Új írás, 1962. július-december (2. évfolyam, 7-12. szám)

1962-08-01 / 8. szám - VITA - Kultúra és életforma (A szerkesztőség zárszava)

kalmazás során, hanem az alkalmazás során előforduló egyes szubjektív torzítá­sokból ítéli meg a politikai irányvonalat. Lehet, hogy akad olyan ktsz, amelynek tagsága úgy ítéli meg az országos politikát, hogy annak gazdasági rendszerébe mint burkolt kapitalista vállalkozás illeszkedhet bele szövetkezetük. S az ilyen tagságban nyilvánvalóan egyre növekszik a kispolgári, sőt polgári mentalitás. Igen ám, de az ilyen ktsz-ek nevével és ügyével a bírósági krónikákban szokott meg­ismerkedni a nyilvánosság, félreismerhetetlen jeleként annak, hogy merre lakik Magyarországon az úristen. S az is lehetséges, hogy egy orvos, vagy egy művész, vagy akár egy bányász azt képzeli, hogy autójával kiemelkedik a társadalomból, s polgári illúziók országútjain száguldozza be a világot. Igen ám, de az ilyen autóúton beleütközik a közösség etikai vasfalába (többek között olyan autótulaj­donosok vasfalába is, akik nem a szocializmus ellenében érzik a magukénak és használják autójukat), s ebben az összeütközésben csak egyetlen vesztes lehet... Nem félünk tehát a fridzsidertől, autótól, motorbiciklitől, magnetofontól, nem hisszük azt, hogy — például — a fridzsidernek „kispolgári” az előjele, a konfek­ció-ruháé pedig „szocialista”. Az ilyen szemléletet a szocializmustól idegen szem­léletnek tartjuk. Hangsúlyozzuk azt, hogy a fridzsider, az autó stb. — a nagy számok törvényeinek értelmében — a szocialista élet formáját alakítja és szépíti, s a szocialista mentalitás erejét növeli, ha egy szocialista államban, a szocializ­mus gazdasági törvényeinek értelmében, szocialista szellemű közösségben jelenik meg. Ugyanakkor hangsúlyozzuk azt is, hogy 1. ma még jelentős rétegek élnek hazánkban, akiktől ez az egész probléma többé-kevésbé távol van; 2. mélységesen nem értünk egyet azokkal, akik vitáinkat kommentálva délceg korlátoltsággal jelentgették ki, hogy itt nincs semmiféle probléma, ez a vita ál­vita. A vitához hozzászólók tucatjai adták erre a legfrappánsabb cáfolatot. Gondolatsorunknak egy alapvetően fontos mozzanatához csak most érkez­tünk el. Fentebb szóltunk már a politikai irányvonal különféle eltorzításai­ról. Ilyen torzítás például az is, ha valaki vagy valakik úgy értelmezik a jelenlegi helyzetet, hogy az felment a politizálás igénye alól, hogy az szükségtelenné teszi a politikai tájékozottságot, a közügyekkel való foglalkozást. Az ilyen apolitikus, deszocializáló magatartás merőben idegen a szocializmustól. Mért mondjuk el mindezt? Azért, mert az efféle, közügyektől elfordító értelmezése politikai helyzetünknek homlokegyenest szembenáll politikánk lényegével, s éppen ezért alkalmas arra, hogy kispolgári-polgári illúziókat szivárogtasson a korábbinál kedvezőbben alakuló életformába. Az ilyen antiszocialista mentalitás igenis alkalmas arra, hogy olyan életfelfogást termeljen, melynek hordozói elfogad­nak minden anyagi javat a szocialista államtól, de képtelenek arra, hogy felismerjék ezeknek a javaknak — mondjuk így — politikai szfé­ráját, hogy levonják életformájuk anyagi alapjainak ideológiai, etikai konzekvenciáit. Nincs okunk túlbecsülni ezt a veszélyt, de nincs okunk lebecsülni sem. Világosan kell azonban látnunk, hogy ez a veszély nem a frid­­zsiderben, nem politikánkban, hanem politikánk egyesek részéről előforduló libe­rális-kispolgári eltorzításában gyökerezik, s ez ellen küzdeni nincs bizto­sabb alap, mint a párt politikája. S itt érezzük mi rendkívül nagynak a kultúra, s ezen belül az irodalom fele­lősségét. Nincs szebb és méltóbb feladata a toll mestereinek, mint művészi alko­tásokkal szétsugározni az alakuló élet (és életforma) szocialista feltételezettségét és szellemiségét. Nincs nagyobb feladat, mint a művészet eszközeivel és marxista szemlélettel ábrázolni ennek az életnek a dinamikáját, belső konfliktusait, teljesedő emberségét. Ne azon sopánkodjunk, hogy a hétvégi házát építő munkás kispolgári erődbe zárja magát, hanem a saját eszközeinkkel, a saját lehetőségeinkkel tegyünk azért, hogy a házat építő munkás egy szocialista világképbe építse bele a maga, sze­mélyi tulajdonú „dácsáját”, é­s ennek a művészi eszközökkel vállalandó feladatnak eleget is tehetünk, hacsak nem képzeljük falanszternek a kommunizmust. Nem azt kérjük az íróktól, hogy alkotási területükön kívül eső eszközökkel szolgálja­nak egy nagy célt. De azt igenis kérjük, kérhetjük, hogy saját eszközeikkel segít­sék szétáradni népünkben rendszerünk, világrendszerünk szocialista atmoszféráját, etikáját, emberi igényeit. Nem az harcol okosan és célszerűen a polgári befolyás ellen, akinek vérbe borul a szeme egy fridzsider vagy autó láttán, hanem az, aki — ha író, akkor művészete eszközeivel — képes a lelkekben és a fejekben vilá­gosságot teremteni, képes segíteni annak kikristályosodásában, hogy mi az, ami a miénk, ami értünk való, s mi az, ami ellenünkre él.

Next