Új Idők, 1948 (54. évfolyam, 1-26. szám)
1948-01-03 / 1. szám - Polgár Géza beszélget Szeberényi Lillával / Tanulmányok, bírálatok, ismeretterjesztő cikkek, útirajzok, kisebb elbeszélések
Az előfizetés pontos megújítása sok munka- és pénzmegtakarítást jelent legényt, a száguldó csákót, a lovat topó betyárt, a küzdő, küszködő, szenviselő népet, a szegénységet, nyomort, szóval az egész életet... És ki nem érezte a szíve mélyén, hogy i milyen imádója volt ő a szerelemnek, szabadságnak és hogy gyűlölte bármilyen formában a — bilincset?!... Mintha mindez kiéleződnék ebből az ifjúkorában írott levélből is, amely hej, de régesrégen kívánkozott papírra! — .De ne többet Petőfiről, hiszen őt valamennyien a szívünk-lelkünk legmélyén hordjuk és érezzük. De Szeberényi Lajosról, akihez a levél szól, el kell, hogy mondjam, hogy kebelbarátja: Petőfi, 1839-ben, Selmecen, ezt a négysoros emlékverset írta: Szeberényi Lajos emlékkönyvébe: Kegyetlen a végzet; nem hagy sok ideig örülni Minket együttlétünk édeni napjaink. Ámde ez a földnek bármely részére ragadhat, Érted ezen kebel ég, s lészen örökre híved. Szeberényi Lajos dédunokája: Szeberényi Lilla, gyönyörű szép, fiatal teremtés, aki az édesanyjával együtt szívesen hallgatja rádióüzeneteimet, tehát régi hívem és mint ilyen, fölkeresett nemrég a szóban forgó eredeti ,Petőfilevéllel, amely rövidesen legméltóbb helyére, a Nemzeti Múzeum kézirattárába kerül. Amikor a napokban Szeberényi Lilla, a dédunoka nálam járt, megkértem, mondjon el mindent, ami a levéllel kapcsolatban eszébe jut. — Kicsi kis gyermek voltam még — mondotta —, amikor egy hideg, havas januári testén, szeretett édesapám örök álomra szenderült. Fiatalon, élete virágjában, 38 éves korában hagyott itt bennünket édesanyámmal. Ha szép és kellemes estét, akarok magamnak szerezni, gondolataimban visszatérek a szép, virágos fóti paplakba, ahol gyermekkorom legboldogabb napjait töltöttem. Ilyenkor úgy érzem, hogy drága jó édesapám átölel és úgy mesél nekem, mint régen, amikor ölébe ültetett és megmutogatta féltve őrzött kincseit az íróasztal fiókjaiban. — Mit tud az íróasztalról? — kérdem. — Ez az íróasztal nagy becsben állott a családban. Eredetileg Kisfaludy Károlyé volt. Tőle Greguss Ágosthoz került, aki azt nagyanyámnak, mint unokahúgának adományozta. — Na, most, mi minden volt az íróasztal fiókjaiban ! Az íróasztal legféltettebb kincse ez az eredeti Petőfi-levél volt. Jómagam büszke vagyok rá nagyon,hogy Petőfi Sándor osztálytársa és jóbarátja volt dédapámnak, Szeberényi Lajosnak, aki később pozsonyi evangélikus lelkész és theológiai tanár volt. — Mondja el, Lillácska, hogyan jutott a levél magához? — Dédapámtól nagyapám, szintén evangélikus főesperes örökölte, azután pedig a levélt édesapám, Szeberényi Zoltán, fóti evangélikus lelkész birtokába került Végül, mint egyetlen gyermek, én örököltem a drága kincset. — Sajnos, a háború dúló vihara sok-sok más egyébbel, az íróasztalt is elsöpörte, de a Petőfi-levélt, csodálatos módon, sértetlenül megmaradt. Úgy érzem, hogy ezt a nemzeti értéket jelentő levelet meg kell őriznünk az utókor számára; ezért is fordultam bizalommai magához, kedves «Mit üzen», aki immár huszonegy esztendő óta küldi jótanácsait