Új írás, 1973. július-december (13. évfolyam, 7-12. szám)

1973-10-01 / 10. szám - JEGYZET - Ágh István: Bánatmalom (Zelk Zoltán költészetéről)

ÁGH ISTVÁN Bánatmalom Zelk Zoltán költészetéről Becsukom az összegyűjtött versek hatszáz oldalas kötetét, a Sirályt, s fölnézek, hogy kör­nyezetemet is észrevegyem. Ez a kert, mintha Zelk Zoltán verseiből elevenedett volna, még egy rigó is átszáll a diófáról a kerítés dacára. Nem lepődnék meg, ha megjelenne a költő, még azon sem, ha a felhők közül ülne le mellém. S mert valóságosnak hitette velem varázsvilágát, ebben a valószínűtlen együttlétben el is beszélgethetek vele, akár verseiről is, hiszen mindig adott a fiatalabbak szavára, mert nagyon szereti az ifjúságot. A szeretet közegében bátorkodom be­szélni róla magamnak, másnak, magának­­ ..néhány köztudott dolgot", ahogy ő Illyés Gyulá­ról írt versében megfogalmazta. Mint mondtam, akár az égből is jöhetne hozzám, mert verseiben a földi és égi dolgok annyira egybemosódnak, mint Chagall festményein, ahol háztetőn játszik a hegedűs, szerelmesek he­vernek a vizek fölött, tehát várhatnám a vízből is, már fiatalkori versében repülési képessége van a halaknak, költeményei a röptűk hurkai, a kibukott zsoké lova száll-száll fölfelé, hogy aztán egy nemvárt pillanatban végigvágtasson társaival a Nagykörúton, varázsszavára az ezerhalottú temető is föl tud repülni. Hasonlíthatnám költészetét a földi és égi tulajdonságú madarakhoz, a vízi tulajdonságú halakhoz, békákhoz, netán a legnagyobb bűvészhez, aki láthatóságából testtelenné válik és újra megjelenik. Ezzel már meg is mondtam, hogy Zelk Zoltán költészete szürreális, s ha el is hagyta a kassákos avantgarde költészet puritán, rideg asztalát, meglelte azt a modernséget, ami neki legjobban megfelelt. Olvassuk csak végig első szabad verseit, aztán figyeljük a váltást, amikor máig érvényes hangját megtalálta! Az avantgarde szabad vers nem volt alkalmas neki, mert romantikusabb, zeneibb, líraibb alkat. Úgy érzem, nem éppen azért hagyta ott, mert mindenki hűtlen lett hozzá. A szakítás nem okozhatta szomorúságát, inkább a fölszabadulást. A szabad versben tárgyként kellett volna kezelnie magát, hidegen szétszedni és összerakni. Addig vájta, repesztette a sziklát a gyökér, a fű, míg a szikla széthullt, s a növé­nyek friss-zölden kivirultak a természetes talajból. A Kifosztott táj című kötet 1932-től keletke­zett verseivel már ebből a természetes talajból táplálkozott, a kötet első verse is, a „Be vígan éltem ott..." úgy hat, mintha ez a költészet mindig ilyen lett volna. Kassák jut eszembe, mit gondolhatott költészetünk jövőjéről, mikor megint egy üres széket talált asztalánál, hogy akár ítéletnapig is oda rakhatja kalapját? Mit gondolhatott arról az ifjúról, aki legkedvesebb madará­nak a füttyögő rigót választotta, legkedvesebb hangszerének a hegedűt, legkedvesebb tájának a bánatos avart? Negyven év óta hallik ez a mindenből kiismerhető hegedűhang, tüzeken, tavaszokon, teleken át­­mentve, sokszor a ködmön alatt zendítve, alkonyok szomorúságában húzva, néha győzelme­sen előrántva, annyira belefeledkezve, hogy alig tudja lábujjhegyével tartani a földet. S ha most már Zelk Zoltán megkérdezné, hiszen kertünkben beszélgetünk: „Azt mondtad, mindenből kiismerhető?..." Igen, hangja összetéveszthetetlen és olyan magas fokú, hogy leg­jobb költőink között méltathatjuk, de követhetetlen is, annyira egyedülvaló — nem ingerlő, nem forradalmi újító, de szívhez szóló, mint a bánat. Nem újít formát, csak szól, így teremt medret a hangnak, nyelvet sem alkot-gyarapít, csak ahogy a lélek beszél. De a lélek sem hánytorog villámok és virágok között, nem áll ellen a sorsnak, ezért nagyon kitett, a percnyi helyzetekben lebegő - kitaszítottan bánatos, panaszkodó. De a széttépett tikettől a munkaszolgálatosok ukrajnai tömegsírjáig ér ez a panasz. Mennyire természetes, hogy mikor az inas-nyomor, az ágyrajárások, dom­skci alkonyok után eljött a felszabadulás, eljöttek a győzelmes versek is! A társait végkimerülésig temető ember fölébred a holtak közül. Örül az új világnak. De Zelk

Next