Új írás, 1981. január-június (21. évfolyam, 1-6. szám)
1981-03-01 / 3. szám - Esterházy Péter: Függő (regény)
nem, a felnőttség nem cinkosság, körbenézett, Dániel vele szemben feszített, elbűvölten bámulta Drahoscht, aki még soha nem vette ennyire komolyan őt, ennyit nem beszélt hozzá. Drahosch a fiú arcát fürkészte, most kevésbé látszott lelkesnek, mint mikor felpattant, minden embernek megvan az ára, ez kedves Lőrincz, nem igaz, de, folytatta lassan, bizonyára minden ember számára megvan a horog, amelybe bele kell harapnia, odalett Dániel feszítése, Korom felugrott, ha nem labdázott, sosem fért a bőrébe, megvetően félrehúzta a száját, nasztupile eszeng, vágta keményen a társaság arcába az igazságot, az igazságot, melyre ők a piló szótagokat kísérő nyál mennyiségének tanúsága szerint, alkalmatlanok. Korom megperdült maga körül, szállt a homok, szállt, gyaurolt, kurjantotta, fürge postakocsisunk imént pattant a nyeregbe, és futásnak eredt, karja kaszálásával jelezte, hogy utána, utána, tegye azt, kurucok!, Halassi meg ő, K, egymásra pillantottak, bólintottak, s mint a rajzfilmeken, előbb a földtől elemelkedve egy helyben kapartak a levegőben, aztán usgyi, Drahosch utánuk szólt, anyáin el- és megbocsátón, a kis bégum magát persze behintázva, hogy nevethessenek légyen, trallala, vágtattak korom után, aki könnyedén, lábujjbegyen székelt, lelkem szabad, mintegy bitang ladik, süvöltötte, a kövek szép nagy ívekben pattogtak, vágtattak le mögötte, ő, K. finnyásan kerülgette őket, Halassi viszont körültekintés nélkül törtetett előre, vékony, inas alakjából hiányzott a Korom kedvessége, lassúbbnak nem volt lassúbb amannál, a vad szírt közelébe érve már-már behozta Koromot, ott fönt azután zihálva, a hűvös levegőtől könnyes, csillogó szemmel összeborultak, ő meg Halassi kimerészkedtek a sziklapárkányra, állítólag, így Hápapa, kedvelt öngyilkoshelynek számított az ötvenes években, és nemcsak, ifjú barátaim, a reméntelen szerelmeseknek, Hápapa szerette őket eligazítani a világ dolgait illetően, főként ösvényeket jelölt ki, illetve karókat kapaszkodni, a karók aztán, egy szemtelen keresztkérdéssel, hogy a farkasok ellene?, a beszéd fonalát rendszerint Szibériára gombolyították, fűszerezve némi elfogult szovjetellenességgel, akkoriban ennek folytán három úton-útfélen szovjetbérencezett, legelőször Dánielt szovjetbérencezte le, őt többször is, utóbb bocsánatáért esdett, igaz, mindenki bocsánatát esdte, kit leszovjetbérencezett, labdázás közben is szovjetbérencezett, szovjetbérenc volt az ügyetlen saját játékos, és az volt a kíméletlennek, tehát ügyesnek bizonyult ellenfél, a vádak nevetségességét talán nem kell külön bizonyítani, engesztelésül így szólok, így Korom, egy buja orosz nőt szeretnék, ó, a gőgös barom, így Csáth, elidőztek a sziklapárkányon, s valóban, tényszerűen, lábuk előtt hevert a fátyolos világ, amit kamaszos természetességgel fogadtak, bár arra az elérzékenyülésre, amelyet a méretek és egyáltalán a természet nyílt jelenléte, mely nyíltság erőszakosság is, kiváltott bennök, nem számítottak, következni kellett valaminek, valami váratlannak és másnak, mely véget vet annak a hamvasságnak, mely ott rájuk tört, és amelyre, egy hajszállal tán, ismét, még éretlenek voltak, a feladatot ő, K. vállalta magára, hátrahemperedett, kis fehér kövek vágódtak élesen a hátába, karszt ez a javából, így Korom, ő meg azt sóhajtotta, máig nem tudja, hogy ne lehetett volna kevésbé klasszul, karsztul befejezni az egyre szédültebb belefeledkezést a térbe, mely ott megnyílt, szarnom kell, és továbbgörgött hátrafelé, visszabukfencezett, tarkójába, akár drágakövek puha, elegáns anyagba, kövek ragadtak, Korom a szokásos csikó modorában zúdult a hegyről, Halassi úgy baktatott lefelé, mint akit főbe vertek, szomorúan, horpadtan, noha e két jelző, tételezve, rövid időre, a szavak állhatatosságát, minden körülmények közt, azaz a körülményektől függetlenül jellemezte, soha nem kímélte magát, sovány volt és kialvatlan, provokálja az urat, mondta évekkel később Imecs Judit, nem tetszett nekem már a nyáron sem, így Imecs, olyan ürességet érezni körülötte, örvényt, azt, hogy menthetetlen, ahogy most nyugodtan, de nem lassan lépdelt, megfontoltan kiválasztva az elugrásra alkalmas lapos követ, a megérkezésre kész árokpartot, ahogy gondolkodás nélkül levágott egy kanyart, át a gyér bozótoson, komoly fagy ült vonásain, egy izom az orcáján megrándult, nem tudni, az önuralom félig-meddig látványos gyakorlásaként vagy fájdalmas, nevesincs dühében és elkeseredettségében, bár ő, K. hajlik afelé, hogy egyik sem találó alternatíva, illetve amit találnának az a szarva közt a tegye volna így, ő meg, természetes hátrányban, leghátul ereszkedett így-úgy, mint valami báty vigyázva őket,akár egy frusztrált őrangyal, vagy a kőház ostromai, amely a korrekt Halassi-szülők átejtésével kezdődött, nyaranta a Halassiék ún. siralmas nyaralójában lakott, együtt a sok Halassival, siralmas volt, mert annak nevezték, siralmasnak, pitinek és szánalmasnak, néha kora reggel megálltak, ő meg Halassi, a házacska melletti buckán, ahonnét rá lehetett látni a tetőre, és röhögve mutatták egymásnak a házilagos kivitelezést, főként pedig a felkunkorodó kátránytetőn megülő harmatcseppeket, melyek néha nekiindultak, kis lavinaként gördültek lefelé, és ezt ellenállhatatlanul nevetségesnek találták, fennhéjázva legyintettek az igyekvő szülőkön, akik kevéske büszkeséggel pillantottak végig a nyaralójukon, leleményesen tus