Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1984-04-24 / 17. szám
ÚJRAJTÁSO KULCSÁR TIBOR ROVATA Élet vitorlása: „Nagyon sokat jelentenek nekem a versek. Habár több mindennel foglalkozom, a verselést tartom életem egyik céljának“ — írja. A mellékelt rövidke versek a fenti önvallomást egyelőre még nem igazolják. Gyújtsd meg tiszem: Próbálkozásai nagyon kezdetlegesek, tele magyartalan, erőszakolt mondatszerkesztéssel, helyesírási hibákkal. Nem biztatjuk! R. P.: öt beküldött verse nagyon kezdetleges, témái túl általánosak. Ha szereti a verseket, egyelőre inkább olvassa őket! P. L.: Verseire jellemző a modern valóságszemléletre törekvés. Legtöbb kísérlete viszont csak ötletszilánk, egy-egy vers lehetősége rejlik csak benne. „Továbbra is kiállok a „modern“ vers mellett (szeretném hangsúlyozni, hogy nem a divat miatt)“ — írja. Néhány versét közöljük. K. Zs.: Arcok egy naplóból című írása jó megfigyelőkészségre vall. Próbálkozzon továbbra is a rövidebb prózai műfajokkal, és idővel jelentkezzen. Bogárka: „Versek? Nem tudom, szabad-e egyáltalán így neveznem azokat a gondolatokat, amelyek agyamban születtek egy-egy álmatlan éjszakán“ — írja kísérőlevelében. Próbálkozásai egyelőre inkább a szándékot, mintsem az eredményt igazolják. Megverselt témáinak többsége hangvételében kissé régimódinak, időszerűtlennek hat, verstani szempontból is gyengék, kezdetlegesek. Bár tudatosan törekszik a rímelésre, rímeinek többsége ragrím, vagy azonos szófajok rímeltetése (tavon — havon, recsegett — remegett, éjben — fényben stb.). Más versei, mint pl. az Élnünk kell vagy az Ötödik dimenzió ugyan időszerű témát dolgoznak fel, viszont sablonosak, szólamszerűek. Legjobban A szív című kis négysoros verse tetszett, az első versszak frappáns rímelése egészen jól sikerült, kár, hogy a második versszakban már ezt nem tudta megvalósítani. A „tollforgatást“ azért ne hagyja abba. Románc: Romantikus történetében (amely, mint írja, most már önnek sem tetszik annyira) csak részben sikerült elkerülnie a szentimentalizmus veszélyét. Írása jó megfigyelőkészséget árul el, stílusa, nyelvezete is tetszett. Küldjön újabb, realisztikusabb hangvételű írásokat! K. I. 71: Verseiben az „örök nő“ problémáit szólaltatja meg, öntudatosan, magabiztosan, itt-ott kissé anarchikus hangvétellel. Az Életrajz és a Szót a szóra című verse tetszett, az utóbbi esetleg közlésre kerülhet. Küldjön újabb írásokat, s önmagáról is írjon néhány sort. , J. A.: Újabb három versére szinte szó szerint megismételhetjük múltkori üzenetünket. Ugyanazok a hiányosságok, közlésre nem alkalmasak. Sz. R.: Versei nagyon kezdetlegesek, inkább csak próbálkozások. Levelében feltett kérdésére csak saját maga adhatja meg a választ. D. É.: Búcsú-üzenet c. írása ígéretes próbálkozás, de közlésre nem érett. Kár, hogy írásaiból csak egyet küldött. Idővel jelentkezzen. > Balaton 79: Legújabb elbeszélése jól sikerült, de közlésre csak ősszel esedékes. Korábbi írásaiból viszont a közeljövőben az egyiket közöljük. Csodagyerek: A két rövid párbeszéd kevésbé tetszett, a régebbi írások jobbak! Nem kaphatsz meg mindent, amit akarsz. Három írása közül a Halványkék kendő tetszett a leginkább. íráskészsége van, próbáljon nagyobb gondot fordítani a főhős jellemrajzára. önvallomásos levelét érdeklődéssel olvastuk. Mindazt, amit levelében megírt, próbálja meg elbeszéléssé formálni. Várjuk újabb jelentkezését. a Gy ifjúság 7 RAVASZ JÓZSEF: VERS CÍM NÉLKÜL gyermekké visszavedleni szélben papírsárkányt ereszteni elszakadni a földtől