Új írás, 1973. január-június (13. évfolyam, 1-6. szám)
1973-01-01 / 1. szám - Juhász Ferenc: Petőfi Sándor tisztasága és hűsége
Petőfi Sándor kézirat-versei, csodás és mámoros és boldog és tiszta és tajtékzó és hömpölygő és zúgó és üvöltő és az ősidők ősködcsillagaiba visszazengő vers-kéziratai fölött merengve szeretnék sírni és üvölteni, zokogni ha könnyen sírni tudnék, ha férfi-könnyem könnyen hullana és átkozódni szeretnék és káromkodni keményen, káromolni sorsodat Magyar Történelem és Egyetlen Hazám és sírni érted Önveszejtő Tékozló Nemzetem, te, a Tékozlásban Is Átkos Gyönyörű, te, a Legszebb Fiaidat Mindig Elveszejtő, te Ránk-gondolni Sose Akaró, Minket-Szégyenlő, Minket Elfelejtő, te Életre szánt Édes Kicsi Ország, Szabadság Szép Szerelmese, Jövő Jövendője, Hit Hite, Mámor Mámora, Halottam Halál, aki vagyok Érted Boldog, vagyok aki Érted Is Magam! Mert ez a tiszta, könnyed, boldog, törékeny, vadméh vörös szeme-szőrrózsája szakállú, dongó-potrohvég barna szőrszív-csücske szakállú, büszke, dacos, törhetetlen, tűzözön-őskezű, kemény láng-élet kezű, csontos nagy lovat szitakötő-gyermekként gyémántos lángolással lovagló, aranycsöngettyű-ámuldozású, sebzőenokos, szorongó, dühöngő, őrjöngő, elrendelésében-oly-makacsul-hinni-tudó, forradalmian-művelt, pika-döfés-végzetét váró, úr-vadakat, úr-dölyföket hetyke mosolyával, lázas nevetésével törpére-kényszerítő, rózsapirók-csontváza csontú, kis fekete köpenybe csavartan nagy havas pusztákon gyalogló csillag-denevér, világító reménység, csillagzó édes élet-álom: ez a Legvalóbb Valóság, ez a gyermek-férfi, apa-gyermek, aki fiát a csillagok felé nevetve úgy emelte, mint Isten szíve fölé a Teremtett Világot, ez a Vörösmarty Mihály ősvilág-roppant szíve bíbor-dobogás-óriás árnyékában toporzékolva ordítozó és átkozódó dacos szelíd, ez az Arany János ifjú ezüst-ősbajszos ősezüst-mosolyát nevetve a anyagba, tűzbe összecsókoló, ez a minden feneség ellen roppant lázadó, magátföl-sose-adó, szívében-meg-sose-hódoló, ez a Rózsavölgyi cigányzenéjét hallgató, ez a látomást látó, űrben szitakötőszárnyas és lepkeszárnyas röfögő dögevő disznókat, vérző ágyékú, méhecske-szárnyú kancalófejű asszony-dögöket látni sejtő, ez az apostolok utóda rab-lenni-sose-tudó fiatal férfi, ez a nyelvünk tiszta láng-csillaga, eszméletünk aranytűz-hajnala: úgy eltűnt a földben, mintha lett volna sose! Hát hol van, hova lett, modd Föld, te keserű ! Hát hol van, hova lett, mondd Föld, te édes! Hát hol van, hova tűnt, mondd Föld, te közönyös, te mindent-fölzabáló, mindenkit-magadba-rágó, mindnyájunkat zsíros beleidben és dögüregeidben elolvasztó, Föld, te, Föld, te Föld, Föld, Föld, Ringyó-Föld, Ringyó Ősanyag, Ribanc Anyagpont, Világmindenség Gyönyörű Szégyene Te! Hát hol van, hova tűnt, ez az aprócska tót anya szülte Óriási Láng, aki a vérző szőrlángokkal csillagzó, vonagló rózsa-anyakapun kicsúszván e világra, megszületett, hogy énekelni kezdjen, ez a Végtelen Valóság-Csillag, ez a Világmindenség-kicsi Vérző Ország, hisz akit anya szült annak sírja kell legyen e Földön, annak sírja kell legyen e földben, annak sírja kell legyen sírjaink között. Dehát Petőfi Sándornak sírja nincs e Földön, jaj sírja nincs a Szent Gyújtogatónak. Mert sírja nem lehet annak aki: Éden. Mert eltűnt, mint a mámor a mesében, mint népek szívéből az öröm. Nem folytatom. Nem, ez nem gyönyöröm ! Szent kéziratai itt az asztalomon. És az ő szava még a bűn nélküli tiszta Édes Éden. Volt? Nem volt? Élt? Meghalt? Ha nem tudnám, nem mondanám. Élt egykoron. Győzött, mint a legkisebbik fiú a mesében, ő volt a Megvalósult Hajnalkezdő Éden. Igaz se volt talán. Higgyétek el, másképp nem mondanám. Élt? Meghalt? Volt? Nem volt? Hol volt? Hol nem volt? Volt egykoron. Vagy nem is volt talán.