Új írás, 1979. január-június (19. évfolyam, 1-6. szám)

1979-01-01 / 1. szám - KÖRKÉP - Dérczy Péter: Aki érezte az időt (Csáth Gézáról)

feudalizmussal, s vonatkozó problémáival. Ezzel szemben az erősödő, de lényegében ezután is gyenge, kompromisszumra hajló polgárság, a nyugati kultúra és polgári demokrácia nevében léphettek föl. Az alapot ehhez kétségtelenül a már említett kapitalizálódó gazdasági fellendülés szolgáltatta, az ennek folyományaként létrejövő városiasodás s a polgári igények felerősödése. Hogy mást ne említsünk, Pest és Buda ekkor lesz Budapest, az ország fővárosa, európai nagyváros. A délibábok országában valóban úgy tűnik, minden a békés evolucionista gyarapo­dás jegyében zajlik. S lassan kibontakozik az új, a polgárosultabb irodalom is. A régi nagyok közül már nem sokan maradtak: az esztéta-kritikus Erdélyi János 1868-ban meghalt. Kemény Zsigmond 1867 után már­­gyakorlatilag nem folytat írói tevékenységet, Eötvös József már korábban felhagyott az irodalommal. Arany János egyre komorabban és magányosan dolgo­zik, Vajda János magányossága - noha személyében és költészetében a fiatal nemzedékhez a legközelebb áll - legendás, csak Jókai, majd Mikszáth népszerűsége növekszik, s Gyulai Pál tesz szert hatalomra. De a fiatal költő-író nemzedék előretörését már nem tudja megakadá­lyozni: a magyar irodalomban szinte sose látott „frontáttörés” következik be, érdekes, de jel­lemző módon, a magyar irodalom mindig is „gyenge pontján”, a próza területén. A modern regény és novella alapjait ekkor rakják le. Csak mennyiségileg érzékeltetve ezt a megújulási tendenciát, néhány nevet sorolunk fel: Justh Zsigmond, Gozsdu Elek, Petelei István, Bródy Sándor, Ambrus Zoltán, Papp Dániel, Lövik Károly, a prózaíró Reviczky Gyula, Tolnai Lajos stb. nevét. Szakmai érdeklődőkön kívül ki ismeri, ki emlékszik - néhány kivételtől eltekintve - ,legtöbbjük alakjára? Pedig a korszaknak csak nevesebb íróit soroltuk föl. Az emlékezetkiesés - bár nagyon sok vonatkozásban igazságtalan - egyet azonban jelez: nem annyira minőségileg kiemelkedő alkotások korszaka a magyar századvég, mint inkább mennyiségileg alapozza meg, sokszínűségével teremt lehetőséget a későbbi Nyugat irodalmi forradalmához. Ez utóbbi - bármennyire nagy költők és írók formálták nem jöhetett volna létre a Nyugat e kisebb elődeinek munkája nélkül, s nemkülönben a Nyugat körül vagy közelében csoportosuló kisebb írók és költők nélkül. A bonyolult kép másik eleme tulajdonképpen maga ez a polgárosodás. A feudális meg­kötöttségekkel, szemlélettel szemben lehetett a polgári kultúra és társadalom eszméivel küz­deni, ez kétségtelen, de ugyanekkor ebben az időszakban Magyarországon is egyre nyilván­valóbb lesz a polgári társadalomnak az az aspektusa, melyet már egy évszázaddal korábban Schiller így fogalmazott a Levelek az esztétikai nevelésről című művében: „Most azonban a szükséglet uralkodik és zsarnoki igájába hajtja a lesüllyedt emberiséget. A haszon az idő nagy bálványa ... a művészet eltűnik a század zajos piacáról”. Ez az ellentmondás átjárja a századvégi magyar valóság minden rétegét, jelentkezik az etikai, erkölcsi értékekben, az emberi kapcsolatokban. Etikai, erkölcsi vonatkozásban például az a sajátos szituáció alakul ki, hogy a régi feudális erkölcsi „kódex" szerint már nem lehet létezni, az új, a polgári etikai rend­szer pedig még nincs kidolgozva igazán. A kérdést persze még bonyolítja az, hogy az új „kódex” már alakulása pillanatában - éppen az európai egyenlőtlen fejlődés következtében - megkérdőjeleződik. Ilyen vetületben azután az is előfordul, hogy a feudális erkölcsi normák, emberi értékek a valósnál jóval nagyobb pozitív érzelmi töltést kapnak, s a kor „erkölcstelen­ségével” szembeállítják őket. A romantikus antikapitalizmus e változatának szép példája Mikszáth regénye, a Beszterce ostroma. Az írók, művészek által képviselt tagadásnak más formái is voltak, erre azonban később térünk ki. Magyarországon az előbb jelzett két alapvető tendenciát ráadásul egy sajátos államkeret fogta közre, a Monarchia. Az Osztrák—Magyar Monarchiának már utaltunk arra a vonására, hogy - különösen Magyarország számára - biztosított fejlődési lehetőséget is, de a problémá­kat, ellentmondásokat is konzerválta. Ehhez most csak annyit szeretnénk hozzátenni, hogy a lét mellett milyen formában determinálta a tudatot ez az államszerkezet. E kérdésnek két elemét ragadjuk csak ki: a Monarchiában épül ki a hatalmi apparátusnak az az óriási méretűvé növekedett bürokratikus rendszere, mely a szemléletben s részben a valóságban is, jócskán túlélte magának az államkeretnek a pusztulását is. A másik jellegzetesség, hogy a hatalmi szervezet egyik alappillére a hadsereg, a katonai rend. Mindkét vonást, illetve létre-tudatra gyakorolt hatását a legmagasabb művészi színvonalon jellemezte Kafka vagy Robert Musil. Összeségében, hogyan jelenik meg előttünk az a néhány évtized, mely a 70-es évektől a század végéig, illetve az I. világháborúig tartott? A gazdasági fellendülés, a polgári jólét mögött ott húzódik a bizonytalanság, a pusztulás érzete. Egyszóval, átmeneti korszak ez a magyar valóságban. Pontos képet ad a helyzetről a kortárs Asbóth János, kinek szavait Rónay György idézi A regény és az élet c. művében: „A vallásosság helyébe általános szkep­ticizmus emelkedett. Kétségbe van vonva, meg van támadva minden. A tekintély megdőlt és

Next