Új írás, 1984. július-december (24. évfolyam, 7-12. szám)
1984-12-01 / 12. szám - SZEMLE
futás játékában résztvevők ugyanúgy keresik a megkínzattatásukat, mint a leghíresebb Örkény-novella, a Niagara nagykávéház hősei. Itt azonban a képtelen ötletet az író a konkrét társadalmi hitelesség és indokoltság függvényévé teszi, minek következtében az epizód jelentésének érvényességét is e konkrétumok körére szűkíti le. ...Szép lassan, tempósan elkezdődött a nyomozás. Fölvették az adatokat és az ujjlenyomatokat, ahogy igazi bűneseteknél szokás. Rákezdték a keresztkérdéseiket, a szembesítéseket, miközben föl-fölvonítottak a vérebek, amitől egyre puskaporosabb lett a hangulat. Végre, gondoltam!... Most megkapják a magukét!... Most, ha nem jön közbe semmi, kaptok egy kis ízelítőt a régi nagy idők vérszomjas éjszakáiból! A rendőrsortűz, vagy legalább egy jó tömegverekedés már a levegőben lógott..." A tatárfutás szervezője ebben a jelenetben azzal az élménnyel akarta megajándékozni a játékos kitörés résztvevőit, amit a forradalmár nemzedékek a „nagy idők"-tól kaptak meg. Helyzetük kétségtelenül képtelen, de a groteszk képtelenség sokértelműségét nélkülözi, mert csupán a forradalom utáni konszolidáció cselekvésvágyát jelképezheti. Hasonló jelenetet szentel az író a katonai ambíciók groteszk minősítésének. Ebben a tatárfutás versenyzői megrohamozhatnak egy erődítményt, lóhátról üldözhetik az ellenséget, szuronyaikat markolatig döfhetik az ellenséges egyenruhába öltöztetett szalmabábukba, s lőhetnek puskával, aknavetővel, vagy akár tábori löveggel. Egy ellenséges kém agyonlövetését azonban nem tudják lehetővé tenni a szervezők, ezért kárpótlásul a véres izgalmakra vágyó játékost beültetik egy tankba, ahonnan az kékre-zöldre verve, de elégedetten mászhat ki. Kétségtelenül leleplezően mulatságos jelenet ez, de mi a tétje? A békeidők polgárában szunnyadó kockázatmentes agresszivitás leleplezése? Örkény groteszk jeleneteihez mérve kicsiny ez a tét. Anélkül, hogy méricskélésre vállalkoznék, hadd állítsam e jelenet mellé Hernádi Gyula Erődjét. Itt a hasonló képtelen alaphelyzet azért válhat hitelessé, mert az író kinagyítja benne a háborús játék mechanizmusát, amelyben az üzleti érdek éppúgy megnyilatkozik, mint a résztvevők történelmi múltjának és karakterének, valamint a titkosszolgálatok keményebb játékának a logikája. Nem mondom, hogy az Erődben teljesen felszabadultan érvényesül a képtelenség logikája, de nem is ígér mást, mint alig rejtjelzett fantasztikus regényt korunk társadalmának és politikájának militarista fertőzöttségéről. Örkény viszont a Tatárfutásban nem csupán a társadalmat és a politikát tekinti az ember közegének, hanem a pszichológiai folyamatokat, a filozófia kérdéseit is és mindenek előtt a haláltudatot. Regénytervezete gondolatgazdag esszé az egyén és a kor, valamint az ember és a létezés konfrontációjáról. Jegyzetfüzetében az író nemcsak azt az alapgondolatot rögzítette, amelyet meg akart közelíteni a történelmi játék jelképes megfogalmazásával, hanem felvázolta hőseinek tatárfutás-értelmezéseit is. Az alapgondolat szerint a játékos verseny sűrített lét és felgyorsult élet, a huszadik századi érzelmek és indulatok sűrűsödésének és elerőtlenedésének modellje, s annak a rrásságnak a testet öltése, amelyre a hétköznapokba kényszerített ember vágyik, s amelyet a hivatásos utazásszervezés a maga céljaihoz igazít. Ezt az alapgondolatot a tatárfutás résztvevői talán nem is ismerik, de mindenképpen átérelmezik a maguk anyagi és lelki érdekei szerint. Bandi, a loholó, azaz a szervező, a közös vállalkozás örömét keresi a játékos versenyekben, s a versenyszabályokat úgy alkalmazza, hogy a másságban is megmaradjon a mozgalom egyensúlya, s ne fokozhassa anarchiává „egy csomó befurakodó álmodozó, világmegváltó, vagy bőrébe nem férő rendbontó". A professzor, az őszinte létezés egyetlen lehetőségének tekinti a tatárfutást, mert az ember élete szükségképpen a halál felé halad, ezért alapviszonya a léthez nem lehet más, mint a hazugság. A verseny bizottságának elnöke két ideológiát is tartalékol a tatárfutás értelmezésére. Az egyik az élet értelmét nem valamely célban jelöli meg, hanem a változás parancsában. A második ideológia viszont a verseny kudarcát hivatott igazolni: „a tatárfutások ideje lejárt, mint a népvándolásoké... mégis ki tudunk bújni a bőrünkből és a világnak is tudunk nyújtani valamit. Ez a sajtolimpiász". A verseny legöregebb résztvevője e korlátozó ideológiákkal szemben a futás céltalanságát hirdeti. Mert szerinte az élet lényege a menekülés, az emberiség természetes életformája, amely kihullott a tudatunkból, mert a civilizáció távoltartja tőlünk a halált, örök futásunk ösztönzőjét. Könnyű megtalálni e gondolatmenet találkozásait a közösségi eszmény újabb kori történetével, reményeivel és illúzióival, elszántságaival és anakronizmusával, de könnyű belátni azt is, hogy a Tatárfutás tervezete túllépett egy társadalmi és történelmi allegória keretein. Örkény bizonyára interferens hullámokként képzelhette el a tatárfutás értelmezéseit, s van is olyan regényrészlete, amelyben teljesen egybeépül a korviszonyok groteszk bírálata és a múlékony társadalmi feltételektől független életproblémák elemzése. Amikor például Ira Tatárka, a színésznő beszámol a tatárfutás bizottságának a verseny egyik epizódjáról, egyszerre fejezi ki mindazt, ami töredékekben közelmúltunk történelméből hozzá