Új írás, 1981. január-június (21. évfolyam, 1-6. szám)

1981-03-01 / 3. szám - Esterházy Péter: Függő (regény)

nem, a felnőttség nem cinkosság, körbenézett, Dániel vele szemben feszített, elbűvölten bá­multa Drahoscht, aki még soha nem vette ennyire komolyan őt, ennyit nem beszélt hozzá. Drahosch a fiú arcát fürkészte, most kevésbé látszott lelkesnek, mint mikor felpattant, min­den embernek megvan az ára, ez kedves Lőrincz, nem igaz, de, folytatta lassan, bizonyára minden ember számára megvan a horog, amelybe bele kell harapnia, odalett Dániel feszíté­se, Korom felugrott, ha nem labdázott, sosem fért a bőrébe, megvetően félrehúzta a száját, nasztupile eszeng, vágta keményen a társaság arcába az igazságot, az igazságot, melyre ők a piló szótagokat kísérő nyál mennyiségének tanúsága szerint, alkalmatlanok. Korom megper­dült maga körül, szállt a homok, szállt, gyaurolt, kurjantotta, fürge postakocsisunk imént pattant a nyeregbe, és futásnak eredt, karja kaszálásával jelezte, hogy utána­­, utána, tegye azt, kurucok!, Halassi meg ő, K, egymásra pillantottak, bólintottak, s mint a rajzfilmeken, előbb a földtől elemelkedve egy helyben kapartak a levegőben, aztán usgyi, Drahosch utá­nuk szólt, anyáin el- és megbocsátón, a kis bégum magát persze behintázva, hogy nevet­hessenek légyen, trallala, vágtattak korom után, aki könnyedén, lábujjbegyen szé­kel­­t, lel­kem szabad, mintegy bitang ladik, süvöltötte, a kövek szép nagy ívekben pattogtak, vágtat­tak le mögötte, ő, K. finnyásan kerülgette őket, Halassi viszont körültekintés nélkül törtetett előre, vékony, inas alakjából hiányzott a Korom kedvessége, lassúbbnak nem volt lassúbb amannál, a vad szírt közelébe érve már-már behozta Koromot, ott fönt azután zihálva, a hű­vös levegőtől könnyes, csillogó szemmel összeborultak, ő meg Halassi kimerészkedtek a sziklapárkányra, állítólag, így Hápapa, kedvelt öngyilkoshelynek számított az ötvenes évek­ben, és nemcsak, ifjú barátaim, a reméntelen szerelmeseknek, Hápapa szerette őket eligazí­tani a világ dolgait illetően, főként ösvényeket jelölt ki, illetve karókat kapaszkodni, a karók aztán, egy szemtelen keresztkérdéssel, hogy a farkasok ellen­e?, a beszéd fonalát rendsze­rint Szibériára gombolyították, fűszerezve némi elfogult szovjetellenességgel, akkoriban en­­nek folytán három úton-útfélen szovjetbérencezett, legelőször Dánielt szovjetbérencezte le, őt többször is, utóbb bocsánatáért esdett, igaz, mindenki bocsánatát esdte, kit leszovjetbé­­rencezett, labdázás közben is szovjetbérencezett, szovjetbérenc volt az ügyetlen saját játé­kos, és az volt a kíméletlennek, tehát ügyesnek bizonyult ellenfél, a vádak nevetségességét talán nem kell külön bizonyítani, engesztelésül így szólok, így Korom, egy buja orosz nőt szeretnék, ó, a gőgös barom, így Csáth, elidőztek a sziklapárkányon, s valóban, tényszerűen, lábuk előtt hevert a fátyolos világ, amit kamaszos természetességgel fogadtak, bár arra az elérzékenyülésre, amelyet a méretek és egyáltalán a természet nyílt jelenléte, mely nyíltság erőszakosság is, kiváltott bennök, nem számítottak, következni kellett valaminek, valami vá­ratlannak és másnak, mely véget vet annak a hamvasságnak, mely ott rájuk tört, és amelyre, egy hajszállal tán, ismét, még éretlenek voltak, a feladatot ő, K. vállalta magára, hátrahempe­­redett, kis fehér kövek vágódtak élesen a hátába, karszt ez a javából, így Korom, ő meg azt sóhajtotta, máig nem tudja, hogy ne lehetett volna kevésbé klasszul, karsztul befejezni az egyre szédültebb belefeledkezést a térbe, mely ott megnyílt, szarnom kell, és továbbgörgött hátrafelé, visszabukfencezett, tarkójába, akár drágakövek puha, elegáns anyagba, kövek ra­gadtak, Korom a szokásos csikó modorában zúdult a hegyről, Halassi úgy baktatott lefelé, mint a­kit főbe vertek, szomorúan, horpadtan, noha e két jelző, tételezve, rövid időre, a szavak állhatatosságát, minden körülmények közt, azaz a körülményektől függetlenül jellemezte, soha nem kímélte magát, sovány volt és kialvatlan, provokálja az urat, mondta évekkel ké­sőbb Imecs Judit, nem tetszett nekem már a nyáron sem, így Imecs, olyan ürességet érezni körülötte, örvényt, azt, hogy menthetetlen, ahogy most nyugodtan, de nem lassan lépdelt, megfontoltan kiválasztva az elugrásra alkalmas lapos követ, a megérkezésre kész árokpartot, ahogy gondolkodás nélkül levágott egy kanyart, át a gyér bozótoson, komoly fagy ült voná­sain, egy izom az orcáján megrándult, nem tudni, az önuralom félig-meddig látványos gya­korlásaként vagy fájdalmas, nevesincs dühében és elkeseredettségében, bár ő, K. hajlik afe­lé, hogy egyik sem találó alternatíva, illetve amit találnának az a szarva közt a tegye volna így, ő meg, természetes hátrányban, leghátul ereszkedett így-úgy, mint valami báty vigyázva őke­t,akár egy frusztrált őrangyal, vagy a kőház ostromai, amely a korrekt Halassi-szülők át­­ejtésével kezdődött, nyaranta a Halassiék ún. siralmas nyaralójában lakott, együtt a sok Ha­­lassival, siralmas volt, mert annak nevezték, siralmasnak, pitinek és szánalmasnak, néha kora reggel megálltak, ő meg Halassi, a házacska melletti buckán, ahonnét rá lehetett látni a tető­re, és röhögve mutatták egymásnak a házilagos kivitelezést, főként pedig a felkunkorodó kátránytetőn megülő harmatcseppeket, melyek néha nekiindultak, kis­ lavinaként gördültek lefelé, és ezt ellenállhatatlanul nevetségesnek találták, fennhéjázva legyintettek az igyekvő szülőkön, akik kevéske büszkeséggel pillantottak végig a nyaralójukon, leleményesen tus­

Next