Új írás, 1964. július-december (4. évfolyam, 7-12. szám)

1964-07-01 / 7. szám - Somogyi Tóth Sándor: Próféta voltál, szívem (regény, I. rész)

keresztkérdéseket tesz, de ezek már önszuggeráló kérdések, a megismerés gyönyöré­ben akar fürödni. Fürödj csak, édesem, forró illúziókban fürödni pompás érzés, erre még jól emlékszem. — Igaz, hogy egyedül élsz? — Igaz. Egyedül­­ kezdek fölélénkülni. — Én most váltam el a férjemtől, öröm. Nagy öröm. A társalgás meghitté válik, a fene egye meg. Hínáros vízre eveztem, mindegy. De Lívia segít. — Közelről édes vagy. Tudod? És hosszú távra? Milyen vagy? — kérdi halkan. Forgatom a kérdést. Miről is beszélünk? Legalább tudnám, mennyire tájékoztatta őt Szalai. Hirtelen felbődül bennem a vadállat. Lefekszünk vagy nem fekszünk le! Éjfélre jár és még mindig csak a lelkemet tapogatja. — Nem válaszolsz? — De igen. — Nos? — Nem szeretek messzire nézni — hangom nyers, későn veszem észre, hogy ez a válasz kissé túlemelkedik a mai estén. — Csodálatos. Udvariasan hallgatok, nem tudom követni a logikáját. — Türelmetlen vagy? — Igen — mondom, mert kapóra jött a kérdés, fölemelt melleire nézek, a lát­vány végigsimít az idegeimen. — Azt hiszem, kitalálom a filozófiádat. — Nincs filozófiám. Hirtelen rádöbbenek, hogy Lívia mindössze négy éve végzett, kérdései csecsemő­­szagúak. Ezeknél most nagy divat a két lábon járó bölcselet. — Ámbár lehet, hogy mégis van. Találd ki! — Azt mondtad, nem szeretsz messzire nézni. Hadd lássam a szemed. Így szól a filozófiád: Jó legyen a perc. Míg beszél, kitalálom a saját filozófiámat. — Lebecsülsz — mondom, és vigyorgok. — Akkor így: jó legyen a holnap — találgat makacsul. — Túlbecsülsz. — Tudom már. Jó legyen a mai nap. Lívia fölnevet, némi ijedt fejhanggal azt mondja: — Áh, ez a mese nem rólad szól. Ugye nem? Ezek így élnek, de neked finomabb fejed van — végigsimít az ábrázatomon. — Kösz — ezért kezet kell csókolnom. Meg is teszem. Hogyne, finom fejemért reklámáron kapom meg a nőt. Elforog néhány alak, elmosódott arcok, fényes, nagy szemek. Csatár­ viszi a truppját, Máté sápadtan jön fel a falépcsőn, és monológizál. Senki sem hallgatta meg, mert ő azok közé tartozik, akik a holnapot akarják jóra változtatni. Te szerencsét­len akarnok! — Aggódjak érted? — Lívia állhatatosan vizsgálgat, elindulunk a ruhatár felé. — Holnap aggódj, szívem. — Ne haragudj a vallatásért. Tudom, csak rám hagytad. Nagyon szeretnélek meg­ismerni. — Én is — mondom kétértelműen. — Szedjük fel a horgonyt. A következő stáció többnyire kellemetlen. Csak kurvák, tapasztalt, idős nők és fölgerjedt szűzlányok jönnek látványos vívódás nélkül. A vallatás elfárasztott, re­megte­t a türelmetlenség. Most majd meglátszik, micsodás nőre leltem. Jó lenne el­kerülni a diplomáciát és a jelenetezést... Míg a fizetőt keresem, ismeretlen öregember állít meg. Bemutatkozik, és közli.

Next