űrhajóslevelű virágok fölé emelkedni s aztán megint embernek lenni! ősök kriptáin megkövült könnycseppek korhadt fakeresztekről apró bogarak menekülnek esteledik egy csillag hull a földre anyám fekete fejkendőben Már két hete csak lézengett a kongó eseménytelenségben. Esténként őrjöngött a csend miatt, és hányingere volt a bútoroktól. Néha kirohant a városba sörözni, de émelygett az izzadságszagú, bűzlő kocsmáktól. Szőrös arcok meredtek rá, félájultan az alkoholtól. A meneküléshez sem maradt ereje. Csak kitámolygott az ajtón. Homlokát a levegőnek döntötte, élvezte, hogy a szél kimarja belőle a gondolatait. Egybeolvadtak és jelentéktelenné váltak körülötte a zord betonfalak. Mindenhol a nyár kavargott rejtelmes árnyaival. Aztán vadul rohanni kezdett, céltalanságában is biztosan. Mintha a magányt akarta volna kikínlódni a testéből. Lányokkal találkozott, de nem akarta őket megnézni. Nem vágyott kalandra. Még élményigényes pillanataiban sem, mert egyszerűen nem tudta megjátszani magát úgy, mint máskor. Nem jutott eszébe egyetlen frappáns mondat sem, amellyel birtokba vehette volna bármelyik jelentőségteljesen villanó szemű lányt. Nem tudott figyelni az idegenekre. Máskor az autóbuszon is mindig célba vett valakit, hangulatától függően gúnyolódott vagy komolyan értékelte magában, mintha kapcsolatot teremtett volna. És nemcsak a lányokat vette észre. De most fájt az űr a testében. Otthon már nem vették figyelembe. Nem szóltak hozzá. Ordíthatott a magnó, bármikor eltűnhetett megkérdezés és bejelentés nélkül, sőt magyarázkodnia sem kellett, ha későn tért vissza. Eleinte jó volt ez a függetlenség, de rájött, hogy már két hete nem tartozik sehová. Véletlenül otthon lakik, de elszigetelten, szavak nélkül. Amikor úgy három hete kirobbant a balhé, egyáltalán nem gondolta, hogy esetleg ő kerül ki győztesen. Ismerte az anyagi helyzetüket, meg apa rendíthetetlen keményfejűségét és kapzsiságát. Egyszerűen és nyugodtan előadta, hogyan szeretne vakációzni. Sokáig nem szóltak bele. Csak amikor közölte, hogy mennyi pénzre lenne szüksége,, akkor apából felszakadt minden indulata. Pedig szándékosan kivárta, amíg — legalábbis látszólag — apa szokatlan jókedvében tér haza, amelyből esetleg engedékenység is származhat. Csakhogy az ital okozta a jókedvét, és a szavak felszínre vetették minden durvaságát. Anya nem szólt közbe, amikor káromkodni kezdett. Csak néhány pillanatra megállt kezében a mosogatórongy, és végigjárta testét a remegés. Apa elkezdte a bezzegjeit, csak sokkal drasztikusabban, mint máskor. Minél tovább beszélt, annál inkább fölhergelte magát, és már-már a fiát okolta a saját félrecsúszott életéért , ő meg csak hallgatott, és szeretett volna minél távolabb lenni. Már nem is volt érdekes az egész. A tengerpart se ... Apa az orra alá dugta két tenyerét, hogy ő is meggyőződhessen róla, mennyit gürizett, és mégsem jutott el sehová ezen a benzinbűzös városon kívül. „Mert hülyére itta magát mindig“ — gondolta a fiú magyarázatképpen. És persze érthetetlen meg elviselhetetlen apának, akinek egész életében az volt a legfontosabb, hogy piálhasson meg otthon legyen, hogy ő másképp akarja, mert valami megváltozott az újabb nemzedék vágyaiban és igényeiben. „Apa soha nem gondolt az utazásra, a tengerre, nem is kívánkozott oda, ezért kibírhatatlan, meg irigyli, hogy én meg el akarok jutni oda.