Új írás, 1964. július-december (4. évfolyam, 7-12. szám)
1964-07-01 / 7. szám - Somogyi Tóth Sándor: Próféta voltál, szívem (regény, I. rész)
az enyém a legkomikusabb valamennyi közt. Különben ebbe a lila melankóliába csak azért hajszolom magam és húzom az időt, mert hátra van még a magyarázkodás. Mit magyarázkodás! Mikor magyarázkodott Szabados Budapesten? Nem az Arany templomban vagyunk! Támadni kell az egész fronton, minden frontszakaszon, egyszerre. Kár, hogy az új stratégiának undorító kátrányíze van. Időt kell kiravaszkodni, kicsinyes üzlet, így lesz ez nap-nap után? Ráadásul az egész siralmas ügy tegnap óta kirajzolható a szívtájékon. Giccses történet, Szabados, eredj, mert beléd rúgok, olyan vagy, mint egy climaxos öreglány. Két nap alatt lerázod az egész szívtáji nyomorúságot és kész. Indulás. Az ajtót gyorsan beteszem, vigyorgást erőltetek, Kun-Szabó félfeje vibrál. M, az ördög! Romlik a szemem. A hevesi tájszólás is ingerel, hallgatok. — Nézd, Gábor, még egy ilyen lógás és fegyelmit akasztok a nyakadba, isten az atyám! Vérbeborul a fejem, isten az ő atyja. Ökröt nemzett az isten? De csak azt mondom halkan: — Az embernek két fő tulajdonsága van: halandó és feledékeny. — Micsoda? — feszülten figyel, nagyon ambicionálja, hogy megértse, amit mondok. Várok türelmesen. Próbálgatom a szemeimet: a jobb vagy a bal vibrál. Kun- Szabónak meredt az arca, mint a hulláé. Mi van, Szabados, ez se szórakoztat? — Tudom, tudom, mire is akarsz kilyukadni. Azt akarod, hogy kettéváljak... No lám, már ez is kezdi. Á, ebből egy óriási közhely fog kisülni. — Neked, Szabados elvtárs, fogalmad sincs semmiféle fegyelemről, a szocialista fegyelem pedig... te azt nem is ismered. — Ritkán találkozunk — mondom — Ne szólj közbe! — Úgy éreztem, befejezted. — Most kezdem csak. Azt mondtad, halandó vagyok és feledékeny. — Nem vagy halandó? — Halandó vagyok. Nem tudsz belezavarni. Csakhogy... Csakhogy a hirtelen elakad, a töltőtollát zavartan pörgeti az asztalon. Áramszünet. Amikor a csakhogynál lehorgonyoz, akkor már elhagyta a szocialista indulat vizeit. Száraz okoskodás következik, akár a sivatag. — Mert mit is akarsz te, Szabados elvtárs! Mit is akarsz! — Te tudod? — Igenis tudom! Azt akarod, hogy elfelejtsem a linkségedet, ugye, hogy hónapokig nem dolgozol, magánügyeidet intézed, szóval ezt felejtsem el. Igaz? — Felejtsd el — mondom szórakozottan. — De ne felejtsem el a palkonyai riportod, ugye, azt ne felejtsem el!... Hirtelen bágyadtság és ingerült idegesség fog el. Megint azt mondja, hogy ő csak egy ember. Milyen biztos a dolgában. Holott neki is csak a fele igaz: félfőnök, félíró, félgyáva — és ezt a szemem is igazolja, nem valami szimbólum. Az egyik szemem, úgy látszik, teljesen elromlott. Közben beszélek én is Lantos hullájáról, meszesgödörről, egy erdészfigurát kerekítek hirtelen, aki egy szektás gyülekezetről lerántja a leplet. De a mesémnél jóval izgalmasabb látvány Kun-Szabó ábrázata. Ha nem zuhogna be a fény, ijesztő lenne, ahogy kettéválik, elhomályosul a bal rész, s aztán visszailleszkedik. A tegnapi sok szeszre gyanakodom. Keresztkérdések. Láttam a rendőrségi jegyzőkönyvet, persze, egy őrnagy tájékoztatott. Csillag őrnagy, övé a koncepció, szerinte az erdészt elhallgattatták. Kun-Szabó fáradtan figyel, filozófiai síkra kanyarodom. — Az egész a döntésről szólna. Szakadatlanul dönteni kell. Ez a legnehezebb. A címe is ez lenne. A döntés. — Ezt nem értem — mondja Kun-Szabó meghökkenve. — Novellát írsz? — Riportot. Ez politikai terepen éppen úgy érvényes, mint másutt. A döntés azzal jár, hogy valakinek pusztulnia kell. Láthatod. Az egyik dönt, a másikat szétmarja a mész. Láttál már ilyen hullát?