Új írás, 1978. január-június (18. évfolyam, 1-6. szám)
1978-02-01 / 2. szám - Galgóczi Erzsébet: Hínár (elbeszélés)
Most már mindegy, gondolta Mihály, megkérdezek mindent, amit eddig nem mertem, mert a legkörmönfontabban körülírt kérdésre is megmerevedett, egész mivolta néma fenyegetéssé vált. — Ennek hat hónapja - mondta Mihály - s hol az új élet? Hol az új életnek valami nyoma? Az asszony elmosolyodott, fájdalmas, lemondó mosollyal. — Épp ma akartam közölni: sikerült elválnom... ha akarod... feleségül megyek hozzád! Mihály úgy tudta, hogy Ildikó férje ruhaboltvezető, ugyanaz a férfi, aki zászlósi egyenruhában már 1944 őszén kijárt hozzájuk, a náluk meghúzódó lányhoz. Van egy kilencéves kisfiuk, akit Ildikó - első kislánya egyhetes korában meghalt - rajongásig szeret, s eddig azért nem tudott válni, mert a férj magának követelte a gyereket. Ennyit tudott, ezt is Ildikótól, de a nő első hazugsága óta fenntartással fogadta minden mondatát. A mostani kijelentését is. Csak akkor hinné el, ha kézbe vehetné Ildikó személyi igazolványát és saját szemével látná a bejegyzést: családi állapota elvált. - De igazolványt kérni a húszéves, illetve hathónapos szeretőtől... Ildikóban a megalázott becsületesség olyan műfelháborodásban törne ki, hogy megint csak ő inná meg a levét. - Ezért kellett annyi pénz? - kérdezte tehetetlen dühvel. - Hogy elválj? Tragikus mosoly. - Nem érted te ezt, Misiké. - A férfi megremegett, az anyja hívta így, azóta senki. - Te olyan életet élsz, amilyet teremtettél magadnak, én olyat, amilyen jutott. Bah! - gondolta Mihály. - Ahogy azt Kisrókusházán a boltosnéknál elképzelik! ... De ebben ő volt a hibás. Ildikónak - azóta Pápai Tihamérné lett - húsz esztendő után azért jutott eszébe Szavári Mihály, a gancszérdű parasztgyerek, mert látta a Televízióban. Nyomban elolvasta minden könyvét - ez volt az első hazugsága, mert Mihály óvatos keresztkérdésekkel kiderítette, hogy egy betűre sem emlékszik -, imponál neki Mihály foglalkozása, hírneve, s hízelgett a sikertelen férfi hiúságának, hogy sztárok barátságával dicsekedhet. Kezdetben a nő úgy csodálta, mint ő a Krupp-unokát kétmillió márkás apanázsáért, jachtjáért, helikopteréért, női és férfi háreméért. Később, amikor az adósságokban fuldokolva a valóság sivár talajára akarta vezetni a megszédült tyúkot, már késő volt. Ildikó már akkor se hinné el, hogy szegény, ha rongyos melegítőben havat lapátolni látná a Körúton. - Pénzt adtál neki lakásra? - kérdezte visszafojtott dühvel. - Tulajdonképpen miért váltál el? - Hogy hozzád mehessek feleségül - mondta a nő nyugodtan. Elfelejtett fölöltözni, vagy nagyon is beleillett stratégiájába, hogy könyökölve, derékig visszacsúszott takaróval, két duzzadt melle ütegei mögött tárgyal a nyakkendő, díszzsebkendő, vigyázzba fésült frizura védelmébe húzódott férfival. Újra töltött a pálinkából, s Mihálynak úgy tetszett, kárörvendően nézett föl. - Mondtam, hogy elrontottam az életemet és helyre akarom hozni. Erre nincs más lehetőségem mint az, hogy a te feleséged leszek. Mihály irtózást érzett. Nem ismerte ezt a nőt, a hat hónap alatt nem bírta kiismerni. De sejtette, hogy csak sandaság az, amely titoknak álcázza magát. Gyűlölte a nőt, félt tőle - s együtt élni egy mindig jelenlevő félelemmel...? Most ismerte fel, hogy eddig is félt, csak nem mert félni - mert érezte, ha félni kezd, vége van. Nem akarta elárulni belső remegését, fölényesen szólalt meg: - Elkéstél, drágám. Már kiábrándultam belőled. - Igenen... ? - húzta a szót. - Kiábrándultál? Talán nem is szerettél...? - Ildikó merőn nézte a férfi szürke arcát és ferde mosollyal kérdezte. - Akkor sem