Új Ifjúság, 1976. július-december (25. évfolyam, 27-51. szám)
1976-09-28 / 39. szám
Borongós napok. Korai ősz, bágyadt napsugár, pedig csak szeptember van. A kórház falai közt egy árnyalattal még szomorúbb az ősz. — Hányas szobában fekszik? — A harminckettesben. A kórház folyosójának kövén ridegen koppannak a léptek. Ügyeletes szoba. Fehér köpenyes ápolónők, leragasztott szemű páciensek Sötét szemüveggel jön ki a kórteremből Szabó Béla, A felszakadt gondolatok, az Éhes vagyok, az Érett szegénység, a Marci a csodakapus, Az élet peremén, a Hűség, a Mindhalálig és egyéb művek szerzője. Egyenes a tartása, rugalmas a járása. Hetvenéves. Szeptember 21-én ünnepelte születésnapját. Ünnepeltek tósztok, felköszöntők elmaradtak. A kórházi magány társtalanságában csendesen telt el a születésnap. — Operálták a szemem, szürkehályog. Szerencsére az operáció igen jól sikerült, rövidesen elhagyhatom a kórházak Bizakodással beszél, mint mindig, még a legnehezebb esztendők során is. Akkor, amikor igen sok embernek a szeméről kellett volna leoperálni a „barna“ hályogot. — Rám borzalmas hatással volt az a korszak. Sötét nyomasztó napokon álmaimban ma is viaskodom a fasiszta gyilkosokkal — mondja Szabó Béla. Tudta, hogy a fasizmus korszaka véget ér, s felvirrad a szabadság napja. Az igazi szabadság, a múlt insége nélkül. Rendületlenül hitt abban, hogy nem maradhat eredmény nélkül a „Fel, fel, ti rabjai a földnek“ — induló. Ritkán járhatott akkor az élet napos oldalán. — A nagy ínség, éhség éveit könyv nélkül nem vészelhettem volna át. Szerelmese voltam az irodalomnak. Szerettem Petőfit, Adyt, Móricz Zsigmondot, Kosztolányit, Gelléri Andor Endrét, Nagy Lajost, József Attilát, Illyés Gyulát, Pap Károlyt. Szerettem Hayeket, Balzacot, Tolsztojt... Költőként kezdte, prózával folytatta. Róla írta Fábry Zoltán: „Nincs szlovákiai íróember, aki annyit küzdött volna a tollal a tollért, a sikerért és az eredményért, aki oly görcsösen, olyan elkeseredetten és szerelmetesen markolta volna a tollat, olyan szívósan, annyira fanatikus önhittel és hajszoltsággal, mint ő. Mint a mesék szabólegénye, tűt cserélt tollal, hogy magát, hangját és mondanivalóját varázspálcává szépítse...“ Szabó-rege tűről-tollról. Mondjuk el a regét! Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy igen-igen szegény szabógyerek. Öltögette a tűt makacs szorgalommal. Bármennyire serénykedett is, a tű biz’ nem tudott rajta segíteni. Éhezett, fázott. A didergő valóságban is voltak álmai, bár tudta az íratlan törvényt, hogy aki szegény, éhezzen, fázzon, egyébhez akkor sincs jussa, ha szorgalmas. A varrás fölé görnyedő kisinasnak különös álmai voltak. Nem elásott kincsekről, nem arról, hogy egyszer dúsgazdag lesz. Álmai merészebbek voltak. Ha munka közben elfelejtette, hogy közelében a mester, egyre csak azt dúdolta-fütyörészte: Fel, fel, ti rabjai a földnek. Tízen ültek otthon a telítetlen asztalhoz. — Nagy szegénységben éltünk, éheztünk — emlékezik vissza sivár gyermekkorára az Éhes vagyok című verseskötet szerzője. Vajon mond-e valamit ez az Éhes vagyok a mai fiataloknak? „Mesélnek az öregek“ — mondják a fiatalok. „Nem mese ez, gyermek“ — intené le a vándor a kétkedőket. De hát meg lehet magyarázni az éhséget azoknak, akik ma szemétbe szórják a kenyeret? Hogy mégis megértsék, a szabólegény tollra cserélte fel a tűjét, a hat elemis, a munkanélküliek sorát igen gyakran szaporító, fázó-éhező szabólegény nem riadt vissza a nehézségektől. Küzdött tollal, küzdött a Joliért. Hetvenéves. Elszaladtak az évek. Kiegyensúlyozott, bizakodó Terveket sző. — Egyik könyvemen dolgozom. Még nem fejeztem be. Sok más egyébbel voltam elfoglalva, talán majd most, bár egyelőre jó ideig nem szabad dolgoznom. Fizikailag sem érzem magam jól, komoly operáción estem át. Hogy milyen könyv, amelyen dolgozom? Útinapló. Több ország, több út, élmények. Készülő könyvéről nem szívesen beszél. Egyszer mondta is: — Legszívesebben a kész művet teszem az asztalra. Sok