“ Aztán jöttek a keresztkérdések, hogy kivel menne. És kénytelen volt válaszolni. Pedig nem félt apától, csak túl akart lenni az egészen. Amikor elfogytak a kérdések, amelyek csak arra voltak jók, hogy kölcsönösen borzolják egymás idegeit, apa kimondta a végső döntését, amely már akkor nyilvánvaló és cáfolhatatlanul bizonyos volt, amikor felháborodott a fiú tervén. Ő pedig már meg sem próbált érvelni többet. Csak annyit mondott csöndben, hogy visszaadta volna a pénzt, mert úgyis dolgozni fog augusztusban. Erre apa megint ideges lett, ordibélni kezdett, hogy előbb melóz zon, azután jöjjön a butaságaival. Nem sértődött meg. És nem magyarázta, hogy a barátai mostanra intézték el az utazást. Kösz’, apa, rendes vagy — mondta, és megjelent egy gúnyos fintor a szája szögletében. És azóta, nem történt semmi. Kerüli a találkozást apával, és mindketten keresztülnéznek egymáson. Apa ugyanúgy italosan jár haza, mint azelőtt, csak nem lesz mámorosan jókedvű, csak komor. Anyára csak rámordul, az meg hűséges kutya módjára körülugrálja. És úgy tesz, mintha neheztelne a fiúra. A gyerekek két hete mentek el. Elkísérte őket az állomásra, pedig holtbiztos volt benne, hogy utána rohadtul fogja érezni magát. Igyekezett velük tartani felszabadultságukban, de a közelgő magány már megbénította az agyát. Megjátszotta minden mozdulatát, tehetetlennek érezte magát. A srácok rendesek voltak. Nem ültek rá a hülyeségeikkel, a gúnyolódásukkal, és nem igyekeztek emlékeztetni őt a hátrányos helyzetére. Egészen addig úgy beszéltek hozzá, mintha ő is velük utazna, amíg az utolsók is felugráltak az induló vonatra. — Próbálj meg szenvtelenül keresztülnézni a dolgokon — búcsúzott Feró. És intett az ajtóból, is meg nem nézett a vonat után, csak elindult a kijárat felé. Nem tudott mit kezdeni magával. Arra gondolt, hogy közben keres valami munkát, hogy legalább ne érezze a bizonytalanságát, és őrületesen félt a gátlásoktól, melyek már azelőtt régen elmaradoztak tőle, de most ismét fenyegetően hallotta visszhangjukat. De nem tudta rábeszélni magát mégsem, hogy elmenjen valahová, idegen emberek közé, érdeklődni, beszélni, megalázkodni, és félt attól, hogy sehol sem értik meg. Lassan hozzászokott barátai hiányához, pedig az utca is elképzelhetetlen volt nélkülük azelőtt. Csellengett az ismerős helyeken, és a hangjukat sem tudta már felidézni. És már majdnem megfulladt a ki nem mondott szavaktól. Ha sört rendelt, alig tudott megszólalni. De hiába akarta kibeszélni magából a visszafojtott szavakat, sehogy sem sikerült. Nem talált senkit, aki meghallgatta volna. Nem találkozott az ismerőseivel, de nem is kívánta őket. Az idegenek meg nem jöttek számításba. Egy délután ugyanolyan unottan üldögélt az ablaknál mint máskor. Még a magnóját sem kapcsolta be. Aztán hangtalanul nyílt az ajtó. Ösztönösen megérezte a mozdulatot. Odafordult. Anya először meredten, csodálkozva nézte a cigarettát a kezében, mert eddig otthon nem szívott. De nem kezdett szózatot. Anya úgyis ritkán emel szót. Már megszokta, hogy mindenbe beletörődjön. A fiú letette a cigit. Meglepte, hogy anya bejött, sejtette, hogy a szokatlan mozdulatok mögött ott rejtőzik anya bizalma és ragaszkodása. Válaszút előtt állt: legyen durva és kegyetlen, vagy próbálja végighallgatni anyát. A félénk léptek és a félszeg tekintet miatt egyszerűen szánalmat érzett iránta. És már nem kellett elhatároznia sem, hogy félreteszi a fapofát. Valahogy tudatosította, hogy neki tulajdonképpen még mindig szüksége van anya szeretetére, akármennyire is maga mögött tudja a kamaszkort. Meglágyultak a vonásai. Anya megérezte, és olyan halkan kezdett beszélni, hogy rá kellett néznie, hogy le tudja olvasni a szavakat a szája