú egy pillantást vet feléjek, ekkora megaláztatást nem bír elviselni. Öles léptekkel indul az istálló felé, útközben morogja a szavakat Nyakónak: — Fogjál, te, oszt gyerünk! — Fogát dacosan ös­­szeszorította, fellépett a kocsira, sose ment többet Bor­dácsék felé. Kinn a pusztán. A bojtár és a számadó. Vadas Ernő fényképe 49

Next