vagy kevés a hetven év? Tapasztalatnak, élménynek elég. Hetvenévesen már van mit üzenni a fiataloknak. — Van mit, de azért nehéz üzenni a fiataloknak már csak azért is, mert az én ifjúságom éhezés és nélkülözés között telt el, és erről nehéz úgy szólni, hogy a fiatalok megértsék. Ezért talán csak annyit, hogy az ifjúság tegyen meg mindent tudása, felkészültsége érdekében. A mai világban mindenki tanulhat, képezheti magát, fejlődhet. Ez a mai fiatalság egyik óriási előnye azzal az egykori ifjúsággal szemben, amely a két világháború közt nőtt fel. Még sok-sok kész művet, teljes gyógyulást és töretlen munkakedvet kívánunk a hetvenéves Szabó Bélának. —m— Szabó-rege turöl-tollról Rendhagyó randevú volt. Nem Levesén, hanem Sopronban találkoztunk — mondja Stefan Kvietik, Szlovák Nemzeti Színház érdemes művésze. Sopronban és Budapesten forgatták Jókai Mór Lőcsei fehér asszony című regénye alapján az ugyanilyen című tévéjátékot. Ekkor találkozik a büszke fehér asszony Andrássy tábornokkal, a filmben Törőcsik Mari Stefan Kvietikkel. — Maár Gyula rendező engemet választott Andrássy István szerepére — mondja Kvietik. Elöljáróban annyit, hogy könnyebb volt a soproni randevút nyélbe ütni, mint Kvietiket idehaza meginterjúvolni. A bratislavai színház ugyanis a Szovjetunióba készült, Leningrádba és Jerevánba. — Majd ha visszajövünk, jó? — javasolta akkor Kvietik. De a sikeres turné után újabb akadály: prágai színészek vendégszerepeltek az Itteni színházban. Velük kellett lennie. Végül a próbateremből hívattam őt ki. — Két tévéjátékot próbálunk — mentegetőzik Kvietik —, az egyik Kolumbus Kristóf álma, én alakítom benne Kolumbust, a másik a Nemkívánatosak, amelyben Deent játszom, a sebészt. Amikor megmondtam neki, hogy engem főképp a Lőcsei fehér asszony érdekel, felcsillant a szeme. — Örülök, hogy beszélhetek róla. Emlékezetes randevú volt részemre mindenképpen. Leginkább azért, mert először játszottam együtt magyar színészekkel, magyar filmesekkel. Hogyan került sor erre? Maár Gyula nálunk, Szlovákiában is keresett megfelelő színészt Andrássy István tábornok megszemélyesítésére. Tábornok ugyan még nem voltam, de hát mi nem lehet egy színész?! Színésztársam, a Budapesten már népszerű Jozef Kroner, aki dolgozott Maár Gyulának, engem ajánlott erre a szerepre. Maár Gyula meghívott, én pedig a meghívást szíves örömest elfogadtam. A forgatást Sopronban kezdtük. Mi tagadás, egy kis aggodalommal érkeztem a randevú színhelyére. Akikkel együtt kellett szerepelnem, Törőcsik Marin kívül senkit sem ismertem, őt is csak filmjeiben láttam, személyesen nem találkoztunk még, de színésznek az is valami, ha filmen lát valakit. Igen barátságos RANDEVÚ A „LŐCSEI FEHÉR ASSZONNYAL“ (15. folytatás) Najn Iván tehát élte világát, eszébe se jutott a nyomda vagy bármi azzal kapcsolatos. Nem tudta, hogy balesete növekvő számú akta és jegyzőkönyv tárgyát képezi, hogy a nyomozó hatóság már beidézte Steyer Pongrácot, a feleségét, valamint az általuk megnevezett tanúkat. Átmeneti napok voltak ezek, éppolyanok, mint az érettségi után. Várta az értesítést az egyetemről. Apja néhányszor megkísérelte, hogy a „jövőjéről“ tárgyaljon vele, de ő mereven elutasította: — Várjuk meg, hogy felvettek-e. — Jó, de mi van akkor, ha nem? Gondolni kell arra is. Najn Iván egyszerűen nem volt hajlandó arra gondolni. Még a szabadsága is tart vagy nyolc napig, azalatt minden eldőlhet. Élvezte a napfényt, az autózást, Krisztinát, egyszóval: az életet. A szóban forgó hét szerdájáig. Mert akkor behívatták a rendőrségre, s közölték vele, hogy a rendelkezésre álló adatok alapján alaposan gyanúsítható a Btk. 257. paragrafusa 1. bekezdésének második tételébe ütköző, a 3. bekezdés b. pontja szerint minősülő maradandó testi fogyatékosságot előidéző súlyos testi sértés bűntettével. — Na ne vicceljenek! — ez volt az első szava. — Fiatalember, mi nem viccelünk. Jó lesz, ha megjegyzi — mondta neki a rendőr, aki az íróasztal mögött ült. Majd