Új írás, 1975. július-december (15. évfolyam, 7-12. szám)

1975-09-01 / 9. szám - Galgóczi Erzsébet: A közös bűn (regény, III., befejező rész)

lyézve, bárkijük jön a bicikliért, itt lesz a kamrában. Erre a sápadt elköszönt és kilépett, Kuberkó kénytelen-kelletlen követte. Kikísértem őket a kapuig, mi Kuberkóval néhány lépést le voltunk maradva, megfogta a karomat, visszatartott és azt kérdezte suttogva, hogy mi a véleményem az államvédelmis katonákról? Nem ismerem őket, mondtam, gondolom formán közönyösen, mire Kuberkó még halkabban suttogott, ezt suttogta: az a fiú nem is a barátom, hanem egy államvédelmis katona, könyörgött, hogy kísérjem el, mert félt, hogy útközben agyonverik, mert embervér tapad a kezéhez. Mi közöm hozzá? mondtam Kuberkónak, amitől dühös lett és most is csak suttogva, de rámpirított :mit játszod meg magad, elégszer hallottam, hogy te is szidtad a rendszert! Na és! ? ha szidtam, tartozik ez rád? De beértük a kapuban ránk váró másikat, Kuberkó nem tudta már folytatni, és rögtön el is mentek... Viola József értelmes, mélybarna szemét Nádvágóra nyitotta, mélyen beszívta lebegő szivar­füstjét. — Rágyújthatok e... elvtárs? Ne haragudjék, nem látom a rangjelzését. — Tessék! - intett az őrnagy. Dúsa Vidor a tanú háta mögött, a vízcsap melletti törzshelyéről nyújtogatta ujját. Nádvágó bosszúsan, csak szempillájával intette csöndre. Hosszú gyakorlatában kialakított és nagyjából mindig eredményes módszere volt a vádlottak beszéltetése, de gyanúsítottat, vádlottat, különb­ségtétel nélkül egész habitusával ösztönzött majdnem az önfeltárásra, amíg szöveg jön a szájából, szóljon bár története a meghalt nagyanyja lábszárfekélyéről, vagy a szomszédék tolvaj kandúrmacskájáról; kérdéseit (és csak szűkebb szakaszokba jutván a keresztkérdéseket) akkor dobja a kihallgatottnak, ha az már kifogyott az önmagának engedélyezett szöveg, többszöri, iskolás-monoton fölmondásából, vagy ha az ellentmondások szélső pólusait akarja egybe­rántani, középpontba illeszteni. Gyűrött Munkás-csomagot kotort elő nagykabátja alól a parasztlegény, meggyújtotta a kiszóródott, nyomorék cigarettát és megkönnyebbülten szívta le a maró füstöt. Mintha egy szemétdombot gyújtott volna föl, kiselejtezett kapca és lógané szag keveréke terjengett. Nádvágó a nikotinisták együttérzésével szánta és lelkében egy szivart ígért neki, ha nem bizonyul nagy gazembernek. — A konyhában van egy dikó, azon alszom. Éjjel arra ébredek, mintha lépések jönnének az udvarról, óvatosak, cuppog a sár, olyan szortyogós mifelénk és vélem, hogy motoz, kaparász valaki a falon, a tornácon... az ördög tudja, valami ösztön ez; ha a szomszédok kutyája csontot keres a ganédombon, fölébredek, akkor is, ha a sündisznó a pajtában kieszi a kotlós alól a tojást, ha a galambokat valami riadalom kiűzi az istálló mestergerendájáról... talán arra is fölneszelnék, ha a fáskamrában egy kéveág elmászna a helyéről... Az udvari villanykörte kapcsolója a konyhában van, éjszaka, amikor már nincs agyonterhelve a vezeték, nappali fényben áll az udvar, a legkisebb zaj nélkül papucsba lépek, fölkattintom az udvari villanyt és kiugrom az ajtón. A tűzfal mellett Kuberkó áll, mindkét kezével tapogatja a falat, mintha vak lenne. Ráordítottam: te­ mit csinálsz ott? Kuberkó összerándult, villámgyorsan visszakapta mindkét kezét, rámnéz. — A bicikliket keresem. Mi az, ellopták?­Iszonyú mérges lettem. Ellopták a szépanyád rücskös térdét, betoltam őket a kamrába. Ja, mondta Kuberkó és imbolyogva körülnézett, aztán tétovázva közelebb lépett. Én meg már azt hittem, hogy ellopták. Álltunk egy ideig. Mi az, visszajöttetek? Vissza. Mondta Kuberkó. Hát gyertek be, mondtam kelletlenül, de hát ingben-gatyában nem ácsoroghattam a hidegen. Előrementem és meglepődtem, hogy Kuberkó egyedül jött be és az ajtót is betette maga után. Hát a haverod, az hol van? Mért nem hívod be? Én beültem az ágyba, mert fáztam, cigarettára gyújtottam, Kuberkó télikabátosan támasztotta az ajtót. Valahogy furcsa volt, nem olyan, mint amikor ketten voltak, megfakult, megnőtt a szeme és olyan dúlt volt az egész ember. Megnéztem a vekkert, egy óra volt. Hát, gondoltam, egész nap, meg fél éjszaka gyalogolni, ez akárkit kikészít, és méghozzá sárban, ami lehúzza a lábát, meg a sötétség, meg az egész, hogy menekülnek... Édesanyám fölébredt a zajra és a beszédre, alsószoknyában, csizmában kijött, Kuberkónak szabaddá kellett tennie az ajtót. Édesanyám is nagyon csodálkozott, Kuberkó a konyha közepén esetlenkedve, zavaro­dott arccal mosolygani kezdett és azt mondta neki: a bicikliért jöttem vissza. Nem sikerült kimenni, kérdezte édesanyám, sajnálta is őket, de Kuberkó azt mondta, hogy a barátja kiment, de ő meggondolta magát. Hát üljön le, mondta édesanyám, és Kuberkó vonakodva leült az asztalhoz, amelyen ott virított a vacsoramaradék tepertő, sült kolbász, kenyér, ecetes uborka. Édesanyám nagyon rendes asszony, de már öregszik és este sose takarítja le az asztalt, éjjel úgysem látja idegen és reggel megspórol magának legalább annyi fáradalmat, hogy nem kell újra mindent a kamrából előhordani. Ez nem sok, de valami, a beteg, öreg, gyönge ott spórol magával, ahol tud. Igen ám, de ha már az étel mellé ültette, szégyellte volna, ha meg nem kínálja. Köszönöm, nem vagyok éhes, mondta Kuberkó, de ahogy meglátta a töpörtyűt, meg

Next