mozgásáról. — Csak ... azt szeretném mondani, hogy odaadom a pénzt, amit kértél. A fiú meglepődött. Azt várta, hogy anya bocsánatot kér apa nevében — és apa tudtán kívül — a balhéért és a megaláztatásért. Nem számított arra, hogy anya pénzt kínál. — Kösz’, anya, nincs szükségem pénzre — mondta a fiú ugyanolyan halkan, némi magabiztonsággal. — De ... szeretném ... Szeretném, ha elfogadnád — és elmosolyodott azzal a fájdalmas-fáradt mosolyával. — Köszönöm, anya, de inkább vegyél rajta magadnak valamit. Kutatták a rezzenéseket egymás arcán. — Azt hittem, el akarsz utazni... — Nem, anya, már nincs jelentősége. — Hiszen együtt van a pénz ... — Nem számít. A tiéd. — Tessék — nyújtotta, és lépett felé. — Menj, akarom, hogy jó legyen neked. A fiú szelíden visszatolta a kezét. — Nincs értelme egyedül. A többiek már elmentek. Anya arca elborult, aztán újra megkísérelt egy alig-mosolyt. — Hát menj utánuk! — Nem lehet. Ők már lassan hazajönnek. — Akkor legalább vidékre menj le! — Nem, anya. Mondom, hogy egyedül nem érdemes. Nagyon rendes vagy, hogy mellém állsz, de nem is gondoltad végig, apa mit szólna hozzá, ha elmennék. — Dehogynem gondoltam rá. Észre sem venné, hogy nem vagy itt. — A pénz viszont hiányozna ... — Neki nem. Az enyémből tettem félre. A fiú összehúzta a szemét, mintha úgy tartotta volna fogva a gondolatait. Anya rengeteget őrlődhetett, amíg be mert ide jönni hozzá, és összeszedte a bátorságát még egy újabb letorkolás lehetősége előtt is. És mennyi mindenről kellett lemondania, hogy ilyen rövid idő alatt együtt lehessen a pénz! Már nem sajnálta. Inkább a tisztelete kezdett éledezni iránta. — Anya, tedd el szépen a pénzt, még mielőtt apa hazajön, aztán holnap vegyél rajta valamit. És... ne haragudj, ha megbántottalak ... Látta, hogy végtelenül szomorú. Viszont tudta, hogy az utolsó, félig gyöngéd mondata nagyon jólesett anyának. Az önkéntelenül megrázta a fejét, jelezve, hogy megbocsátott. Pedig nála a megbocsátás ugyanolyan egyszerű volt, mint a megaláztatás vagy a gyűlölet. A fiú arra gondolt, hogy anyát el kellene vinni valahová megnyugodni, örülni, üdülni. Ketten, apa nélkül, mert az az első szabad napon tökrészegre inná magát, és beszennyezné anya pihenését. Anya látogatása és bizonytalan félszegsége mindenképpen megzavarta. Amikor az szótlanul kiment a szobából, a fiú elnyomta a cigarettát a papírdobozban, aztán fölugrott az íróasztalról, mintha le akarná rázni fölöslegessé vált nyomott hangulatát. Máskor talán legyint, vagy jelentéktelennek minősíti az előbbi pillanatokat, de most valahogy meghatódott, mert már régóta nem szólt hozzá így senki. Aztán hirtelen határozott. Becsapta maga mögött az ajtót, de köszönt. Ez is szokatlan volt, mert már rég azt hitte, hogy nem tart igényt senki sem a búcsúzkodásra meg az üdvözlésre. És elrohant, mert nem akart találkozni apa elváltozott vonásaival. Nem akarta még jobban gyűlölni őt, és nem akarta anyát még jobban sajnálni. Mert fájt ez az ellentét így, egyedül. 1967. június 5-én születtem Zselízen (Zeliezovce). Az alapiskolát Nagyölveden (Velké Ludince) végeztem. Most a Zselízi Magyar Tannyelvű Gimnázium harmadik osztályos tanulója vagyok. Gyermekkoromban a mesék világa vonzott. Később találkoztam József Attilával és Nagy Lászlóval. Az irodalom, az olvasás létfontosságúvá vált hétköznapjaimban és ünnepnapjaimban. 1982-ben a Nő diákalkotói pályázatán első helyezést értem el a kispróza műfajában. Első írásom az Új Hajtások hasábjain ugyancsak 1982-ben jelent meg. ggg TÓTH <NIKÖ: Egyedül