figyelmeztette, hogy védőt választhat, illetve védő kirendelését kérheti. — Nos? — sürgette. — Mit nos? — Választ, vagy kéri a kirendelését — az egyenruhás férfi már határozottan türelmetlen volt. — Ember, érti, hogy mit kérdezek? — Értem. — mondta Najn Iván. Kábán nézett a rendőrre. — Nem kell most rögtön eldöntenie. Megbeszélheti a szüleivel. — Jó. — Na kérem — a férfi az iratai között kotorászott. — Megkezdem a kihallgatását. Mondja el szépen, mi történt május harmincegyedikén. Najn Iván elmondta. Tíz mondatban. A férfi a fejét csóválta: — Ha lehetne, valamivel részletesebben! Erről nem tudok jegyzőkönyvet felvenni. A gépítőnő a hatalmas, elnyűtt masina mögül árgus szentekkel figyelte őket. Najn Iván a falat bámulta, az ezüst színű, hengerelt mintákat. Szőlőfürt levelekkel. A plafontól a padlóig. — Szóval maga odament a vágógéphez. — Oda. — Mi íjésból? — Hogy vágjak. — Mit vágjon? — Léniát. — Mondja — förmedt rá a rendőr —, mi lenne, ha rendesen válaszolna? — Rendesen? —• Nem ilyen tőmondatokban — a rendőr nagyot fújt. Úgy kell kihúzni magából, harapófogóval. Najn Ivánnak a franciaóra jutott eszébe. Ott se lehetett arra a kérdésre: „Az ön lakása hol helyezkedik el?“, azt felelni, hogy Délibáb utca tizenkilenc, hanem: „Az én lakásom a Délibáb utca tizenkilenc szám alatt helyezkedik el.“ Odamentem a vágógéphez, azért, hogy azon tizenkét cicerós léniát vágjak, melyre a szedésemben szükség volt — szavalta Najn Iván. — Ez a beszéd — mondta megenyhülten a rendőr. Intett a gépírónőnek, aki rögtön lekopogta Najn Iván szavait. Olyan hangja volt annak az írógépnek, akár a géppuskaropogás. — Mikor történt ez? — kérdezte a rendőr. — Úgy nyolc óra körül történt ez. — Akkor Steyer Pongrác művezető kartárs odajött, és azt a kérdést intézte hozzám, hogy miért szedtem borgiszból a hirdetés szövegét. — És miért? — Csak — vállat vont. — Ez nem válasz! — Kérem. Azért szedtem Sbrgisz méretű betűkkel, mert nem szabták meg a sor nagyságát, és azt gondoltam így jó lesz. Ugatott az írógép. —■ Folytassa. — Steyer kortárs veszekedni kezdett, majd lökdösődni, aminek az lett az eredménye, hogy a vágógép elsült. — Elsült? —Működésbe jött. — Mű-kö-dés-be-jött — ismételte halkan a gépírónő a Végszót. — Nem maga hozta működésbe? „Keresztkérdés“ — gondolta Najn Iván. — Nem, nem én hoztam működésbe a vágógépet — mondta Najn Iván. — Hát akkor ki? — Nem tudom. — Hogyhogy nem tudja? Najn Iván a tintafoltos, szürke szőnyeget bökdöste a cipője orrával. — Gyanúsított arra a kérdésre, hogy ki hozta működésbe a vágógépet —— diktálta a rendőr —; azt válaszolja, hogy nem tudja. — Nem tudja — nyögte a gépírónő. Várakozásteljes arccal nézett rájuk. — ön fogta a gép karját? — Lehetséges. — Gondolkozzon! Ez nagyon fontos. — Nem emlékszem. — Erőltesse kicsit az agyát! Hol volt a keze a baleset pillanatában? — Az egyik mindenesetre a kés alatt, mint a mellékelt ábra mutatja — emelte fel Naji Iván a kötését. (Ez már egy kisebb pálya volt, időközben kicserélték a kórházban.) — És a másik? Najn Iván letörölte a homlokáról az izzadságot. ,.Hol a fenébe lehetett a kezem?“ — Nem tudom — mondta aztán. A rendőr lediktálta. Aztán összefonta a mellén a karját. ■— Milyen viszonyban volt Steyer Pongráccal? — Semmilyenben. — Mégis. Szerette? — Nem. Utáltam. Steyer Pongrácot határozottan utáltam. Najn Iván úgy látta, a rendőr szemében erre a mondatra gúnyos fény villant fel. „Talán nem kellett volna megmondanom — gondolta. — De ha egyszer igaz!“ — Aztán miért utálta? „Tényleg miért?“ — Őszintén szólva, nem tudom. Talán mert ő is utált engem. Folyton fente rám a fogát, ott szúrt ki velem, ahol csak bírt. • ’ Tatata —■ az írógép mintha egyszerűen szét akarna esni. — Mire gondolt a baleset bekövetkezése előtt? Erre Najn Iván végképp nem tudott válaszolni. Pedig szeretett volna, most már őt is érdekelte, tulajdonképpen mi történt azokban a kritikus másodpercekben. Csak annyira bírt visszaemlékezni, hogy bár sokszor kívánta pokolra a műve i