Új Idők, 1947 (53. évfolyam, 27-52. szám)

1947-09-20 / 38. szám - Innocent-Vincze Ernő: Az üllő / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

Beh­atások az egyetemen Szecskó Tamás fejlécrajza 1. 2. 3. «Száztíz éve került színre Pesten a Szevillai borbély» Pofon csattant a fiú arcán. Nem volt súlyos, kemény, kegyetlen pofon. Csak olyan csattanós- Inkább hangos, mint erős. Apai pofon. — Még most sem akadsz tanulni? — kérdezte a pofonhoz tartozó szigorú hang. A fiú felvetette fehérarcú, gömbölyded gyerekfejét. — Nem!­­—­ aztán nyafogóvá puhult a hangja. — Nem akarok .. Nincs kedvem ... — Akkor... akkor odaadlak — kereste a szót, végül keményen ki is mondta — inasnak. Inasnak adlak! — Adjál! — megint dacos lett a gyerek és közöm­bösen hallgatta apját, aki határozottan jelentette ki a döntést: — Ivováscsinas lesz belőled! Átvitette feleségét a szomszéd szobába. — Jól elrontottad ezt a gyereket — szemrehányás volt a hangjában. — Fiúnak apa kell — mondta szeliden az asszony. —­­Ritkán vagy itthon. Azt megérzi a gyerek. Én nem bírok vele.­­—­ Aztán hozzátette: — Azért... latinban elég jól halad. A férje, Giuseppe, azonban már nem figyelt rá. Arra gondolt, hogy a feleségének igaza van. Fiának erős apai kéz kell, Ő pedig nemigen ér ráj. Hol itt játszik, hol ott. Most már, hogy megtelepedtek Pesaroban, nem viheti mindig magával az egész családot. Jó, hogy a felesége már nem lép fel, legalább van, aki az otthonról ügyeljen. Talán már késő ráncba szedni a fiát- Dehát mindegy, akárhogy is, bele kell vernie hogy tanuljon! Lati­nul? Igen, persze latinul is, de azonkívül olyasmit is kell tanulnia, amiből könnyebben megélhet. Idejekorán kenye­ret kell adni a kezébe. A muzsika, például, jó kenyér!­Lám, ők is milyen jól megéltek belőle a feleségével.­ Egy kis házat is összekuporgattak már. Az asszony is erre gondolt a nagy csendben. Mint igazi házaséletben általában, ők is rendszerint ugyanarra gon­doltak mind a ketten, ha együtt voltak és hallgattak. Milyen nehéz is volt összeszerezni, amijük van. Az ura kürtöt fújt, ő pedig énekelt. Hányszor előfordult az is, hogy ő énekelt a színpadon, férje pedig ugyanakkor a vadászkürtöt fújta a zenekarban. Így dolgoztak, szinte együtt, művészek mind a ketten. N­a nem is országos nagyságok, de annyira ismerik a mesterségüket, hogy a gyermeküket is muzsikára akarják taníttatni. Tonio azonban hallani sem akar a zenéről. Pedig lenne rá 0­hetségeí­ Hangja is van, hallása is, és van ütemérzéke. Az apja jól megvizsgáztatta és elégedetten ölelte meg. De hiába való volt a szeretet és a szigorúság is, a gyerek, úgy látszik, gyűlöl mindent, ami a hangok világába tartozik. Nem érti, nem érzi, miről van szó! Mit lehet kezdeni vele? Az apja azt mondta, legyen kovácsinas ... Az ő fia! Megpróbált az ura lelkére beszélni. De hiába. 4. A vadászkürtös másnap reggel elvitte fiát a városka egyik kovácsmesteréhez. Beszélt a gazdával. Tonio ott maradt az ütésektől csattogó, forró gőzök­től sistergő, füstös, kormos műhelyben. A­­ mester a sarokba állította, hogy tapossa a fújtatót. Megmutatta,­hogyan kell. Tonio keserű szájjal, dacosan taposta az emeltyűt a sarokban. Órák hosszat. Élesztette a tüzet és nézte a mes­tert, meg a legényeit, mit csinálnak. Amikor véget ért a munka, szótlanul hazament. Az utcán meglátták pajtásai. Körülviharozták izzadt, füstös arcát, feketére kormozódott kezét. — Tonio! Tonio! A pesaroi utcán, ahol a vadászkürtös­ és felesége lakott, hamar végigfutott a hír: — Kovácsinas lett Tonio! 5. Másnap Tonio hasonlókorú pajtásai odagyűltek a mű­hely bejáratához. Egymásnak mutogatták az új kovácsinast. Nagyokat kacagtak. Ha a mester rájuk reccsintett, elfutott az egész csapat. De hamar visszatért!újra s ugratta Toniot. — Nem kalapál! Csak fújtat!­­— kiabálták káröröm­mel, mert azért közben valamennyien irigyelték Toniot, hogy bekerülhetett a kovácsműhelybe. Vígan újságolták egymásnak: — Csak fújtat! Csak fújtat! Tonioban ágaskodni kezdett a dac. Ott hagyta a ta­posást. Az üllő felé indult. — Hé, kölyök! — csattant fel a mester hangja, mint az öreg kalapács, olyan súllyal és erővel. Visszakergette Tomiot a sarokba. A fiú alig vette észre, hogy ez a hang neki szól. Ide­gen volt a hang is, az erő is. És az is, hogy nem szabad abbahagynia a fúj­tatást. Megalázottan kullogott vissza a sarokba. A kalapácsot még nem lehet kezébe vennie, így­ oktatta a mester. Pedig akkor aztán még jobban irigyelnék gúnyolódó társai. De túlságosan gyerek még, meghúznia a karját a pöröly. Az üllő, a műhely közepén, keményen sötét lett. Ti­tokzatosan, dacosan. A szikrák szertepattantak lapos há­táról. Vasorrát belefúrta a sötét, tűzfényfs, koromízű leve­gőbe és mozdulatlanul, híven meresztette a sarokban fújtató Tonio felé. Az üllő — Elbeszélés — Ir­ta: Innocent-Vincze Ernő 270

Next