szerte a nagyvilágba minden hallgatójához. Én pedig hálásan a megtisztelő bizalomért, boldog örömmel megbeszéltem minden szükségeset Ortutay Gyula kultuszminiszterünkkel, aki máris intézkedett, hogy az eredeti Petőfi-kézirat, illetve levél, a Nemzeti Múzeumban nyerjen elhelyezést. Íme a levélnek az Uj Idők számára készült fényképmása, s a négy oldalra terjedő teljes szövege nyomtatásban: f Édes Lajos Barátom! Mi kínosan vártam az időt, mellyben felőled ismét valamit hallhassak, hollétedet végre megtudhassam. És eljött az, s mondjam-e, mi örömömre? Használom az első percet, s elődbe öntöm baráti keblem ömledezéseit. Hollétedet Domanovszky barátunktól tudtam meg, aki tanítványaival együtt szünnapokra Ajkára (gondolom Veszprém megyébe) ment Pápán keresztül. Itt beszéltem vele. De tudnod kell, mint jöttem Pápára, mint telepedtem itt meg, mert megtelepedtem! — Veled utoljára Pozsonban beszéltem — per longum et latum mondom el történetemet, ha meg nem unod, — onnan szüleimhez Pestre mentem, Pestről fel Selmecre testimoniumért, s onnan vissza szüleimhez. Ezek örültek, hogy a katonaságtól megszabadultam, de — képzeld, barátom! — azt akarták, hogy mészáros legyek, én és mesterember. Ennek két oka volt. Először az atyám engem mindig jobban szeretett volna látni: húst mérni, mint jambusokat, trochaeusokat faragni. Másodszor — s ez már fontosabb! — szüleim elszegényedtek, annyira, hogy engem tanulásomban segíteni nem voltak képesek. Azonban — gondolhatod, — hogy ha még tíz illy fontos ok lett volna is, ebben velők meg nem egyezem. Én tehát jobb időket várva, két hónapot (8M-ik Május és Júniust) honn töltök, s itt annyira hozzám szokott azon ragaszkodó jó vendég, miről Vörösmarty mondja: «holdvilág az arcod, kályha termeted» stb., hogy eltökélem, tőle erővel elszakadni. S úgy lőn Pestre menek, de itt semmi kedvező szél nem fújt, nem is lengedezett; tovább folytatom hát utamat (a la iha bele Balázs») Füred felé s innen átkelve a Balatonon, Somogyon, Veszprémen keresztül Tolnába, Ozorára, (a fentebbi vármegyébe) jövök, itt színészek degálnak, velők megbarátkozom, s színésszé leszek. Három hónapig színészkedtem, társaságunk tönkre jutott, s én tannyi balszerencse közt, olly sok viszály után, megfogyva bár, de törve nem» elbúcsúztam a színészettől Mohácson (de ha Isten segít, nem örökre) s per varios casus et tot discrimina rerum Mohácsról Pécs, Szigetvár, Kaposvár, Keszthely, Sümeg és Szombathelyen keresztül Sopronba értem. Itt tanulni akartam, de nem volt semmim s tet nihile nihil»; onnan Pozsonba mentem; itt is úgy jártam végre innen Pápára, s itt némileg csillámlani kezdett szerencsecsillagom. Tarcy, a derék Tarcy az, kinek mind köszönhetek. S így vagyok itt Pápán, noha tengődöm, de mégis itt vagyok, és némi reménnyel, hogy idabit Deus his quoque finem! — Édes örömmel függök serdülő «képző társaság»-unk növekedésén, és az valóban növekszik. Talán tudod már, hogy javai voltak pályakérdések kitűzve. Az idén szinte vágynak, mégpedig 1. Lyrára, 2. balladára, 3. novellára és 4. tudományos értekezésre. A legjobb novella jutalma 3, amazok közt a legjobb művé 2-2 arany. Cucor, Kovács Pál és Steltner Ignác (ref. lelkész) a bírálók. Már bead» . — i Szeberényi Lilla 2