Új Idők, 1945 (51. évfolyam, 1-22. szám)
1945-09-01 / 5. szám - Balázs Béla: Leningrádi ballada / Versek - Kárpáti Aurél: Dosztojevszkij / Tanulmányok, bírálatok, ismeretterjesztő cikkek, útirajzok, kisebb elbeszélések
Dosztojevszkij Leningrádi ballada Most száz esztendeje, 1845 nyarán jelent meg Dosztojevszkij Fjodor Mihajlovics első regénye, a Szegény emberek, Alexejevna Varvara kisasszony s egy megindítóan naiv, egyszerű csinovnik, Gyevuskin Makár levél formában írott, érzelmes szerelmi története. A huszonnégy éves író ebben a másfélszáz oldalas könyvében úgy mutatkozott be, mint a »megalázottak és megszomorítottak« költője. Meleg részvét, mélységes rokonszenv, a társadalom kisemmizett és elnyomott, névtelen hősei iránt érzett gyengéd szeretet fűti át regényének minden sorát. A gazdagok és hatalmasok ridegségével szemben Dosztojevszkij sorsüldözött, szegény emberei az igazi emberség megszemélyesítői. Érzőszívűek, jóságosak, önzetlenek és tisztalelkűek. Gyevuskin — aki mintha Gogoly Köpönyegének redőiből bújt volna elő — tagadhatatlanul némi rokonságot tart Akakievics Akakijjal, de nyoma sincs benne az önzésnek. Alázatossága áldozatkészségbe mélyül, ezért is került mindjárt olyan közel az olvasók szívéhez. Csendes igénytelenségében, szinte öntudatlan nélkülözés-vállalásában van valami heroikus, megragadó, sőt megrendítő vonás : a szenvedés megnöveli és fölmagasztosítja szürke, hétköznapi alakját. Az álmodott szenvedés után a Szegény emberek írója nemsokára végigjárta a valóságos szenvedések gyötrelmes útját is. Az epilepsziától a katorgáig. S ez a fájó megpróbáltatásokkal kirakott út érlelte őt a szenvedés legnagyobb, nemcsak orosz, hanem világirodalmi viszonylatban is páratlan költőjévé. A lelkünkben lakó démonok, ijesztő kísértetek és szörnyek azóta élnek, mióta Dosztojevszkij először szólott róluk Raszkolnyikov, a Félkegyelmű s a Karamazovok történetében. Mert kinyilatkoztatások az ő regényei. Kinyilatkoztatások kínokról és kétségbeesésekről, amelyek előtte nem voltak s most már sohasem fognak elnyugodni bennünk. Pszichológus ? ő maga nem sokat tartott a pszichológiáról. Egyszerűen realistának nevezte magát. S az is volt. De olyan realista, aki állandóan a misztikum felhője alatt vándorol. Dosztojevszkij ködöt sűrített formába és az ős-bizonytalanság országában hirdetett törvényt, amiből nyilvánvaló, hogy még inkább a legnehezebben kifejezhetőt kereste, mint Flaubert. Miféle kegyetlen bátorság, milyen elszánt kíváncsiság tétette fel vele újra meg újra a gyötrő kérdést: akarom tudni, ki vagy? Nem elégedett meg a Bazarov élve boncolt békáival, sőt még a gyóntató fülébe súgott vallomásokkal sem. őszintébben, közvetlenebbül, egészen akarta a nagy titok megoldását. A halállal kelt birokra a rejtett zár kulcsáért. A tőrt kérdezte és faggatta. A tőrt, melynek sima pengéje utolszor1 tükrözi vissza az ember arcát, mielőtt átszúrná szívét. A kivont tőrt, a felemelt baltát, a homlokhoz szorított pisztoly sötét száját, — mintha ösztönösen érezte volna, hogy csak a végső pillanatban nyílik ki az egész élet rejtélye. Gogolytól Tolsztojig mindenki csak rész belőle, ő maga a megbonthatatlan egész, az egyetlen teljesség. Személye is olyan, mint írói életműve: felejthetetlen. Bennem — nem tudom miért — az a képe él legemlékezetesebben, amely halálos ágyán ábrázolja. Hosszú, szürke szakálla a mellére borulva, alszik s feje alatt a süppedő párna szétfutó ráncai fekete glóriával sugározzák körül mozdulatlan arcát. Gyönyörűen boltozott homlokán (emlékeznek a Bramante kupolájára?) nem hagyott nyomot sem a bitófa tövében töltött negyedóra, sem a »holtak házának« ezer egyforma napja. Fehér, sima és hideg ez a titokzatos homlok, akár a havas orosz puszta. Füléhez odaült a végtelen csend s félig nyílt ajkívei között sötéten búj meg az örök éjszaka. Vajjon tudott-e mosolyogni? Most nyugodt, rettenetesen nyugodt. Egyedülvaló ez a zord és fenséges nyugalom. Mint ahogy életében is egyedülálló volt, ő, a modern Jeremiás, egy azóta elkövetkeezt »karamazovi« világ megjövendölője. Egyedül áll óriás társai között, elnézve Turgenyev feje fölött s az égre függesztve komor tekintetét, míg lábai rongyos cipőkben pihennek meg Szibéria, a pénztelenség és a nyavalyatörés állomásain. KÁRPÁTI AURÉL Kisérteti és álomlátomás : Leningrád némán, jég és hó alatt. Üres utcákra ráfagyott a csend. Kristályba dermedt, elvarázsolt város , köröskörül német ágyúk dörögnek. Recsegő tanklavinák hömpölyögnek. (Csodát mondok, csodát, de nem mesét.) Vörhengő nap narancssárga ködön átvérzik, mint seb könnyű kötésen. Párafátyolban halvány szilhuettek : Az Admiralitás és Téli palota. Súlytalan árnyként elmosódva lengnek A Szmolnij és a Péter-Pál erőd-Kristályba dermedt történelem álma : Testetlenül, áttetszőn, mint üvegre Lehelt színekkel festett képzelet, Szellemes, finom, előkelő szépség. Gondolnád, hogy elég egy szélfúvás . . . És elrepül. . . S köröskörül a gépesített dzsungel, Porosz pöffeszkedés, potsdami csizmák, Vérlázba bőszült, vak otrombaság Zsivajos hada gázol és tapos.Ki védi meg az elvarázsolt várost? Álmodó finom szépségét ki védi? Csodát mondok, csodát, de nem mesét.) A Nyeva néma és a Nyevszki hallgat. Árnyékutcákon néhány emberárnyék Súlytalan ingva, mint mély víz alatt Lassan, alig mozog zsibbadó lábbal. Vére fogyott, tántorgó szilhuettek. Azt gondolod, elég egy szélfúvás, Hogy elsöpörje .. . És roppant gránát robban néma képbe. Szép szilhuettet tép szép szilhuetté, Tűzvészek pirja fest háttereket . . . De rendületlen, közelíthetetlen A lehelt színnel festett képzelet: Szellemes finom, előkelő szépség, Támolygó árnyak néma árnyékváza ! (Ki tartja fel a német vaslavinát? Csodát mondok, csodát, de nem mesét.) A Nyeva néma és a Nyevszki hallgat. Német sáncok hurka fojtja a várost. A puszta utcák égre nyitott űrje Mint éhhalottak égretátott szája. Mert ez az éhség. Csend és szépség , éhség Kristályba dermedt álomnak varázsa Sorvasztó éhség, halkan ölő éhség. S a vére fogyott, alig élő árnyak védik a lenge, finom árnyékvárost. S a német ágyúk hiába dörögnek. A német sáncok hurka hasztalan. A vaslavinák megtorpannak itt. Mert rendületlen, közelíthetetlen A lehelt színel festett képzelet. Kristályba dermedt történelem álma. Nagy Péter, Puskin, Lenin városa. Soha, soha otromba porosz csizma Soha, soha nem taposhat belé. Ehsorvasztott, támolygó aligélők Vaslavinákat megállítanak. Ehsorvasztott, támolygó aligélők, . .. De leningrádiak, de leningrádiak ! 140